Valami nem stimmel
Olvasnak-e Magyarországon képregényt? Mi értelme van kiállítani? Éhezőművészet-e a képregényrajzolóké? Ilyesmikről beszélgettünk Lakatos Istvánnal, a műfaj egyik fiatal alkotójával, a Dobozváros című meseregény szerzőjével.
– Hol tart ma Magyarországon a képregény-kultúra?
– Sehol. Az emberek nem olvasnak képregényt. Akármennyire jól is nézzen ki, nem veszik meg.
– Ez minek köszönhető? Lehet, hogy csupán egy terjesztési problémáról van szó?
– Nem föltétlenül. Például most hallottam neves könyvkiadóktól, hogy a sima könyveik szépen fogynak, de az ugyanolyan jól kinéző képregényeiket már nem veszik meg, mert kinyitják, és látják, hogy képregény, és visszateszik. Ez egyszerűen így van belénk nevelve, hogy a képregény, az szar.
Lakatos István képregényrajzolás közben (Forrás: Gépnarancs)
– Pedig a műfaj elvileg több oldalról is megtámogatható, hiszen két művészeti ág frigyéről van szó. Tényleg: a képzőművészet vagy az irodalom felől lehet jobban megközelíteni, kelendőbbé tenni a képregényeket?
– Szerintem inkább az irodalom felől, de ez sem biztos. Az a baj, hogy nálunk nincsen elismert szórakoztató irodalom. Ha lenne, akkor a képregényt is könnyebb lenne az irodalom felől bevezetni. De nálunk van a magas irodalom, meg van az úgynevezett lektűr, amit általában szokás lenézni, és kész. Azaz ha egy magyar író, magyar néven, Magyarországon játszódó, zsánerben írt történetet publikál, azzal valami nem stimmel. Bár ez a nézet az utóbbi években kezd megváltozni, de szerintem még minimum tíz év kellene, hogy ez a híd fölépüljön.
– Az irodalomról beszélsz, miközben Szabadkán vagyunk, ahol kiállításod látható, tehát falakon lógnak a képregények. (A beszélgetést 2012 októberében, Szabadkán, az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon rögzítettük – szerk.)
– Hát igen, ez a „jobb híján”. Én az ilyen képregény-kiállításokat azért is nem szeretem, mert a képregény történetet mesél el. Igaz, hogy képekben, de szöveggel együtt, és folyamatában kell nézni. A falon csak ki vannak ragadva, megállsz, megnézed, „tetszik, nem tetszik”, aztán továbbmész. De nagyon nem tudsz vele semmit sem kezdeni.
– Ezen a tanácstalanságon kívül milyen pluszt tud nyújtani az, ha egy képregény, akár egy komplett képregény egy kiállítóteremben jelenik meg?
– Semmilyet. A képregényt olvasni kell. Nem arra találták ki, hogy állj egy fal előtt és nézd, hanem hogy befetrengj az ágyba és olvasd. És lapozz, megszaglászd, ilyenek. Az is fontos, hogy ha kinyitod a könyvet, milyen két oldalt látsz egymással szemben. De az, hogy egymás mellett vannak a képek, szerintem csorbítja az egész képregény értékét, de különösen az élvezhetőségét.
Lakatos István egyik képregénye (Forrás: Könyvesblog)
– Akkor az e-képregényeket sem érzed műfajilag adekvátnak? Csak a nyomtatottat?
– Igen. Én az e-bookot sem tartom könyvnek. Azok csak fájlok. Egy könyvhöz hozzátartozik a tapintása, az illata, a hely, amit a polcon elfoglal.
– Én először az Előszezonon láttam a rajzaidat, ami egy versblog, egy műhelyblog volt. Téged mennyire inspiráltak az ott megjelenő szövegek?
– A szövegek annyira nem, hanem inkább a közösség. Hogy mindenki pakolgatja ki a dolgait, hát akkor már én is. Mondjuk, hülyén is éreztem magam, ott a sok költő között, hogy egyedül rajzolgatok. De ez nem együttdolgozás volt, igazából ott mindenki egymástól függetlenül tette ki a cuccait. Én meg még függetlenebbül. Mert míg a többiek lehet, hogy összeültek megbeszélni a verseiket, én rajzoltam egy képregényt, kiraktam, aztán kész.
