A láthatatlan siker?
A magyar gyökerekkel rendelkező Julie Orringer Láthatatlan híd című regényét világsikerként harangozták be Magyarországon, azonban még a lektűr követelményeinek sem képes eleget tenni. Lássuk, hogy miért!
A láthatatlan siker?
Julie Orringer, magyar gyökerekkel rendelkező amerikai írónő első kötete, a How to Breathe Underwater című elbeszélésgyűjtemény 2003-ban született, majd a Láthatatlan híd című regénye 2010-ben jelent meg az Egyesült Államokban. A múlt évben a hazai olvasóközönség körében aratott viharos sikere után Magyarországon is megjelent a néhány hónapja alakult Libri Kiadó gondozásában.
A történet Budapesten veszi kezdetét, ahonnan Lévi András, a könyv főhőse elindul Párizsba, hogy ott építészetet tanuljon. Tehetséges hallgatónak bizonyul, és professzorai támogatását élvezi. De Párizsban nem csupán az építészet rejtelmeit sajátítja el. A szerelem is rátalál Klára személyében, aki évtizedekkel azelőtt menekült Párizsba Budapestről, hogy az ott átélt szörnyű emlékeit maga mögött hagyja. A kettejük között kibontakozó szenvedélyes szerelemre a második világháború borzalmai vetnek árnyékot. A regény tulajdonképpen András alakja köré szerveződik, az ő személye körüli események alkotják a történet gócpontját, ám a többi szereplő életét, további sorsát is figyelemmel kísérhetjük.
Hitler menetelése Párizsban
A Láthatatlan híd műfaját tekintve romantikus történelmi lektűr, így a magas irodalommal szembeni követelmények nem feltétlenül kérhetők számon rajta. Ám attól, hogy szórakoztató irodalomról van szó, bizonyos elvárásoknak meg kell felelnie, leginkább annak: élvezhető-e a könnyed olvasmányt és a beígért bestsellert váró olvasó számára?
A lektűr ebből a szempontból komoly hiányosságokkal küszködik. A szereplők ábrázolása egysíkú. A főhősről, Andrásról etnikai és vallási hovatartozásán kívül szinte semmit sem tudunk meg. Viszont ezt az információt idegesítően szájbarágó módon többször is megkapjuk. Csupán két ilyen részt kiemelve: „A szerkesztő elárulta neki, hogy András építésznek készül, ám zsidó diákoknak nehéz bejutniuk a magyarországi építészeti intézményekbe. A numerus clausus, amely a húszas években hat százalékban korlátozta a zsidó diákok számarányát, ma már ugyan nincs hatályban, de még mindig befolyásolja az egyetemek felvételi gyakorlatát. (..) A tanításra, szállásra, ellátásra a budapesti zsidó közösség szervezete, az Izraelita Hitközség adta össze a pénzt.” Később pedig: „András zsidónak született, és huszonkét éve viseli ennek az identitásnak a köpönyegét. Nyolcnapos korában körülmetélték (…) Zsidó gimnáziumba járt Debrecenben, érettségi után pedig egy zsidó folyóiratnál helyezkedett el. A budapesti zsidó negyedben lakott Tiborral és vele együtt járt a Dohány utcai zsinagógába. Őt is elérte a numerus clausus kísértete, családját és otthonát elhagyva Párizsba kellett jönnie.”
A többi szereplő karaktere is hasonlóan kidolgozatlan, nem látjuk őket döntési helyzetben, szinte semmit sem tesznek maguktól. Létezésük alapvető tulajdonsága, hogy sodródnak az eseményekkel. Eközben a narrátor beleesik a lektűrök elbeszélőinek leggyakoribb hibájába: alakjai sablonosak, vértelenek. Egytől egyig mindegyikük hihetetlenül intelligens, kedves, jó szándékú, önfeláldozó, szorgalmas. Közel hatszáz oldalon keresztül. De az ábrázolt figurák annyira haloványak, hogy még a fenti, igen elnagyolt címkéket sem bírják hitelesen magukon viselni. Különös ismertetőjegyük, hogy egy ötvenes évekbeli filmsztárhoz hasonlóan, giccsesen jól öltözöttek: „András a félhomályban megállapította, hogy Tibor ezzel a hetykén fejébe csapott kalappal és vállára vetett hófehér sáljával olyan jóképű, mint valami filmcsillag.”
