Dan Stanca: Átlátszó sírok (részlet)

KÖNVESPOLC

„Untaru, miután sikerült kihoznia engem a szanatóriumból, ahová bezártak, fontosnak tartotta megerősíteni egy korábbi sejtelmét, amit akkor rögvest közölt is velem: »Mit mondtam én neked, Horică bátya! Mi szeretünk a tűzzel játszani. Ez hiányzott még nekünk: egy gigantikus katedrális.«” – Kirilla Teréz fordításából közlünk részleteket

Dan Stanca: Átlátszó sírok (részlet)

Ezt a történetet érdemes minden ízében kibogozni, mert nem valamiféle közönséges történet, s valamiképpen tanúsítani hivatott, hogy annak a lelke, akit a felszentelés napján különös látomások gyötörtek, kilógva felebarátai sorából, azaz tehát az én lelkem, egy olyan térben lebegett boldogan és betegen, amely már eleve megbetegedésre volt rendelve. Mert hogyan betegedhetne meg másképp egy hely, mint úgy, hogy egyszerűen nem hajlandó tovább az lenni, ami addig volt, vagy aminek lennie kellett volna! A tér, amit a Nemzet Katedrálisa foglalt el!

Untaru, miután sikerült kihoznia engem a szanatóriumból, ahová bezártak, fontosnak tartotta megerősíteni egy korábbi sejtelmét, amit akkor rögvest közölt is velem: »Mit mondtam én neked, Horică bátya! Mi szeretünk a tűzzel játszani. Ez hiányzott még nekünk: egy gigantikus katedrális. Majd meglátod, milyen siralmas állapotba jutott! Kegyelmességed persze, mióta a hűvösön ülsz, nem tartasz lépést az eseményekkel, de bebizonyítottad, hogy nem vaktában kezdted el ráncigálni a papok szakállát. Vagyis megérezted, hogy valami nincs rendben. Én nem értek hozzá, s nem is az én dolgom, de nem vetted még észre, hogy valamennyi omladozó templom, amely ott pöffeszkedik Nyugaton, Kölntől Rómáig, mind üres, senki sem teszi be oda a lábát? Kőből való tetemekké lettek, amelyeket legfeljebb csak az ostoba turisták fényképeznek le olykor-olykor.« Figyelmesen hallgattam Untarut. A maga vulgáris módján, zavarosan, terjengősen, de őszinte keserűséggel beszélt akkor, fojtottan őrlődve minden szóban, amelyek a felszínen élesen és eretnekül hangzottak. A templomokat ostorozta, de valójában az ő lelkét is emésztette, ami történt. Gondolata valóban lényegre törő. A gigantizmus mindig a lélek ellen fordult, amelyet pedig oltalmaznia kellene. Az egyiptomi piramisok csupán a halál tartályai, s mögülük időnként ki-kirobban egy géppuskával felfegyverzett muzulmán fundamentalista, mintha csak a falakon belül bugyogó gyászos miazmák modern megtestesülése lenne. A hindu templomok is a nagyságuk révén lesújtóak, csak itt a mértékletességet felváltja a szobrok pompája, amelyek láttán a jámbor ember az iszonytól eltelve undorodni kezd. Nem maradt más, csak a nehézkes, nyomasztó, szemérmetlen forma. Megfojt bennünket a saját múltunk, hagyományunk, amely a régmúlt időkben természetesen lüktetett, dobogott, vibrált, a kő egy jelkép rezgése volt, míg most már csupán kő, vagy egyenesen hússá változott, mely saját frusztrációink bűzét leheli ki magából, az ellenséges érzületeket, a templom testét végzetesen átitató blaszfémiákat. A kő izzadni kezd, mint annak a hordárnak a háta, aki egész nap kenderkötegeket cipel. Ha már izzadni kezd, akkor valami nincs rendben azzal a templommal. Ez azonban elsősorban Keletre és Afrikára érvényes. Vallásaik maradványai érzéki és taszító megjelenést nyertek. Európában azonban, ahol a mágia tartalékai jóval szerényebbek, egy kultuszhely megbetegedése más formákat ismer. Untaru okkal kritizálta a gigantizmust, a Nyugat óriási gótikus tetemeit, a kommunisták által dinamittal felrobbantott orosz templomok felfuvalkodottságát, miközben nekünk… nekünk, akik mindig a zsarnokok és hódítók orra alatt lopakodtunk, mi jutott végül? Nekünk mit tartogattak? Ceauşescu állati őrjöngése után, aki a vallás botrányát csillapítani hivatott ősi szokásainktól egészen idegen módon állt bosszút a templomokon, s miután úgy tűnt, a hit szabadsága most már végleg megadatott, mikor már semmilyen veszély nem fenyegetett bennünket, e tájak jobb sorsra érdemes lakóival minek kellett még megtörténnie, amivel aztán eredetiségben meghaladjunk mindenki mást, még a szerb testvéreket is, akik egyik kezükkel imádkoznak, a másikkal a bosnyákokat nyúzzák, de még a görög testvéreket is, akik egyszerre esküsznek az ortodoxiára és a dollárra, s más testvéreket, akik imaházakat emelnek maguknak, ahol böjtölnek és imádkoznak, csak hogy semmi közük ne legyen a hazug pap rituáléjához? Mi, mint mindig, engedtük a természetet cselekedni, a természet pedig olyat tett, amire egyedül ő képes, teljes dermedtséget okozva s egyszersmind boldoggá téve azokat, akik tátott szájjal maradtak, hisz ily módon azzal büszkélkedhettek, hogy Isten épp őket választotta ki egy ilyen csodára, holott csodáról épp hogy szó sem volt, csupán a hely vonakodott eleget tenni a rendeltetésének, amire kiválasztatott.

