Irodalmi Jelen

SÚLYOSBODÓ TÉTELEK – Nyerges András elbeszélése

2012. február. 13. - 12:35

Többé nem tudtam hinni abban, hogy ezek itt jót akarnak nekem, legfeljebb rosszul akarják, éppen fordítva van, rosszat akarnak, de a maguk szempontjából nagyon is jól, viszont akkor részemről is vége a bizalomnak, nekem kell megvédenem magamat, bár halvány fogalmam sincs róla, hogy mit tehetnék.

NYERGES ANDRÁS

SÚLYOSBODÓ TÉTELEK

A tankönyveimet számtalanszor újraolvastam, és szinte mindegyiket kívülről fújtam, ez azonban mégsem pótolta annak izgalmát, hogy vajon felhívnak-e felelni, és ha igen, nem maradok-e szégyenben Jutka néni vagy Pali bácsi előtt. Jó lett volna azt is hallani, amit ők tesznek hozzá a tankönyvben olvasottakhoz, hiszen mindig személyes élményekkel fűszerezték az anyagot, oroszórán pedig a répahúzós mesét még el is játszottuk, s aki nem lehetett sem gyéduska*, sem otyec, sem málcsik, az lett szobáka vagy kóska, s aztán szerepet cseréltünk, mert mindenki élvezte, amint az egész egymás derekába kapaszkodó társaság nagyapától a kiskutyáig egyszerre a fenekére huppan, és szabad volt ezen harsogva nevetni, egymás vállát lapogatni is, Jutka néni pedig nem tartott külön feleltetést a szavakból, hanem répahúzás közben kellett kinek-kinek bemondania, hogy ki ő, hol van, és éppen mit csinál. Ahogy teltek a napok, egyre kevésbé kötöttek le a könyvek, és egyre jobban hiányzott az ilyenfajta tanulás. Anélkül hogy ezt magamban eltökéltem volna, az időm kezdett azzal telni, hogy miközben a hozzám egy szót se szóló Irma nővérrel összezárva feküdtem a kórteremben, sorra eszembe jutott minden rossz, ami valaha történt velem, és (mint arra utólag, a párnám árulkodó nedvességéből rájöttem), ilyenkor valószínűleg álomba sírtam magam. Már az ágyból fölkelés vágya is egyre kevésbé gyötört, s amikor Irma engedélyezte, hogy a vécére kimenjek, feltápászkodás közben kiderült számomra, hogy huzamosabb ideig nem tudnék fent lenni. A lábam alig tartott meg, szédelegtem, tapogatóznom és kapaszkodnom kellett, hogy baj nélkül eljussak a szomszéd épületig, majd visszafelé elbotorkáljak az ágyamig. Folyamatosan arra gondoltam, hogy ennél rosszabb sorom már nem lehet, de mint annyi mindenben, ebben is tévedtem.
    Egy délelőtt Ortolánia előbb csak a fejét dugta be az ajtón, mintha ellenőrizné, minden rendben van-e, aztán észrevette, hogy mit csinálok, és odacsattogott hozzám, mert mióta hideg volt, fűzős, magas szárú cipőt viselt vasalt sarokkal, s a léptei valósággal díszlépésként hangzottak. Amint az ágyamhoz ért, megpróbálta egy lendülettel kivenni a kezemből azt a tankönyvet, amit éppen nézegettem, a Földrajzi Térképfüzetet. Ez volt ugyanis az, amire a legkevésbé tudtam ráunni, mert a fantáziámat folyamatosan izgatta, hogy készítői a színezéssel mit műveltek. A Szovjetunió vörös volt, Magyarország halvány rózsaszín, Csehszlovákia barackvirágsárga és Bulgária mackóbarna, ezzel szemben Olaszország hideg kék, Franciaország hervadt lila, Spanyolország méregzöld. Norvégia és Dánia kikericssárga lett, és addig morfondíroztam ezen, amíg rájöttem, hogy nekünk, azaz a mieinknek jutottak a barátságos, élénk, meleg színek, de a lila, a zöld, meg a kék kifejezetten csúnyára volt kikeverve, és csöppet sem tűnt vonzónak. Minden erőm összeszedve huzakodtam a főnővérrel, azt akartam, hogy a könyv nálam maradjon, de a végén persze ő győzött, mert attól félve, hogy eltépődik, magamtól elengedtem. Nézze csak, Irma, ezt a gyereket még a tankönyv is túlságosan izgatja, szapora a csuklója, fel van hevülve, mostantól a tankönyv is tilos, az is árt neki! Nem igaz, kiabáltam elfúló hangon, és dühös, de magyarázatért esengő pillantást vetettem rá, miért tetszik ezt velem csinálni, az olvasás volt az egyetlen örömem! Ortolánia olyan kimérten válaszolt, hogy beleborsódzott a hátam, és miért akarnánk örömet okozni neked? Azt hiszed, rászolgáltál?
    Nem értettem, mire céloz, hiszen napok óta a lábam se tehettem ki a pavilonból, ezzel bűnhődöm azért az ártatlan levelemért, amit felnyitottak. Mit akar még? Látta, hogy valóban nem értem a megnövekedett szigor okát, s mintha ezzel is kegyet gyakorolna, úgy válaszolt, a terhedre rótt vétkek közben súlyosbodtak, az Irma nővér ellen tervezett merényletnek is talán te voltál az értelmi szerzője, úgyhogy ne csodálkozz, ha a büntetési tételek is súlyosbodnak. Csak néztem rá, miféle merényletről beszél, miféle vétkeim vannak, a viszketőpor dolgát akkor sem kenhetnék rám, ha lett volna belőle valami, de nem lett. Hitetlenkedve ráztam a fejem, Ortolánia okos, Ortolániának ki kellene nevetnie ezt az őrületet, ehelyett képes komolyan venni azt, amit Irma az első felindulásában ordibált? Miért akarta volna Satya mérgezni, de ha akarta volna is, nekem akkor se lenne közöm az egészhez, a por Satya ágyában volt, miért nem Satyát hozatja ide, aki elmondhatná, hogy vicc volt az egész, és a vicchez kitől kapott segítséget, de persze ezeknek ez nem jut eszükbe, mert még ki találna derülni, hogy Ortolánia hogyan tömte meg Satyát azon az estén, amikor eszméletét vesztette és kórházba kellett vinni, a fiúk szerint a holmiját is azért kellett elvinni, mert Satya már nem is él, de inkább engem büntetnek, aki itt vagyok. A főnővér, mintha hallotta volna a gondolataimat, egy részükre felelt is, ha a laborvizsgálat szerint az a por mégsem méreg volt, a tankönyveidet visszakapod. Szinte rimánkodva néztem Irmára, mondja meg, hogy neki akkor sem jutott eszébe engem gyanúsítani, amikor kitúrta a párna alól a zacskót, de meg sem mukkant, s ezért kezdtem azt hinni, hogy számára tökéletesen mindegy, elkövettem-e bármit is. Utál engem, tehát csak az a fontos, hogy bűntetve legyek. Kezében a könyvekkel elégedetten végighallgatta a főnővért, s amikor elindult a szekrénye felé, olyan pillantást vetett rám, ami arról árulkodott, hogy az eljárás mélységes elégtétellel tölti el. Mintha rajtam keresztül mindenkinek üzenné a pavilonból, hogy gondolják meg, érdemes-e vele szembe szállni, mert aki mégis próbálkozik, az könnyen ugyanígy járhat.
    Még órákkal később is szükségét érezte, hogy valakivel éreztesse, mekkora hatalma van fölöttünk, hiszen módjában áll bármitől megfosztani bennünket, de még ennek a tudata sem volt számára elég, látni is akarta az illető arcán, hogy a csapás, amit reá mért, megsemmisítő volt. Én voltam kéznél, noha az utóbbi napokban már nem adtam jelét semmiféle ellenkezésnek, és meg sem próbálkoztam olyasmivel, amibe beleakaszkodhatott volna, azért ő továbbra is szentül meg volt győződve róla, hogy csak altatni próbálom a gyanakvását, vagy erőt gyűjtök egy újabb akcióhoz. A józan paraszti ész tehát azt diktálja, hogy megelőző csapásként olyasmivel bántson, ami a legjobban fájhat, és elveszi a kedvem az ellene irányuló próbálkozásoktól. Amikor a szabadfoglalkozás miatt kiürült a pavilon, egyszer csak leült az ágyam szélére, olyan természetességgel, mintha ez mindennapos dolog volna, s én ebből arra következtettem, hogy kicsit megbánta, amiért nem állt mellém Ortolánia előtt, hiszen ő igazán tudja, hogy nem követtem el semmit. Jólesett a gesztusa, hálásan rámosolyogtam, ő pedig megpaskolta a kezemet és azt mondta, délután itt járt ám az apád! És hol van, kiabáltam lelkesen, és megkíséreltem kikelni az ágyból, de ebben a saját gyöngeségemen kívül Irmának a plédemre nehezedő tömege is megakadályozott, miért csak most tetszik mondani? Ugye odamehetek hozzá? Az arckifejezése már túlságosan diadalmas volt, semhogy jót jelezhetett volna, csak nem képzeled, hogy beengedtük? Először el sem hatolt az agyamig, hogy mit válaszolt, gyanútlanul zúdítottam rá a kérdéseimet, ugye, a csendes pihenő miatt nem jöhetett be? Most már szólni kéne neki, hogy jöhet, köszönöm a jó hírt, rettentően boldog vagyok, el sem tetszik hinni, hogy mennyire!