– Verseket, rövid lírai szövegeket mennyire lehet képregényre átültetni?
– Versből még nem csináltam képregényt, de ahogy így elképzelem, szerintem azt csak illusztrálni lehet. Az illusztrációk kiragadott állóképek, a képregény viszont ezeket az állóképeket fűzi föl egy történetté úgy, hogy gyakorlatilag végig mozgásban van minden. Szokták is sokan mondani, hogy a képregénynek az egyik sajátossága az, ami a két kép között történik.
– És a hozzászólásokat, amelyek az Előszezonon érkeztek, hogyan tudtad hasznosítani?
– Egy képregényt utólag alakítani, mint egy verset, nyilván nem lehet. Hogyha voltak észrevételek, és jogosnak éreztem, akkor megfogadtam, hogy erre legközelebb jobban figyelek. De kevés ilyen volt, általában jó kommentek jöttek, tehát tetszésnyilvánítás.
– Ha a tetszésnyilvánítást említed, kénytelen vagyok visszautalni egy korábbi kérdésemre. Miközben világszerte hódít a populáris kultúra, ez a tetszésnyilvánítás miért nem tud nagyobb méreteket ölteni? Mi a baj itthon?
– Ez egy olyan dolog, amin már nagyon sokat gondolkoztam, és egyszerűen nem tudok rájönni. De tényleg. Jól néznek ki, jó történeteket adnak ki, nálunk is megjelentek olyan képregények, amik tényleg zseniálisak, de egyszerűen nem kell senkinek. Nem tudom. Frankón nem értem. Szerintem erre senki nem tudja a magyarázatot, különben nem tűnnének el egymás után a képregénykiadók, vagy nem hagynának fel a képregény-kiadással. Hogyha tudnák, akkor nyilván kitalálták volna már a tutit.
– Máshol más a helyzet?
– Persze. Itt Szabadkán is nagyon durva, mert most látom, hogy a szerbeknek is van saját, bejáratott képregénysorozatuk, ami működik, ott van az újságárusoknál, tehát veszik. És ahogy látom, nem a második, nem a harmadik, hanem már a több századik számnál tart. Tehát itt a szomszédban is, úgy látszik, hogy ez működik. Bementünk egy könyvesboltba megnézni, hogy milyen képregények vannak, és hatalmas nagy, pazar képregényalbumokat találtunk, amiket nálunk egyszerűen nem lehetne kiadni, mert a kutya se venné meg.
Lakatos István meseregénye
– A szakmailag többszörösen elismert képregényrajzolói munkásságod után tavaly előjöttél egy szintén narratív műfajjal, egy meseregénnyel, konkrétan a Dobozvárossal. Rákényszerültél arra, hogy prózát írjál?
– A Dobozvárosnál igen. Ott megvolt az első három fejezet, amit az Aranyvackorra beadtam, kaptam érte különdíjakat, azután úgy alakult, hogy könyv lesz belőle a Magvetőnél. Szóval, rá voltam kényszerítve, hogy ebből legyen valami. Persze, szeretnék még képregényt rajzolni, csak jelenleg könyvet írni több lehetőségem van.
– Miért vagy kénytelen a lehetőségeidre hagyatkozni?
– Láttad a Lencsilány-oldalakat a falon. Egy olyan oldal elkészítése, ha tényleg nem csapom össze, akkor nagyjából három teljes nap; és nem csapom össze, mert akkor inkább el sem kezdem. Ha meg akarok csinálni egy tízoldalas képregényt, akkor elvileg nekem harminc napon keresztül, reggeltől estig képregényt kell rajzolnom. Ezt a fióknak már nem lehet. Amikor annak idején megszületett a Lencsilány, akkor több hónapig egyfolytában csak rajzoltam, így nem volt pénzem albérletre, kajára, kutyafüle; és ez nem csak valami romantikus, hülye szöveg, hanem tényleg. Ezt az éhezősdit egyszerűen már meguntam. Inkább nem csinálom, nem rajzolok több képregényt, de én azon a szaron még egyszer nem akarok átmenni. Az utóbbi két évben nem is nagyon rajzoltam képregényt, most mégis belekezdtem egy újba, egy Lencsilány-mesébe. Már nagyon hiányzott. De előtte vettem egy csomó kaját.
