Irodalmi Jelen

Japán hullám a könyvkiadásban

2012. február. 12. - 11:30

Mennyire bűvölheti el a magyar olvasót a japán kokeshiről szóló könyv? Lássuk!

Két évtizeddel ezelőtt egy átlagos magyar embernek nem sok minden juthatott eszébe Japánról, de majdnem bizonyosan ott volt a távol-keleti országhoz kapcsolódó asszociációk között a szamuráj és a kimonó. A kilencvenes évek közepétől aztán – nemzetközi hatásra – hazánkban is mint nagyobb teret nyert a Felkelő Nap Országának kultúrája. Először a japán mesék, az „animék” jelentek meg a frissen létrejött kereskedelmi csatornákon, majd a könyvkiadásban is egyre-másra születtek a távoli szigetország kultúrájából építkező regények. Ma már számos Japánról szóló weboldal áll rendelkezésünkre az ismerkedéshez. Sőt különböző anime-közösségek, fesztiválok, televíziós csatornák, filmklubok, nyomtatott sajtóorgánumok, és webáruházak születtek a „japán-hullám” tolmácsolásához. Most pedig egy újabb, különleges japán vendég érkezett hozzánk, hiszen a Móra Kiadó jóvoltából megjelent Annelore Parot Jumi című, háromdimenziós kötete, melyben egy kokeshi baba szemén át nyerhetünk bepillantást a japán világ egy szegletébe.

A kokeshi babák Japán nép- és iparművészetének szerves részét képezik. Közel százötven éve jelentek meg Észak-Japánban, de népszerűségük azóta sem csökkent, s mára már szerte a világon ismerik a művészi fababákat. A kokeshik cseresznyefából készített, esztergált, festett és lakkozott figurák, melyek legfőbb érdekessége a több szempontból is minimalista kialakítás. A kokeshiknek ugyanis nincsen se kezük, se lábuk, fejük elnagyolt, testük hosszúkás és tömzsi, arcvonásaik csupán ecsetvonásokból rajzolódnak ki. Általában gésákat idéző, díszes kimonóba öltöztetett kislányokat és asszonyokat ábrázolnak, akiknek közös jellemzőjük, hogy arcuk patyolatfehér, bájos és szelíd, fekete hajuk rövid és rendezett. A kokeshik tehát megtestesítik a japán női szépségideált.

Manapság Japán egész területén megtalálhatók, de legjellemzőbb felbukkanási helyük a gyógyfürdők környékére tehető, hiszen a legenda szerint készítőik a télen az ide érkező vendégeknek árulták őket szuvenír gyanánt. Japánban szinte nincs is olyan háztartás, ahonnan hiányoznának, ugyanis a helyiek szerint jó termést hoz, főleg akkor, ha az ember gyermekei játszanak vele.

Annelore Parot segítségével most Magyarországon is életre kelt a figura, s bár franciaországi kerülővel, de megérkezett hozzánk Jumi. Ahogy a kötetet kezébe veszi az olvasó, máris érezheti, hogy különleges könyvhöz van szerencséje. A borító maga is figyelemfelkeltő, hiszen egy díszes japán anyag motívumai rajzolódnak ki rajta. Ahogy kinyílik a kötet, elveszünk a kokeshi alakok, kimonók, távol-keleti módi szerint stilizált állatkák, színes minták és motívumok tengerében. A dupla oldalon elszórva apró illusztrációk fejtik meg a japán írásjeleket. Majd Tokyo városának útvonalai tárulnak elénk, mint megannyi bőrön átlátszó véna. Az útvesztőben megtalálhatjuk a kalauzunk számára fontos helyszíneket, melyek nevét katakanákkal és magyar átírással is jelzik.

De kinek és milyen célból született a kötet? Átmenet ugyanis a mese és az ismeretterjesztés között kevés, néhol álinformatív szöveggel. A képi világ első ránézésre azt sugallja, hogy célcsoport egyértelműen a gyermekeké. A könyv azonban nem egy mesét mond el Jumiról és a barátairól, hanem a bábfigura az olvasóval párbeszédet kezdeményezve próbálja bemutatni a kultúrát, amelyben él.

Annelore Parot olyan kötetet alkotott, amelynek a segítségével az olvasó részesévé válhat a történetnek, hiszen a kokeshivel való dialógus nélkül nem haladna a történet. Különböző játékosan bevágott, ki-be hajtogatható oldalak mögött találhatjuk meg a válaszokat Jumi kérdéseire. A párbeszéd így szórakoztatóvá, a kötet pedig, formátumát tekintve háromdimenzióssá válik.

Bár a könyv roppant színes és az illusztráció beszédesek, a kevés szöveg miatt a gyermekolvasó esetében nem érvényesülhet megfelelően az ismeretterjesztő funkció. Ezért a kultúrát bemutató szándék egy közepesen sikerült, rövidtávfutással egybekötött városnézésre emlékeztet. Pazar a látvány, kevés az információ. Az olvasó, persze, eljátszadozhat a kötet közepén a papírsárkányokkal, amelyeket úgy lehet lengetni, mintha valóban a szél kapná őket a szárnyára, s még a hanghatás is megvan, csakhogy Jumi elfelejti elmondani, mit jelent a japánok számára az adott tárgy, és miért olyan fontos a cseresznyefa virága, amely hullani kezd.

Néhány ábrához csak katakanákkal van odavetve a japán neve, s aki nem tanulta soha a nyelvet, az még kiejteni sem tudja a leírtakat, magyar megfelelő nélkül pedig egészen reménytelennek tűnik a szavak elsajátítása.

A bájos atmoszférával rendelkező könyv tehát hagy kívánnivalókat maga után, hiszen legalapvetőbb célját sem teljesíti: nem ismerjük meg a kokeshik világát, csak néhány szilánkot Japánról. A kötethez ajánlott egy tájékozott „olvasótárs”, ezért leginkább kedvcsinálóként és kiválóan kivitelezett könyvritkaságként értékelhetjük.