    Irma ingerülten rázta a fejét, te nem hallod, hogy mit mondok? Apád itt volt, de nem engedtük be. Először is azért, mert nincs látogatási nap, azt a vircsaftot pedig nem fogjuk bevezetni, hogy a szülők, amikor éppen kedvük szottyan, beállítanak ide. Kivételt akkor teszünk, ha a gyerek különlegesen jó magaviseletű, ha szót fogad annak a nővérnek, aki gondját viseli, és nem lázít a szanatórium rendje ellen, de te nem tartozol ezek közé! Más kérdés, hogy sajnáltam apádat, mert amíg te itt éjjel-nappal azon töröd a fejed, hogyan keserítsd meg az életünket, szegény szüleid, ha pár napig nem hallanak felőled, rémeket látnak. Meg sem érdemled, hogy ennyire aggódjanak érted! A szavaiból azt vettem ki, hogy apám végül is itt van, de Irma éreztetni akarja, hogy el is küldhette volna. Igyekeztem úgy megszólalni, hogy jelezzem, eszem ágában sincs követelődzni, csak egyetlen apró engedményt kérek, ha apámnak nem szabad bejönnie, hadd menjek ki hozzá én, legalább egy kicsit. Irma felpattant az ágyamról és szikrázó szemmel kezdett ordítani, nem érted, hogy nincs itt? Megmondtuk, hogy nem jöhet be, és pássz.
    Ez biztosan nem igaz, gondoltam, inkább az is a büntetésem része, hogy ezzel riogatnak. Valakit, aki Pestről jött idáig, nem küldhetnek el úgy, hogy nem is láthatta a fiát, akinek a kedvéért megtette az utat. Biztosra vettem, hogy Irma csak rám akar ijeszteni, és ha már eléggé elkámpicsorodtam, elneveti magát, na jól van, apád ott vár az irodában, szaladj hozzá, de tíz perc múlva itt legyél. Ennek így kell lennie, bíztattam magam, és nehogy elrontsam Irma játékát, úgy tettem, mintha elhinném, hogy képesek voltak ezt tenni velem. De ugye meg tetszettek mondani neki, hogy én akartam levelet írni, csak… Csak micsoda, ismételte dühösen, csak a gonosz nővérek nem hagytak rágalmakat terjeszteni a szanatóriumról? Olyan kifejezés jelent meg az arcán, aminek már elhittem, hogy apámat a kapun belépni sem engedték, mit tehetett volna ellenük, férfi létére nővéreket még csak félre se lökdöshet, arról nem is beszélve, hogy rajtam torolnák meg, ha erőszakkal próbálna bejutni. Lehajtottam a fejem, amit Irma a megbánás jelének vélt, pedig csak azt nem akartam, hogy meglássa, miféle indulat süt a szememből. Késő bánat, mondta elégedetten, hamarabb kellett volna meggondolnod, megéri-e folyton a szádat jártatni? Valahogy túlságosan diadalmasnak éreztem a hangját s ettől hirtelen az jutott az eszembe, hogy talán mégis másról van szó, mint amit feltételeztem: azt csak kitalálta, hogy apám idejött, és azért találta ki, hogy ezt az itt volt, de elküldtük-játékot eljátszhassa, mert tudta, mekkora fájdalmat okozhat vele, és egyúttal azt is szemléltetheti, hogy aki nem változik kezesbáránnyá, azzal bármit megtehet. Ez elég aljas és kegyetlen elképzelés ahhoz, hogy igaz lehessen, csak az a baj vele, hogy átlátok rajta. Gondoltam, csapdát állítok Irmának, és a hazugsága mindjárt lelepleződik, ilyenkor nincs is vonat, kiáltottam fel, apám nem tudhatott idejönni, ugye, nem is igaz az egész?
    Készségesen és túl gyorsan érkezett a válasz, apád bekéredzkedett egy vállalati kocsiba, aminek Sümegen volt dolga, de az ő kedvéért tettek egy harminc kilométeres kerülőt, és arról, hogy fölöslegesen, egyedül csak te tehetsz. Tudtam, hogy az Egyenruhagyárnak Sümegen is van üzeme, de Irma csak apámtól hallhatott róla, vagyis pontosan az történt, amit nem akartam igaznak hinni. Látod, mindenkire csak bajt hozol, mondta Irma, én pedig most már úgyis mindegy-alapon fenékig akartam üríteni a keserűség poharát, és mit tetszettek mondani, miért nem szabad bejönnie? Irma megpróbált jóságosan mosolyogni, mintha kitalálta volna, hogy mi az, ami miatt aggódom, ne félj semmit, azt nem mondtuk meg, hogy a gyalázatos dolgaid miatt vagy büntetésben, azt mondtuk apádnak, legyen nyugodt, azért nem jöhet be, mert lázas, esetleg fertőző beteg vagy, senkivel se találkozhatsz.
    Sok rosszat feltételeztem Irmáról, de kizárt dolog, hogy ne tudná, mi aggaszt, és mi nyugtat meg egy aggódó szülőt, s ha apám azzal a hírrel megy haza, hogy a gyereke lázas beteg, ettől a család megnyugszik? Akkor nem fognak rémeket látni? Vagy miattam az itthoniakon is ütni akart egyet?
    Ettől egycsapásra vége lett a helyzetem fölötti kesergésnek, volt már min jártatnom az agyam az ágyban is, többé nem tudtam hinni abban, hogy ezek itt jót akarnak nekem, legfeljebb rosszul akarják, megtudtam, hogy éppen fordítva van, rosszat akarnak, de a maguk szempontjából nagyon is jól, viszont akkor részemről is vége a bizalomnak, nincs mire várnom, nekem kell megvédenem magamat, bár halvány fogalmam sincs róla, hogy mit tehetnék.