PODMANICZKY SZILÁRD: KANNÁK (novella)

Szerencsétlen, riadt szemű férfi gubbasztott az ágy mellett, a haja csapzott volt, az arca cserzett, öregebbnek látszott, mint amilyen idős lehetett. Összehúzta maga előtt a karjait, mint aki ütéstől tart. Hagyd, mondta a fiam, a barátom, jó ember.

PODMANICZKY SZILÁRD

KANNÁK

Megállt a dzsip a parkolóban. A mellettünk lévő kocsi csomagtartójába félbevágott disznófejet rakott be a férfi. Kockás rövidnadrágot és fekete pólót viselt. Mielőtt lecsukta volna a csomagtartó ajtaját, belenézett a zacskóba.
     Odakint meleg volt, délután három, a júniusi nap perzselte az épület falát, a tető alatt légkondicionáló dobozok ventillátorai morogtak. Az automata üvegajtó kinyílt előttünk, a boltban hideg neonfény csillogott.
     Johnny előrement a pulthoz húsért, én lemaradtam a gyümölcsöknél, két banánt és két almát raktam a kosárba. A polcok fölött álló tükörüvegben megláttam, ahogy megfogom a banánt. A mozdulat az enyém volt, mégis a fejem fölött. Nem voltam ura az érzékeimnek. Ha egyszer összezavarodtak, hosszú ideig úgy maradtak. Elindultam Johnny után. Föl-fölpillantottam a mennyezetre, megyek-e maga fölött egy darabon.
     Johnny csípőre tett kézzel állt a húspult előtt, a hentes a vágódeszkára támaszkodott, széttárta mutató- és hüvelykujját, mint aki most fejezte be expozéját a gerincre bontásról.
     A nyolc szelet zsíros tarja helyett nyolc szelet sovány karajt csomagolt a hentes. Talán már nem hordott a füle mögött ceruzát, hogy azzal árazza be a csomagot, mégis úgy rémlik, volt valami a füle mögött, mikor ráragasztotta a mérőkód árcéduláját.
     Milyen bor legyen, Noémi, kérdezte Johnny. Tájidegen tárgyként lógott kezében a hús, őszintén szólva, soha nem láttam még nyers húshoz érni, legföljebb kolbászhoz vagy szalonnához.
     Noé otthon, ha fasírozottat csinál, megkóstolja a nyers húst. Mondom neki, ne tegye, ma még csókolózni fogunk, de neki valamiért szüksége van a nyers hús megkóstolására. Néha elképzelem, hogy belőlem is enne. A szeretet képes fölfalni a másikat.
     Odakint nem enyhült a forróság. A parkolóban csak mi álltunk, a boltban sem volt rajtunk kívül más. A csomagot a hátsó ülésre dobtuk, és elindultunk. Mint két masszív tábornok, akik a saját maguk által kiválasztott bevetésen vesznek részt.
     Útközben régi sztorikat meséltünk egymásnak. A hajnalról, ami egy emeletes ház ablakpárkányán talált kizárva. Amikor egy éjszaka két német drogkereskedő akart beköltözni hozzánk. És az a buli, ahol három baltaarcú férfi várta a megoldást, hol lehet itt a pénzt megforgatni. Kimégy, mondtam, mesélte Johnny, és belerakod a centrifugába.
      Dombokkal és távoli hegyek látványával zárt faluba értünk. Minden olyan volt, mint régen, mikor egy téli mise után döglött fecskét találtunk az oltáron.
     A ház sem változott kívülről semmit, viszont belül minden más lett. Akkor még élt Johnny apja, mikor itt jártam; gyökérkefével mosta az egyik munkása hátát. A ház belül teljesen más lett, de azért emlékeztem a falakra, melyik helyiségben sakkoztunk, melyikben pálinkáztunk.
     A tágas és hosszú kertben bolyongtunk, míg Johnny édesanyja elkészítette a vacsorát. Édesanyám, így szólította Johnny az anyját, amikor először nála jártam. Először hallottam így élő szóban: édesanyám. Először hallottam, hogy egy szó érzelmet jelent.
     Végigmentünk a kerten, a kert végében kis tó állt, benne és körülötte több száz ismeretlen növény burjánzott. A telek végében a könyvtárépület, ahová majd a padláson őrzött könyvek kerülnek. Pont úgy, ahogy egy gyerek álmai válnak valóra, miközben mindenütt a múlt kísért.
     Fél hat körül vacsoráztunk, kelkáposzta-főzelék és sült hús.
     Nagyon sovány húst hoztál, mondta Johnny édesanyja, aki ugyanazon a napon született, mint én.
     Én beszéltem rá, mondtam, mint egy finnyás kölyök, aki irtózik a cubákok világától. Én valójában mindig cupáknak hallottam, de hát legyen cubák.
     Johnny édesanyja nem ült asztalhoz, messziről nézte, ahogy falatozunk. Odakint a fák mögé került a nap. Megszólalt a telefonom.
     Nem hívtál. Megérkeztetek, kérdezte Noé.
     Nagyon sokáig nem volt mobiltelefonom, és így nem hívhattuk egymást. Tudtuk, hogy rendben van a másik. Ha baj lesz, akkor is baj lesz, ha van telefon.
     A kenyérrel még egy utolsót tunkoltam a telefonhívás után, régen ettem már vacsorára kelkáposztát. A kutya az ajtóban állt és szimatolt.
     Vacsora után kiültünk a teraszra, a közepéből egy árnyas fa lengette a lombját. A nap már alászállt, fölébredtek a szúnyogok, a kutya folyton játékra biztatott. Hol a cipőmet, hol a nadrágom szárát kereste.
     Fölbontottuk az első palack bort, könnyű rozét. Csúszott, mint a zsírozott hegyoldal. Az asztalon gyertyák égtek, lepkék köröztek a fejünk fölötti fényben.
     Gondoltad volna, Noémi, hogy valaha így, itt?
     Nem, soha. Vagyis inkább azt gondoltam, hogy mindenki megy a maga útján, és nem lesznek keresztutak. Vagy ha lesznek, udvariasságból, hogy föl ne sértsük, amire már egyre kevésbé emlékszünk. Néhány évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy elértem az életem végére, hogy nincs már sok hátra. Nem hittem volna, hogy meg tudnak újulni a dolgok.
      Semmi romantika nincs bennünk, merthogy először éljük azt, amit látunk, mondta és rágyújtott. A füst kényelmesen emelkedett a levegőbe, perceken át rajzolta az útját. A tóban megszólaltak a békák, és a tücskök is rázendítettek. Otthon éreztem magam.
      Aztán már nem emlékszem, miről beszéltünk. Felpörgetett a bor, amitől úgy éreztem, valami egészen világos tudás birtokában vagyok. Az a lényeg, hogy folyton fölsértsd a valóságot. Ha a művet egy akváriumnak képzeljük el, olyan erővel kell dolgoznod benne, hogy folyton a felszínre érj, és behasítsd, hogy kiláss. Mintha jégpáncél lenne fönt, be kell szakítanod alulról a jeget. Bele kell vágnod az élő húsba, látni kell, ahogy szétnyílik a penge alatt a bőr, mint a cipzáros disznóbőrtáska. Bele kell égetni a retinán át az idegekbe, különben nem számít, amit csinálsz.
     Valami reneszánsz művészeteszményt hajtottam egész este, minden mondatomban a felszínre akartam érni, miközben magamat is fölsebeztem. Minden dolgok párban léteznek. A születésben benne van a halál. A kisgyerekben az aggastyán. A bűn kegyelmet kér és megváltást. És mindez az idő természete szerint való, semmi nem visszafordítható. A halálból nem lesz születés, igaz, annak adja át a helyét, ahogy a vénember az újszülöttnek. De hogy a kegyelem feltétele lenne a bűnnek? Meglehet. Imádkozzatok a gyilkosokhoz és véres kezűekhez, mert akik halállal bűnhődtek, újra tiszta lelkek.
     Valahogy így aludtam át az éjszakát. Forróságra és vakító napfényre ébredtem egy üvegfal mellett az ágyon, amely fölül is üveggel volt borítva. Minden átlátszott. Vékony lepedő volt rajtam, fehér és puha vászon, mintha a római korban ébrednék egy kiadós lakoma után, ahonnan elpucolt a vendégsereg.
     Ittam egy pohár vizet, bementem a hűvösebb nappaliba, hogy rákészüljek a délelőttre, de már nem ért utol az álom.
     Elosztottuk az almát és a banánt, beültünk a dzsipbe.
     Az árnyak szokatlanul hosszúak voltak. Azok a hajnalok nőttek föl ilyen lassan, amelyek odakint találtak egy tó vagy folyó partján. Gőzölt a reggel, a madarak egymást túlkiabálva ugráltak a tömött lombok között, valamit még őrzött a föld a tegnap melegéből, de a nap már ott tombolt és fűtött a horizont peremén. Mindent láttam, amit ott látni lehetett, és nem voltam elégedetlen.
     A városba hajtottunk, hogy az átdorbézolt éjszaka után egy uszodában kössünk ki személyre szabott vizes palackokkal.
     Nehezen találtunk parkolót. A parkoló alatt a Duna széles szalagja hömpölygött, illata volt a víznek.
     Az uszoda portáján vékony férfi üldögélt az üveglap mögött, jobb keze mellett félig írt levél, mellette toll. Miután fizettünk és beléptünk, előhúzta a fiókból a kiflit, beleharapott, maga elé húzta a papírt, és mielőtt folytatta volna, messzire, a bejáraton túli végtelenbe nézett.
     Átöltöztünk. Hosszú lépcsősoron botorkáltunk a medence felé. Jó volt nézni, milyen pihenten úsznak a lányok, félpihenten a fiúk, háton és mellen. Tegnap már tízkor lefeküdhettek, a mai napra készültek, a táskában elrendezve törölköző, pokróc és úszószemüveg.
     Belecsobbantunk a vízbe. A víz alatt megszűnt a zsibongás, súlytalanul lebegett az odafönt nehézkesen lépdelő test. Az álmok határán lebegtem, becsuktam a szemem, és úszni kezdtem. Minden kartempóval hosszabb és hosszabb lettem, eltávolodtak egymástól a csigolyák, az izmok megnyúltak a hátamon, a csípőm a lábtempóm ritmusára forgott. A medencében egyre többen lettünk a meleg miatt, ki gyorsabban, ki lassabban tempózott.
      Johnny a másik sávban úszott, amit csak később vettem észre. Beleszédültem a tempókba, már nem láttam magam körül semmit, a hónapokkal ezelőtti különös álom jutott eszembe.
     Éjszaka volt, egy szobában aludt a család a harmadik emeleten. Nappal állványokat támasztottak odakint a falhoz a munkások, és most is ott álltak, porosan, malterosan.     Odabent meleg volt, nyitva hagytuk az ablakot. Az ágynemű szürkén világított a sötétben. Akkor egy árny jelent meg az ajtóban, és lekuporodott a fiam ágya mellett. Nem keltem föl, de nyugtalanított. Szóltam Noénak, hogy valami nincs rendben, árnyat láttam a fiunk ágya mellett. Fölhajtottam a takarót, és odamentem. Szerencsétlen, riadt szemű férfi gubbasztott az ágy mellett, a haja csapzott volt, az arca cserzett, öregebbnek látszott, mint amilyen idős lehetett. Összehúzta maga előtt a karjait, mint aki ütéstől tart. Hagyd, mondta a fiam, a barátom, jó ember. Nem szóltam egy szót sem, a férfi riadt, vibráló szemgolyója világított a sötétben. Azt hiszem, meg akartam érteni, amit a fiam mondott. A barátom, ismételte. Próbáltam fölfogni. Aztán a férfi fölállt. Hagyd, mondta, nem értenek ezek semmit. Nem értik, hogy egyszerre van mindenünk, és egyszerre nincs semmink. Egyszerre élünk, és nem élünk. Semmi nem számít. Odament az ablakhoz, kipördült az állványra. Átlépett a korláton, két kézzel megmarkolta a rudat, és lelógatta magát a mélybe. Ahogy elengedte egyik kezével, a másikkal még néhány másodpercig tartani bírta, aztán egyenként nyíltak ki az ujjai. Végig a szemembe nézett. „Nem értenek ezek semmit.” Lecsusszant a tenyere. A mentő, ami kijött érte, nem szirénázott. Lementem az utcára, azt reméltem, életben maradt. „Ezek nem értenek semmit.” Nem láttam a szemét többé, az orvosok ott a hajnali aszfalton fölboncolták. Letérdeltem mellé, hogy közelebbről lássam. A szike fölhasította szőrös mellkasát, és egy kisebb kocka alakú darabot kivágott belőle. Meglékelték, mint a dinnyét.
