Petőfi ARCpoétikája

HELYSZÍNI

ARCpoetica – Petőfi Sándor életében készült képmásai címmel jelent meg a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéhez kapcsolódó új kiadvány, melyet Róka Enikő művészettörténész és Vaderna Gábor irodalomtörténész mutatott be a múzeumban.

Petőfi ARCpoétikája

A költőről elnevezett múzeum Vörös termében Csorba Csilla nyitóbeszéde után Róka Enikő tartott rövid tájékoztatást az állandó Petőfi-kiállításról és az új kötetről. A kiállítás erényeként kiemelte, hogy párhuzamosan kíséri végig Petőfi önképének és mások róla alkotott képének alakulását. Az arcképekből összeállított kötetet (a részletes tartalomjegyzék és a munkatársak névsora ide kattintva olvasható) szakmailag magas színvonalúnak és a szélesebb közönség számára is érdekesnek nevezte. A portrék kronologikus rendben követik egymást, a képek és a források pedig együtt, koherens egységben tekinthetők át.

Korának legnépszerűbb portréfestője és -rajzolója Barabás Miklós volt

Petőfi arcképei kapcsán a legizgalmasabb a hitelesség kérdése. Rövid történelmi áttekintésében a művészettörténész az 1880-as évek elejét nevezte meg a hitelesség felmerülésének kezdeteként. Ekkor vetődött fel ugyanis, hogy egy közös, egységes tablót alkossanak a híres, hős magyar férfiakról, készüljön afféle nemzeti „pantheon”, arcképcsarnok, és e felfogás alapján válogattak össze képeket a közélet nevezetes szereplőiről. A tizenkilencedik század második felében erőteljesen a tudományos irány dominált, a híres férfiak portréinak megítélésében az egykorúság szempontja vált lényegessé. Ennek az eszmének egyik legelkötelezettebb képviselője Pulszky Károly művészettörténész volt. A Petőfi-ikonográfia alapelveit mégis jóval később, 1951-ben dolgozta ki Rózsa György. Nem kis szerep jutott a Petőfi-portrék gondozásában Ernst Lajos műgyűjtőnek, a művek csaknem fele az ő gyűjteményéből származik. Nagymező utcai múzeumában a tizennégy helyiségből külön termet tartottak fenn Petőfi képeinek. A nemzet költőjét ábrázoló művekre, például Madarász Viktor híres alkotására, egyfajta szakralitás, a költő alakjának felmagasztalása jellemző. Általában minden művész rendelkezik egy szubjektív Petőfi-képpel, ezért sem könnyű a hiteles arcot „kihámozni” a különféle korok és ízlések, túlzások, sztereotípiák erdejéből.

Nemzeti "vadromantika": bokrétás kalapos Petőfi

Az ARCpoetica című kötet irodalomtörténeti olvasatáról Vaderna Gábor irodalomtörténész beszélt. Az ELTE egykori, Sárkányfű című egyetemi folyóirata – amelyben napjaink több jeles írója debütált – a kilencvenes években külön számot adott ki Petőfiről, és óvodások rajzait közölte a nemzet költőjéről – idézte fel Vaderna. A gyerekek rajzaiból kiderült, hogy mindegyiküknek hasonló elképzelése van a haza poétájáról: bajusszal ábrázolták, harcosként, aki vagy szaval, vagy karddal áll, esetleg még egy sárkánnyal is küzd. Ezzel azt érzékeltette Vaderna Gábor, hogy egy népnek igenis vannak sztereotípiái a hőseiről, s ezeknek megvan a maga létjogosultsága, az emberek nem szívesen adják fel őket. Petőfivel kapcsolatban az irodalomtörténész felhívta a figyelmet arra is, milyen sok festmény, kép készült róla annak ellenére, hogy abban a korban még inkább csak nemesekről és egyházi személyekről készítettek képmásokat. Petőfi esetében külön szerencse, hogy Orlay Petrics Soma festő a másodunokatestvére volt, és többször is megörökítette a költőt. Kevésbé ismert az a rajza, amely Petőfit az egri kispapok körében ábrázolja.

Petőfi az egri kispapok között

Érdekességként említette az irodalomtörténész, hogy Petőfi halála után mennyit változott a róla készült portrék hangulata. A nemzeti hőst a viharos tájban, dacos, bátor ifjúként ábrázoló képek a forradalom után megváltoztak: inkább intim, otthonos, csendes környezetben örökítették meg a költőt. A megjelent kötettel kapcsolatban Vaderna úgy látja, a kötet szerkesztői a már meglévő Petőfi-kultuszra építettek, feltételezve egy általános háttér-tudást.

Zichy Mihály buzdítóan forradalmi víziója

A könyv szerkesztői, Adrovitz Anna, Kalla Zsuzsa és Csorba Csilla elmondták, hogy szándékosan nem akartak katalógusszerű formát választani az anyag feldolgozásához, emellett a szakmán túl a művelt nagyközönséggel is számoltak. Az ismertebb portrék mellett az úgynevezett lappangó művek listáját is közölték a kötetben, mert lehetségesnek tartják, hogy a ma még ismeretlen, de a különböző irodalmi, történelmi forrásokban megemlített képek, rajzok, metszetek egyszer előkerülnek. Talán nem kell hangsúlyozni, milyen nagy dolog lenne ez nem csak a szakma, de az egész magyarság számára.

Csepcsányi Éva