Ligetünk díszei

KÖNYVESPOLC

Ambrus Lajos Lugasának harmadik része – Tertium datur – szőlőlugasba való olvasmány. Egy nyári délután csendjét, méhek döngicsélését és gyümölcsillatot kíván ez a könyv, de ha nincs meg épp egyik sem, az sem baj: a kötet megteremti magának a hangulatot.

Ligetünk díszei

A szerző neve – a Kortárs folyóirat főszerkesztője –, eggyé forrott Egyházashetyével, ahol, egy ugrásra Berzsenyi szülőházától, letelepedett a modern kor szerkesztője, hogy a költő szellemén és keze munkáján keresztül műveiben újra és újra megidézze „a porladó antikvitást”. A Kortárs-esszék sorozatában megjelent új kötetében folytatja a korábbiak hagyományát: a nyelv- és földművelés esztétikájába avat be. E kettő szintézise Ambrus Lajos világa, amely, természetesen, Berzsenyi világának evokációja: a gazdálkodó nemes a növények művelésének szükségességét és igényességét ültette át a magyar nyelvvel való munkálkodásra. „Eredetileg A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című Berzsenyi-próza elemzését tűztem ki saját Lugas tematikámnak” – vallja meg Ambrus a kötet vége felé, melyben a költő reformgondolatai kifejtése mellett, hajtva a bántó Kölcsey-recenzió méltó megválaszolásának izgalmától, „mezei gazdaságunk” virágzását látja a nemzeti jólét alapjának. Ez a Lugas központi gondolata is: a nemzeti kultúra nem választható el a Ság, a Kis-Somlyó szőlőinek (ahol a szerző is gazdálkodik) termésétől, a Királykő „dzsungelétől”, a bozsoki Sibrik-kastély történetétől, a berkenyefa gyümölcsétől, a tücsökcirip dallamától – és még hosszan sorolhatnánk példákat az Ambrus Lajos feldolgozta művelődéstörténeti kincsekből.

A Somló látképe

Nincs az a felkészült „Bálint gazda”, akinek a kötet A kert és mívesei című ciklusa ne tudna újat mondani, nem beszélve a kevésbé tájékozott városlakókról. Például, hogy a „nemes téli borsdorfi”, az „orleáni királyka”, a „londoni pepin” vagy a „Török Bálint” egytől-egyig almafajták. (Máris vétettünk a nyelv ellen, hiszen: fajok.) Nyelvemlékeink alapján külön fejezetet érdemelt ezek közül is a „batul”. Hamvas nyomán, aki a szabadság megtapasztalásának nevezi a cseresznyeszedés perceit, a cseresznye esztétikájáról is értekezik Ambrus, a „szomolyaiak kis géniuszáról”, a fekete cseresznyéről. Épp így szól a  gombafelismerés tudományáról, amelyet a csak 1900-ban megjelent Clusius-Codex című gyűjteményben összegeznek; vagy a hatalmas irodalmú, már 17. századi rigmusokban is felbukkanó sáfrányról. A növénytörténeti érdekességek a későbbi fejezetekben is folyton visszatérnek: a Nyelv és gyomor című részben például az ókorig visszanyúló gabonatörténeti-filológiai áttekintést kapunk. (Nota bene, sonka-, gulyás- vagy töltöttkáposzta-történetit is). Ambrus Lajos esszéinek egyik legfőbb sajátossága, hogy írójuk szemlélődése során nincs a természetben méltatlan téma, jelentéktelen kicsinység, mely ne érdemelné meg a figyelmet. A jó gazda figyelmét, aki lehajol a fű közt elvesző apró bogyóért is, és szemügyre véve,  a múltat kutatja benne.

A berkenye termése

De az ember is része a tájnak, ahogyan ebben a kötetben is megjelenik „az polgárvilág”, melyről szólva Ambrus megidézi szülővárosa, Gyula alkotóit: Firtosi József Dezső festőt, Simonyi Imre költőt, vagy az olyan névtelen-neves szereplőit a múltnak, mint a nevezetes 1970-es körösi árvízben családját mentő Fáskerti bácsi, aki odalett feleségével, gyerekeivel, egyszem malacukkal és többi állatával együtt; utolsó fotográfiájukat a megbámult masinával jóval azelőtt készítette róluk a szerző. A szubjektivitás is épp úgy sajátja az Ambrus-esszének: a tudományos apparátus, a hivatkozások belesimulnak a történetbe, nem elidegenítő elemekként tűnnek fel. A gyakori szertelenség, csapongás, a helyenkénti túlbeszéltség is megbocsátható: fecsegő esszék ezek, jó értelemben, a mesélői hév könnyen magával ragadja hallgatóját is. Alanyi szövegek: igaz mesék a történelmi és személyes múltról, s mint a záróciklus címe, Az idő helyes kezelése utal rá: jelen és múlt kapaszkodik össze a mindig aktuális elmélkedésekben. Hamvas Béla lába nyomán járunk, de a pesszimizmust a folytonos újjászületés derűje váltja fel, az égre tekintést a föld és ajándékainak csodálata. Félreértés ne essék: Ambrus sem hisz abban, hogy az ember tanulékony jószág lenne, hogy segítene „jámbor és bölcs pedagógia”. Hiszen itt vannak a modern tragédiák. Ott van a kolontári szőlő, a Kolontár szőlő, melyet ültessünk csak és szaporítsunk a katasztrófa után – tanácsolja a gazda –, pro memoria, „merthogy az elpusztított szőlőszemről is tudnia kell a Káosz utáni embernek” – tanácsolja a filozófus.

Érik...

S hogy mit hagyna hátra annak a kései embernek a gazda és a filozófus, Kós Károly Maradékaimnak című írását segítségül híva vallja meg Ambrus, talán nem véletlenül épp a kötet közepére illesztve óhaját: „Legyenek a földek tagban, gyümölcsfáim termők, pajtám tele, méhesem népes. Legyen minden gondosan gondozva, tisztán művelve, rendesen tartva. Szép legyen és gyönyörűsége mindenkinek, aki látja. Ezt szeretném megérni. Hogy kis gazdaságom, melynek minden rögét magam szereztem, minden füvét-fáját magam ültettem, minden épületét magam építettem, így szálljon az én maradékaimra.”

(Ambrus Lajos: Lugas – Tertium datur. Kortárs Könyvkiadó, 2012)

Laik Eszter