Elérhetetlenek számunkra
a szó rejtélyei. És mégis e kudarc gyönyörűsége
kínoz folyton, az idők zúzódásában.

 

 

 

"remember Attila remember"

 

 

 

 

 

Az idei Költészet Napját az Irodalmi Jelen Sziveri János megszólító verseinek kisebb gyűjteményével kívánja emlékezetessé tenni. Elsődlegesen azért, hogy az 1990-ben elhunyt költő mára egyre nagyobb figyelmet keltő életművére ezáltal is ráirányítsuk a figyelmet, de azért is, mert Sziveri lírája a kezdtektől mindvégig felidézte, magába foglalta szinte a teljes magyar költészeti hagyományt. Nem utolsó sorban pedig abból az alkalomból, hogy e hét keddjén, április 9-én adta át az 1992-ben a költő szellemi hagyatékának ápolására és a magyar irodalom legjobb teljesítményeinek támogatására alakult Társaság az immár huszonötödik Sziveri János-díjat az Irodalmi Jelen olvasói előtt sem ismeretlen fiatal költőnek: Lanczkor Gábornak.

 

 

SZIVERI JÁNOS KÖLTŐKET SZÓLÍT

a Költészet Napján

 

Miféle anyagok
     „óh, hát miféle anyag vagyok én"
     (József Attila)

 

Mint ködbe hasított fürge villanás, egyetlen
sorban kifejlő cserje: úgy élek. Hámlik világomról
a mész, fölpattan immár, mint a tojás. – Mit hoztam
magammal ily gondosan elrejtve?

Úgy élek, akár Hölderlin hattyúhasonlata.

Egészen apró agyagmadarakra lelek,
tollukkal berzenkedő fagydarabokra:
kicsiszolt pihegöröngyök ezek. Röppenni képtelen,
finommá művelt ujjbegyű vérfaragványok,
„míg hűvös éteri kék fodroz a testük alatt."
Sűlyedő semmi-leletek.

És ha valamire fölesküszünk, habzó levegő
körülöttünk, kicsontozott hordák.
Pillanatok, és már másért/másokért vétkezünk
kitartó önszorgalommal. – Magam-e, vagy mások,
esetleg a nagy általános-e a hőse e versnek?

 

 

Orfikus napi teendők
     „Bár az sem véletlen, hogy tragédiája csúcsán
      Ki-ki kővé mered" 
      (Pilinszky)

 

Néhány tendenciózus selejt, rideg türemlés.
Kajla krumplihéj, kartonkés, kanál.
A tányérban jólelkű monstrumok:
Orpheusz fedőnév alatt. Mitologikus ki-behúzós
gépek. Magyarán: rendszabályozott belezés.

Szembesít a szertartás egyedisége.

Ízléses zűrzavar, gerjesztő nyugtalanság.
Megnyújtani (mint e szót).
Mindegy a kérdés kitől származik,
csak a válasz legyen hiteles. Az írás.

És az „almamag-lovag" ivadékok,
őrület-opusculumok. (Adott esetben a sorrend.)
          Kijáró tisztelettel
emésztve önnön csontjaink. Mindannyiunkét, tehát.
Nem mesterkeresés, kutatás a mesterség után.
Biztató a szervezetre nézve e fekélymatató játék.

 

 

Költészet
     „...igyekezetem a szavak használatát megtanulni
      s mindegyik kisérlet
      Merőben új indulás, mind másféle kudarc..."
      (T. S. Eliot)

 

„A pillanat elérkezett, rezzennek a finom óraművek.
És megoldásként odahúzódik lábaimhoz
a bűnös valóság, az űr igaz géniusza."

Hadd lezárnom mondatod. Hadd lezárnom.
Szavaid fenségesek, mint egy-egy éji gyümölcs
a mélységek vásznán. És mégis,
valamiféle gyönyörűség kínoz: költő vagyok.

Éppúgy, mint a múlt
bármely más írnoka, hírnöke. Éppoly bizonytalanul.
Ám, az idők zúzódásában örök érvényű formaként.

– És kárhozott a költő. Kárhozott, mint mindenkor.
Kárhozott a nyelv, amit beszél.
Kárhozottak a rovarok, mik erőműveit
táplálják. A gigantikus emlőst, kit az istenek
ezüstös ujjai gyúrtak meteor-töménnyé.
A költészet pedig hiábavaló, mint a köd,
vagy a szürkület. Sem sötétség, hogy láss,
sem fény, hogy elvakítson. Az ízekre, immár,
nem csordul a mennyei nyál.
Elérhetetlenek számunkra
a szó rejtélyei. És mégis e kudarc gyönyörűsége
kínoz folyton, az idők zúzódásában.
Elérkezett a pillanat. Rezzennek a finom óraművek.
És megoldásként odahúzódik lábaimhoz
a bűnös valóság. Az űr igaz géniusza.

 

 

Kínos mesteri fogások
     „már csak a betű
      virágzik"
      (Nagy László)

 

Már a betű sem virágzik.
Szemünk kiázik a vakságtól.
Sötétben bontunk szárnyakat,

tobzódó árnyakat ölelünk.

Dombjuk tompul. – Egyes-egyedül
hűlök. Ülök idegenül. Gyermekként
magamnak vérlepkéket fogok. Hintem
pohárból poharamba.

Követ görgetek tejembe, súlyos
és hűs tejet tüzembe.
Ha vagyok, bírok veled magam is;
magammal ennyit sem. Nem, ha akarok ..
– Jelentős szavak. Milyen jelentős szavak.

 

 

In continuo
      "Barbár férfi vagyok s durva fülednek e nyelv."
      (Janus Pannonius)

 

Mit tegyek. Honnan jöttem, hová megyek?
Mint darázs fúl a tejbe gyönyörrel
telve, úgy vagyok köztetek. Rejtőzni
és rejteni előletek.
Feledni fáim bomló haját,
párzó vadállataim zaját, mik saját
udvaromban saját húsomból esznek,
így lesznek, lám e szörnyű kéjnek többlete.

Az én kertem, az én virágom.

Mivé lettem és tettem azzá másokat?
Mintha a költő korának barbárja lenne:
ki-ki a maga fészke alatt tisztít
és dagaszt.
Mint ki mindent, mit adhat, elvehet.

Piciny csillagokat szopunk el párázó vérrel
egymás elől. – Ám készül körül a számvetés.
– „De ami egyeseknek az elvont világ volt,
másoknak az volt az igazság."*
Felmondom: nikkel-nyájam szökellő ködszagát.
– Mit tegyek: honnan jöjjek, hová legyek.
Kőtestű bogarak bársonyát puhítja ujjam.

* A. Camus

 

 

Átváltozások
      „chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz"
      (Ovidius)

 

– Átváltoztam, mint soha még.
Egyszerűen: az lettem, ami voltam.
Önmagámmá alakultam. Most
már vagyok, mert tudom:
lenni, nem hasonlítani akarok.

Ruhám, mint a bibliaiaknak,
teveszőr, bőröv derekamon,
derekam körül. Tekintetem
tapadó, eleségem pedig sáska
és erdei méz. – Újrateremteni lettem
állatot és embert. Újrateremni
a magot. A levegőt és a semmit.
Élőt, élettelent. Világot a világtalanoknak.

– Fölszámolni a káoszt.
(Látni tanítani.) Fájjon a teremtő,
és fájjanak a teremtmények. A sorban
elsorvadó manó fajok. A fölösleges
jelzők és hasonlatok. Csöndben
visszaváltozom azzá, ami vagyok.
– Azt sem tudom, kinek,
nemhogy tudnám, minek vagyok.

 

 

Memóriajáték J. A.-val

 

remember Attila remember
aki nem ismer nem ember
szakálla kender
remember Attila remember

a reproletár nem meditál
újra eloszt
magára lel ha magára talál
prae vagy post

miként a tarack
terjed
a munkás a paraszt
vágya ugyanúgy gerjed

csukló ujjaik alatt az edzett
csikló
helyrebillenti a kisikló
szerelmet

s fesztelen
óhajok
úsznak nesztelen
mint a sóhajok

mennyi választékos kacat
rajtam bennem
ecet és acat
meg kell-e minden eszmeit ennem

vagy vegyem biztató szónak
ha szólnak:
a lefolyók önnek
is visszaköszönnek (!)

foszlik a glória-köd
intsél
a van mégiscsak több
a nincsnél

gyengéden fülel
ennyihány tájhű entellektüel
ideológia-koszton
nevelkednek a kitapintott poszton

számukra az érvek
táguló sérvek
s nem is sejted
lázadoznak a sejtek

testemben mindhiába:
szállni a nem-léttel vitába
minek hogy hasztalan perelj
rajtad a sor Attila - emelj!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A költő 1984-ben, Dormán László fotóján

 

Sziveri Jánosról

Annyi elkótyavetyélt szó, annyi őszinte vagy sanda hivatkozás, rájátszás, imitáció, hűtlen vagy igaz szerep után fölszólalt (végre) újra a magyar lírában az a fájdalmas hang, s fölidéződött az a csak legbelül foganható s csak ugyanott fogható versbeszéd, amit mindannyian oly jól ismerünk: a József Attiláé. Mutatis mutandis, persze.