Drága és nemes lelkű barátnőm, a profanizálás sok formáját ismertem már, buldózerekkel ledöntött templomokat, görgőkre tett templomokat, amelyeket úgy húztak végig a városon, ahogy az állomáson szokták a bőröndöket, láttam, ahogy semmirekellők meggyalázzák Krisztus testét, de sosem képzeltem volna, hogy a kő még ennél is gonoszabb tréfát űzhet velünk!

Nem a verejtékező kő, amely úgy bűzlik Bangkokban vagy Kalkuttában, hogy már azt gondolná az ember, a faragott istenségek igazából közösülni fognak, Shiva fallosza pedig isteni spermájával rögtön telefröcsköli a tavirózsa-girlandokkal ékesített, áttetsző hívőket. Nem a piramisok szarkofágjának hideg köve, amit a fáraók kísértetei őrölnek gyémántfogaik közt, sem a katolikus temetők csiszolt márványköve, vagy azok a szűkmarkúan lerakott greslapok, amiket a judaizált protestánsok kis spirituális házaiban látni, hanem egy ortodox templom köve, amely hirtelen kitört szerény boltozata alól, groteszk módon Bizánc látomásos boltíveire emlékeztetve, uralkodókra, főpapokra, akik dacolni akartak az idővel, s megvalósítani a végső epektázist [1], az ima és a kegyelem eggyé olvadását az égi arany egyetlen ölelésében, ám mégis legyőzettek, ahogyan a mi templomunk köve sem akart többé kő lenni…

A Nemzet Üdvözülésének Katedrálisát megjelenítő makett

(...)

Azon a reggelen, amikor felfedezték azt, amit nem lett volna szabad, míg világ a világ, az érsekség irodájában olyan berregésbe kezdtek a telefonok, hogy remegett az ott ténykedő papok szakálla, s nem győzték feljegyezni az adatokat. Nem is tudták, hogyan forduljanak Őszentségeikhez, a püspökökhöz, vikáriusokhoz s főként Őboldogságához, aki derűsen és háborítatlanul üldögélt gyöngyökkel kirakott trónusán. Szentségetek, magasságos és tisztaságos személyetek, ne vegyétek rossz néven, amit most elétek fogunk tárni. De hát nem a mi bűnünk, nem is a másé, és bár vészmadarak nem akarunk lenni, de azt kell hogy mondjuk, lehet épp az Ördög az, akinek a keze benne van a dologban. Hallja meg hát szentségetek, hogy a pompás katedrálisnak, melyet oly sok buzgalommal emelt a mi jámbor népünk, s melyet az ő hitüknek bőségéből magasságotok is megáldott, nincsenek meg a kapui! Képzeljék, mi történt! A szépséges templom, lelkünk büszkeségének büszkesége sziklává változott, se bejáratot, se nyílást nem találni rajta! Ilyet még nem láttak, és mi sem, fiatalabb papok és diakónusok, akik itt fontoskodunk az irodákban, hogy rendbe tegyük a poros aktákat, nem beszélve arról a gondosságról, amivel szent egyházunk nem éppen gazdag ingóságait kezeljük, még mi sem gondoltuk volna, hogy ilyet fogunk látni. A magas, masszív katedrális, a robusztus, erős, tagbaszakadt épület, a súlyemelő bicepszeire emlékeztető széles és domború falaival, égbe tűző, kerekded s egyszersmind vakmerő tornyaival, melyek a keresztek vékony csövein át lágyan lélegezték be a meleg levegőt, a soha ki nem apadó ég alászállása, a mi gyönyörű katedrálisunk, olyan siralmas állapotba jutott, hogy nincs többé kapuja, pitvara, de még egy ablakocskája sem, egy mégoly szűk, kulcslyuknyi hasadék sincs rajta, amin keresztül beleshetnénk, befalazódott, magától körbe-körbe gömbölyödött, mint egy cilinder (...)