     Az utolsó kartempóra nem figyeltem, belecsaptam tenyerem a medence falába, és fejjel nekiúsztam. Buta kis koppanás a víz alatt.
     Johnny kint ült a parton, napozott. És nevetett. Fölhúzta a szemöldökét, biccentett.
     Jó a víz, mi?
     Nagyot fújtam, hogy kilépjek az álom hatása alól. Vigyorogtam, de a testem dermedten állt a víz alatt. Nem tudom, melyik valóság van rám nagyobb hatással. A belső, vagy a külső? Mert mindkettő valóság. Az érzékek vetítője kint és bent.
     Eszembe jutott, hogy reggel nem hívtam Noét. Úgy tettem, mint akinek nincs telefonja.  Rendben voltam távol is.
     Kiszálltam a vízből, a büfében két üveg jeges szódát vettünk, és kiültünk a napra.
     Tudod, amit az éjszaka mondtál, egészen megnyugtatott, mondta Johnny.
     Mire gondolsz, kérdeztem félve, ittam egy nagy pohár jégtömböt.
     Pontosan be tudom osztani a munkám. Eddig el nem tudtam volna képzelni, meddig tart megírni egy regényt. Évekig vagy évtizedekig. Na, az sok.
     De hát miért születik bele az ember ebbe az elhagyhatatlan kalitkába, az írásba, amely a test mozdulatlanságáért cserébe olyan kalandokra visz, ahová a láb soha nem juttatja el. Akit meg elvisz a lába, azt a feje nem viszi sehova. És mindenki a másikat csodálja, hogy lehet erre képes.
     Két csaj terítette le a pokrócát a lábunk elé, hófehérek voltak, mint a márványsajt.  Alaposan bekrémezték magukat, aztán hátradőltek.
     Kifejlődtek, mint az éti csigák, mondta Johnny, egy magyar rendőrt idézve a Fekete-tenger partján, aki az unokahúgai megváltozott testi adottságain csodálkozott.
     Egy folyóparti halászcsárdában ebédeltünk, ahol fél kilósnál kisebb hekket nem árultak. Hát, jó. Uborka, krumpli, hekk és kenyér.
     Az időutazás nem ért véget. Fenyőfa padok és műanyag tányérok. A szakácsok jóltápláltak, a szakácskendő hófehér, az asztalterítő piroskockás, a só beleragadva a sótartóba. Itthon vagyunk, édes itthon.
     Ami a hekkből maradt, hazavittük.
     Amikor hazaértünk, volt még két órám a vonatig.
     Ennyi borgőzzel főúton nem vezetek, mondta Johnny.
     Előkészítettük a három ötliteres műanyag kannát, amit még a múltkor vittek el tőlünk. Mielőtt útnak indultam volna, ledőltem aludni egy félórára. Ezt így szoktam.
     Az állomáson nagy tömeg várakozott, megvettem a jegyem, majd elköszöntünk. Johnny még lefotózott a táskámmal és a három műanyag palackkal. Hihetetlen látványt nyújtottam. Mint egy mozgó árus.
     Van, aki a világot járja, fölolvasó körutak, ösztöndíjak, én pedig három ötliteres műanyag kanna társaságában, kissé másnaposan, de behekkelve állok az állomáson.
      Ölelés balról és jobbról, elköszöntünk. Egyedül maradtam a tömegben. Úgy éreztem magam, mint tornaórán gyerekkoromban, amikor a keskeny gerendán végeztem mérlegállást. Ha nincs minden porcikám a másik összes porcikámmal egyensúlyban, akkor zuhanok. De végig kell csinálni, végig fogom.
     A vonatig még tíz percem volt, elindultam a mosdóba. A három kannát nem hagyhattam kint, ezért levettem a válltáskám szíját, és fölfűztem rá a kannákat, majd keresztbe vetettem a vállamon. Táskával a kézben, hátamon a fürtökben álló kannákkal már nem fértem be a toalett ajtaján. Háromszor próbáltam, mindháromszor feszült a szíj és koppant a kanna. A dolog sürgetett, az idő és a vonat is. Öten álltak előttem az ajtóban, hogy kiengedjem őket. Akkor éreztem megint, nyakig benne vagyok a történetben. De hogy a sajátomban-e, azt nem tudom.