A karakterek ábrázolásának további gyengesége a konfliktuskerülés. Képtelenek felháborodni, lázadni vagy éppen ellentmondani egymásnak. Bármilyen borzalmas dolgok történnek, ők egy vállrándítással túllépnek rajta:
„Én nem vagyok jó barátnak – mondta Ben Yakov. – Férjnek meg pláne nem.
– Ne mondj ilyeneket!
– Az ilyen embernek nem lenne szabad megházasodnia. (…) Az igazat megvallva, hűtlen is vagyok.
András a bejáratnál a csizmahúzót rugdosta. Hallani sem akart erről többet. Legszívesebben sarkon fordult volna. Hazamegy a Rue des Écoles-ra, bemászik az ágyába, és elalszik. De nem tehetett úgy, mintha nem hallotta volna, amit Ben Yakov mondott.
– Hűtlen? – kérdezte. – És mikor?
– Mindig. Amikor csak hajlandó találkozni velem. Persze, Luciáról van szó, az iskolából. (…)
Andrásból a kórházi ágyon fekvő lány helyett is feltolult a méltánytalanság érzése.
– De ha szerelmes voltál belé, miért hoztad ide Ilonát?
– Azt gondoltam, ő majd talán kigyógyít belőle. (…)
– Sajnállak – mondta – De őszintén. (…) Most jó lenne aludnod egy kicsit.”
Bár a könyv nagyon erőlködik, hogy a történelem is fontos témává váljon, a kor, amelyben játszódik, nem több, mint egy elhagyható díszlet. Valójában a már-már harlekinregényekhez hasonlító szerelmi szál áll a középpontban, ennek van minden alárendelve. András párizsi tartózkodása alatt csak egy-két zárójeles momentumból értesülhetünk a háború előtti forrongásról. Például a főhős zsidó hallgatótársának brutális megverése eltörpül Klára és András szerelmi huzavonája mellett.
Magritte Szeretők című festménye
A már látványában is vaskos regény témájában és stílusában is túlírt. A narrátor egy percre sem téveszti szem elől főhőse legapróbb mozdulatait: „Mikor András felébredt a hajnal szürke ködében (…) kiment és spárgaillatú vizeletével hosszú ívben megöntözte a hátsó udvart.” Emellett tobzódik a hosszadalmas, és sablonos leírásokban, amelyek legtöbb esetben nem csupán feleslegesek, hanem a nevetségesség határait súrolják: „Amikor aztán a fiatalabb Haászné egyszerűen kivett magának egy szendvicset, András is bátorkodott hozzáfogni az evéshez. Kapros sajtkrémmel megkent, levágott héjú puha fehérkenyér volt. Egyedül a papírvékony zöldpaprikaszeletek utaltak arra, hogy a szendvics Magyarországon készült.” A párbeszédekről ugyanez mondható el, banálisak és funkciótlanok, néha csak a szemet pihentetik a nagyobb szövegtömbök után:
„– Milyen borzalmas születésnapod lett!
– Szó sincs róla – felelte András, és megcirógatta a haját. – Egész nap együtt voltam veled.
– A táncteremben van valami a számodra – jelentette ki Klára. – Születésnapi ajándék.
– Nincs szükségem ajándékra – közölte András.
– Mégis ott van.
– Majd ideadod máskor.
– Nem – felelte Klára. – A születésnapodon kell megkapnod, ha már egyszer hazajöttünk. Lejövök veled. (…)
– Úristen – kiáltott fel András. – Mi ez?
– Nézd csak meg! – felelt Klára.
– Nem merem!
– Szedd össze a bátorságod!”
Julie Orringer regénye egyáltalán nem emelkedik ki műfajából. Érdektelen karakterek, kiszámítható történet, élettelen párbeszédek jellemzik leginkább. Egy jó szerkesztő legalább az erősen túlírt szövegen segíthetett volna, de még ez sem sikerült. Az amerikai olvasóközönség számára ugyan némi egzotikummal szolgálhat az európai helyszín, ez azonban magyar kontextusban és a fordítással teljesen elvész. A történelmi-romantikus lektűrökkel való ismerkedéshez inkább Theresa Révay Párizs fehér fényei című műve ajánlható, ha feltétlenül ilyen irányban tapogatózik az olvasó.
Fülöp Anna
Kapcsolódó anyag:
