ÜNNEP – Bárány születik – SINKA ISTVÁN novellája

A kavargó, vonagló falka közül egyszer csak kivált egy birka, és megállt magányosan a hóviharban. Mire odamentem hozzá, már feküdt. Egy koraellő volt. Egy fekete birka.

SINKA ISTVÁN

BÁRÁNY SZÜLETIK

Nagy, öles tölgyek állottak egy kis oláh falutól nem messze, hatalmas birtokon, olyan tízezer hold körülin. A tölgyfák mellett két szalmakazal volt. Alapos két szalmakazal. Annak a tövében volt az én tanyám. Akkor még birkákkal viaskodtam, meg a téli szelekkel éjjel és nappal. Nappal úgy, hogy a hóval borított nagy síkon ténferegtem a birkák után, éjjel meg úgy, hogy szintén csak a birkák mellett álldogáltam egész reggelig. Ez pedig nem éppen irigylésre méltó dolog. Mindenesetre egy kicsit gyötrelmesebb dolog, mint váradi káptalannak lenni. Ezt azért mondom, mert a tízezer hold az övé volt: a váradi káptalané. A két szalmakazal is. A lyukas csizma meg az enyém. Aztán az a lyuk szintén, amit az egyik kazal tövében vájtam. Vár volt az nekem, menedék, megenyhülés, ha belebújhattam. Hogy mennyire jó hely volt, abból tudtam meg igazán, hogy egyszer a birkák ura szőrcsizmásan, kesztyűsen, piros arccal kijött hozzám a téli pusztára. S amikor szánkóján odacsilingelt a lyuk elé, nagy szivarjából kék füstöt fújva ideszólt nekem:
          – Te Pista! Olyan helyed van itt neked, mint egy miniszterelnöknek – s hogy megmutassa, milyen igaz, amit mond, leszállt a szánkóról és bélelt téli bundájában bebújt a lyukba, Hogy mit láthatott odabent, nem tudhatom, csak arra emlékszem, hogy amikor nagy erőlködve hátrálva visszabújt, köhögött és szájából eltűnt a szivar.
            Ez estefelé volt. Akkor este pedig karácsony estéje következett. El is felejtettem mondani: azért látogatott meg a nyáj ura. Bizonyosan így akarta lelkét megóvni attól a vádtól, hogy ő talán mit sem tesz az elhagyottakért. Körüljárta a kazlat, topogott a hóban, nevetett, dicsérte kitartásomat, amivel a hóviharokat állom. Aztán elővett egy négykrajcáros pakli dohányt és karácsonyi ajándékképen megprezentált vele. Amikor észrevette arcomon az árnyékot, méltatlankodva kifakadt.
          – Taknyos! Csak nem gondolod, hogy idehozom neked mindjárt a Dárius kincsét ajándékba?!...Mit?...Örülj, hogy ennyit is kaphatsz!
         Nem szóltam semmit. Mit szólhattam volna? Rávetettem szemem a birkanyájra, és csodálkoztam, hogy milyen ügyesen durkálják a havat...mintha tán akkor láttam volna először.
           A nyáj ura meg nézett rám egy darabig, majd felült a szánkóra és elhajtatott. De mikor pár száz lépésre ért, nagy üggyel-bajjal visszafordult, és hátracsavart nyakkal, ordítva odakiáltott nekem:
          – A szalmát meg nehogy tüzelni merd, mert én nem fizetek miattad!...Hallod?...Hé!
          Igent intettem neki, ő meg felemelte kesztyűs jobb kezét, és úgy tett, mint mikor valaki szeretettel búcsúzik valakitől. Rázogatta.
           Ott maradtam.
          Olyan nagy lett a csendesség a szánkó csengői után, hogy szinte beleszédültem. Úgy éreztem, hogy nagyon kijátszott és nagyon elhagyott lettem egyszerre. Ez érthető is. Tizenhat évet töltöttem akkor. S zsebemben a pakli dohánnyal, arcomon keserűséggel vártam a szent estét.
           Igen ám, de!...
          Úgy alkonyat előtt sűrű, sárgás fellegek gyülekeztek. Ólomszínű és tompa sötét lett a táj. Azonnal elfelejtettem a pakli dohányt, keserűséget, a nyáj urának nyers szavait. Hol volt már az akkor? Bizonyosan vágtatott hazafelé, s szánjának csengői vidáman csengtek. Én meg készülődtem az éjszakai hóviharnak. A csizmámat jól kitömtem szalmával, botom a kezembe vettem, pulimat megsimogattam, s lassan terelni kezdtem egy csomóba a birkafalkát. Oda, az egyik kazal enyhelyébe. Nem volt nyugtom. Jártam körül-körül a falkát. Valami megmagyarázhatatlan, szorongó érzés még a legöregebb pásztort is elfogja az este kezdődő hóvihar előtt.
          És azután eljött a sötét.
          Azazhogy!...
      ...egy pillanatra felragyogott a téli puszta, a vén tölgyfák megsuhogtak, és elkezdett sípolni a hóvihar. Hogy milyen órák teltek el, minek mondjam. A szűröm csonttá fagyott, a kutyám elmenekült a kazal tövébe s onnan vakkantgatott felém, a nagy téli zúgásban jelezve, hogy él. Érdekes az, hogy amikor nehezek a pillanatok, mindig történik valami. Valami, ami feloldja a feszültséget. Valami, ami tán nem is nagy dolog, de átsegít a gyötrő pillanaton.
          A kavargó, vonagló falka közül egyszer csak kivált egy birka, és megállt magányosan a hóviharban. Mire odamentem hozzá, már feküdt. Egy koraellő volt. Egy fekete birka. Pár perc múlva már fuldokolva nyögött a bárány és reszketett, mert az anyja leheletét semmivé fútta az ítélet.
          – Mit tegyek? Vajon van, amit tehetek? Nincs! Hisz én is félig fagyva vagyok. – Ezen töprengtem, s tehetetlenül állottam ott, mint aki tudja, hogy nincs kivezető út.
            És akkor történt valami.
        Ropogva, durranva, ragyogó fénnyel fellángolt az egyik kazal. Kigyulladt. Mégpedig attól a szivartól, amit az uraság délután kiejtett a szájából, amint bent a szalmalyukban meg köhögösködött.
          ...És lett a püspöki szalmakazal az én tizenhatodik karácsonyomon ünnepi gyertya.
          A táj messze megvilágosodott. A birkák megenyhülve álltak meg a kavargásban. S mire az én szűrömből kiolvadt a fagy, már a fekete birka is vígan állt a tűz előtt és szoptatott.
         Azt nem tudom, hogy a nyáj ura kifizette-e a püspöknek a szalma árát valaha, csak annyit tudok, hogy a tűz nélkül akkor, azon karácsony éjszakán megfagytam volna...Arra még emlékszem, hogy karácsony reggelén, a vihar után, ragyogva sütött fel a nap, s ahogy a falka elindult legelni, a fekete birka mindjárt-mindjárt visszafordult, és csalogatta az ő karácsonyi báránykáját. Az eleinte gyáván, majd mind bátrabban merészkedett utána, nagyokat szökve a hóban.
          És akkornap néha-néha nagyokat futottam, és el-elfogtam a gyönge kisbárányt s odafogtam jól a szűröm alá. Így játszottam magamnak karácsonyt... Azt hiszem, még ma is azt hiszem, hogy kettőnk közül én voltam árvább...

(1937)