Ó, szerencsétlen papjaink! Ruxandra, emlékszel, hogy járkáltunk templomról templomra nagycsütörtökön, a tizenkét evangéliumi olvasmány szertartásán, hogy újabb és újabb pap szájából hallhassuk a passió szavait, s hogy lássuk, hogyan gyúlnak lángra egyenként a karos gyertyatartókban a gyertyák, és mintha a sok templom elég sem lett volna, oly hamar magába szívta őket hinni, szeretni, remélni vágyó lelkünk. Úgy rémlik, hogy a forradalom utáni első húsvét volt ez, s még egész Bukarest remegett a változások felett érzett örömtől. Hamarosan elkezdődtek az események az Egyetem téren [2] is, mohó piacgazdaságunk sakáljai még nem mutatták ki a foguk fehérjét, a szekusok még féltek, sokunk lelkét a megtisztulás és az összefogás hullámai hatották át. Ilyen közegben éltük át azt a csodálatos húsvétot, az elsőt, amit szabadságban ünnepeltünk, ami ugyan idealizált szabadság volt, melynek szétbomló képe még nem tárult fel, s így megengedhettük magunknak, hogy ilyesmire ne is gondoljunk. Kinek jutott volna eszébe, hogy úgy tíz év múlva látni fogjuk, amint magától befalazódik a nemzet jövőbeni katedrálisa, ami akkoriban még tervbe sem volt véve? Akkor még a templomok nyitva voltak, égtek odabenn a gyertyák, most viszont nemcsak hogy nem álltak nyitva, de még a kapuk is eltűntek. Vajon az eltelt évek oly erősen tönkretettek minket, hogy romlásunk első jele éppen a csodának ez a groteszk megjelenése volna?

[1] Epektázis: a görög epektasis szóból ered. Ortodox teológiai fogalom: a Krisztusban (Istenben) való fokozatos növekedést jelenti, a kegyelemben való tökéletesedést, „dicsőségről dicsőségre”, mely folyamat átível a halálon, míg végül megérünk a keresztény felnőtt-létre, a „Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, Akiben rejtőzik a bölcsesség és a tudás minden kincsestára” (Hitvalló Szent Maximosz). A fogalom Szent Pál Filippiekhez írt levelében fordul elő: „Nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam (ti. Krisztust), de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van (επεκτεινόμενος, innen ered az epektázis, επέκτασις fogalom). Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.” (Filippieknek 3, 13, 14).

[2] Az 1990. április 22. és június 15. között a bukaresti Egyetem téren történt eseményekre utal a szerző, melyeket összefoglaló néven az Egyetem téri tüntetéssorozatként emlegetnek. A felvonulók a ’89‑es forradalom utáni posztkommunista elittel szembeni elégedetlenségüknek adtak hangot. A tüntetéseknek Ion Iliescu vetett véget a Bukarestbe vezényelt bányászok fizikai erejét véve igénybe.
Forrás: http://ro.wikipedia.org/wiki/Manifesta%C5%A3iile_din_Pia%C5%A3a_Univers…

Dan Stanca: Átlátszó sírok. (Fordította: Kirilla Teréz) Napkút, 2012.

Az alábbi linken megrendelhető a kötet.