Hiszen a tiszta jelenlét nem (lehet) választás, program, még kevésbé stílus kérdése. És itt nem az élmény közvetítésének mikéntjéről van szó. (...) Mert a tiszta létezést képtelenség egyetlen gúnyába öltöztetni, ha mégoly ügyesen átszabottba is. És mert nem József Attila a kérdés, hanem a létezés maga. Amit Sziveri totális kihívásként, praxisát abszolút botrányként éli meg. Figyelme egyre inkább és egyre gyötrelmesebben erre az egyetlen, botrányos tényre irányul.

Nemcsak éli: tudja a csapdát, a lét leszűkülését csak a létezésre, azt a bénító állapotot, ahol a kétségnek már csupán a meddig megsejtésében jut szerep. A kor s a maga korábbi, kedvelt intellektuális játékait háttérbe vonva szinte kényszeredetten önmagát teszi meg versei kizárólagos alanyának s tárgyának. Miközben megkísérli az elméletileg lehetedent: úgy beszélni a szenvedésről, a halálközelről, a magándrámáról, hogy minket, akik így vagy úgy vagyunk (még), ne bántson. Fölmentsen a szánalom, az együtt járás, a kényszeredett-emberi viszonyulások terhei alól.

Sziveri tehát a szenvedést nem ránk hárítja, hanem átvállalja. Nem vádol, hanem finoman elterel magától: az én bajom. Hiányzik belőle minden ravaszdi mártíromság; hogy az üdvösséget így, nélkülünk, de általunk próbálná megkörnyékezni. S hogy ezt meg tudja tenni, s hogy ezt el is fogadjuk tőle, fölszabadulván a súly alól és mégsem gyanakodva valami végső kijátszásra, ahhoz már-már emberfölötti ön-tudásra és egy permanens önpusztításban töltött élet valamennyi tapasztalatára szüksége van.

Sokszor és sokan leírták már, hogy a személyiség autonómiája nem más, mint valamely személyessé tett kollektív tudat: egyedi sokaság. Az egyéniség: az „elsajátított" másságok együttélése azzal a tapasztalattal, ami kizárólag és törvényszerűen csak az egyetlen emberé lehet.  (...)

Ez a század a mindennemű emberi jelenlétet érvénytelennek minősíti, legyen az tragikus, heroikus, esztétikus vagy egyszerűen csak hétköznapi. Ha tehát olcsó a hús, legyen híg a leve. Vagy legalább: látszatra az. Árulkodjék a híg lé a hús olcsóságáról. Komédia szóljon a tragédiáról, és ha ez így volt akkor, amikor a jelenlét dögletes derűjét volt dolga megverselni, legyen így az elmúlás megfélt közelében is.

Sziveri, miközben a kései József Attila koncentrált figyelmével tapad rá önmagára; miközben minden korábbi viszonyát újra tisztázni igyekszik; miközben minden korábbinál pontosabban próbálja fölmérni: miből s kikből alakult romlékony test- és romlatlan műegésszé; miközben anti-puskini sírfeliratot szerkeszt; miközben elszámol és - gondos társ, apa módján - rendelkezik; miközben csöndesen és fájdalmasan leválik az addig is gyötrelmes vegetációról, hogy szervesüljön a megküzdött örökléttel - nem ad föl semmit.

Most a múlandósággal csibészkedik. Most az elmúlás felől szájal a világgal, gúnyolódik vele és kioktatja: tanítja élni. Csasztuskákat farag nekünk, a magunkat túlélt viháncolóknak: teljen a kedvünk. Eljátssza az akasztását túlélt Villont; tisztán politikai szabadverset farag; egy „földobott" József Attila hangján szólítja meg, de kész leltárral, mintegy majakovszkijos helyzetjelentést írva, József Attilát; megidézi az öreg Arany rezignált öniróniáját; „dopplerből" levelezik önmagával; belecsöppen egy ördög tudja, hol talált műfajba, összevegyítve Zalánt, Pilinszkyt, Saint-Exuperyt; fölvillantja a poéta doctus minden unalmas szaktudását, csak hogy rögvest utána diribdarabjaira üsse-zilálja szét a klasszikus szonettformát; a szemünk láttára szenved és a fülünk hallatára fuldoklik - jaj! Előszed minden mutatványt, a fehér bohócok teljes kelléktárát megmutatja, csak hogy eszünkbe ne jusson sírni. Legalább őmiatta ne.

Lehet, hogy szerepet játszik? Ha igen, hát az is olyan, amilyet Peer Gynt és a Hetedik pecsét vitéze játszik a halállal. Ahol csakis és folyvást a már elveszettnek hitt élet a tét.

Mányoki Endre 
(in: Attila, emelj!, Kortárs, 1990. április)