Nem mondod, hogy nem fáj

Szőcs Géza

Látogatók a kastélyban

Ezek itt a kastélyromok. Fiam, ne nyúljál semmihez!

Valamilyen tűzvész volt, azt hiszem.
Azért kormosak a falak még mindig.
Meg ezek a macskák is akkor költözhettek ide, a kandallókba.
Hogy miféle selymek? Nem, nem hiszem, hogy napernyőből. Valamilyen fehérneműkből maradhattak. Tudnotok kell, hogy...

Tessék? Jó napot. Semmit. Csak eljöttünk megnézni... hát nem tilos az ilyesmi, igaz?... hogy hol írták alá, azt.
Hogy mit szedtünk föl a fűből? Fiacskám, mondtam, hogy... Mutasd csak! Ez itt egy ilyen régi tintatartó, na, hogy mondják... kalamáris. Benne van még egy toll is, beleszáradt, beletört... semmit nem ér ez már.
Gondoltuk, azért még jó lehet valamire, ha itt már nem kell, ki tudja, mit kell még aláírni egyszer... ez vajon ugyanaz a tintatartó, mit gondol? Hogy hogy értem, hogy ugyanaz, mint... Hát szóval, mint... nem érdekes.

Azt hallottuk, kinőtt itt egy fa a romok közül. Ez igaz? Hogy ott a nagyteremben vagy nagyszalonban, mi a neve... azt, ahol azt az izét... tényleg? Kinőtt, áttörte a padlót és a mennyezetet? Milyen fa? Tölgy? Fenyő? 
Halljátok? Kinőtt! Egy libanoni cédrus!

A liba

Libát vettem Libanonban,
    haj, haj, haj.
El is lopták Trianonban,
    baj, baj, baj.
Non, non, non
    liba non, non, non. 

Gáspár Ferenc

A művész álma

– Azt a nőt is keressétek meg, aki megölte Mihail Barsenovót – mondta a baloldallal erősen szimpatizáló Petár Dobrovics festőművész, és megtörölte izzadt homlokát. Az ablakhoz lépett, hogy kitárja, de a kora délutáni napsugarak oly erővel tűztek be rajta, hogy visszahőkölt egy pillanatra. Lemondóan legyintett, és megfordult. Az ember, akinek a parancsot kiadta, még mindig ott állt a szoba sarkában.
– Mire vár? – dörrent rá Dobrovics, aki ezúttal nem festőművészi minőségben tartózkodott itt. Ő volt az újonnan megválasztott köztársasági elnök.
– Biczók Máriát? – kérdezte amaz.
– Mit tudom én, hogy hívták azt a nőszemélyt! Példát kell statuálni, ezt értse meg! Nekem pedig nincs sok időm, holnap utazom Belgrádba. Induljon már!
Az ember kiment az ajtón, az elnök pedig erőt vett magán, mégiscsak kinyitotta az ablakot. Hiszen nemcsak a meleg jön be, hanem a dunai szél is, gondolta némileg zavarosan, és kipillantott a Szent István térre. A máskor liszteszsákokkal, szekerekkel teli téren ezúttal csupán néhány ember sietett át, félve tekintgetve a hivatal ablakaira. Mögöttük, a Sugovica partján, a fák alatt sem andalogtak a szerelmesek. Kihalt volt az egész város. A bajaiak szívébe tegnap óta félelem költözött. Itt, Péccsel ellentétben, senki nem örült a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság kikiáltásának. Három évvel az elveszített háború és három év szerb megszállás után… És, mert a rossz hír szárnyakon jár, az is gyorsan elterjedt, hogy az új elnök bosszút akar állni. Az országban vörösterror után fehérterror, nekünk meg ráadásként most szerb terror, kommunistákkal megspékelve, gondolták a bajaiak. Mikor lesz mindennek vége? 
Hámoriné Biczók Mária ezalatt éppen a boltban járt, majd arra gondolt, hogy ki kellene szaladni még a temetőbe, esetleg a Rókus-kápolnába is elhelyezni egy gyertyát, a délelőtti mise még nem ért véget. De előbb talán még a gyermeket is meg kell szoptatnia, ott várja otthon az urával együtt, aki − ha nem is teljesen épen, de − megérkezett a szörnyű nagy háborúból. „Csak a keze sérült meg szegénykémnek. Bár a gyerek várhat, nincs egy órája, hogy evett, a kápolna meg mindjárt bezár…”
Mikor ezekre gondolt, széles mosoly terült el az arcán.
„Hogyne, kijutott nekem is, amíg az uram nem volt otthon. Akkor még csak jegyben jártunk, és azzal az orosz hadifogollyal kaszáltam.”
– Itt hagyom a tejet, kedves, kiugrom a temetőbe – mondta a boltban, és kilépett az ajtón. Már a Gyász utcában kopogtak a léptei, amikor hátulról egy vasmarok megragadta.
Amint megfordult, két szedett-vedett öltözetű, katonaféle emberrel találta szemben magát, akik roppant szigorú tekintettel mérték végig, és az igazolványát követelték.
– Én aztán nem követtem el semmit – húzta ki magát önérzetesen.
– Akkor is velünk jön – dörrent rá a magasabbik ember.
– Apró gyermekem van otthon – próbált érvelni már jóval alázatosabb hangon, mint az előbb.
– Hamar végzünk. Csak ide megyünk, a hivatalba.
– De hát mi ügyben…?
– Azt majd megtudja odabent! – szólt rá ezúttal a kisebbik, és lökött rajta egyet.
– Ez aztán több a soknál! – fakadt ki Mária. – Milyen hatóság nevében?
– A bajai szerb köztársaság nevében! – kiáltotta az, amelyik először megszólította, ügyesen kihagyva a magyar szót az új államalakulat nevéből. – És örüljön, hogy magyarul beszélünk!
Mária erre már nem válaszolt. Jobbnak látta, ha hallgat, odabent biztosan kiderül, tévedésből hívják… Hacsak nem amiatt a négy évvel ezelőtti eset miatt, jutott az eszébe újból az a szerencsétlen nap, amikor Mihaillal ment a rétre. „És Mihail meg akart csókolni…”
Ezalatt néhány száz méterrel odébb, a városházán, Dobrovics irodájában már megjelent a sofőr, aki az elnök urat majd Belg­rádba szállítja tárgyalni, a volt hadügyminiszterrel, az iszákos Linder Bélával együtt. Az elnök úr zavart volt, szeretett volna még intézkedni itt, rajta hagyni a városon a keze nyomát, de tudta, ha nagyobb hatalmak szólítják, mennie kell.
Így, mikor Máriával a két katona megérkezett, már senkit sem találtak az épületben.
– Akkor maga hazamehet – mondta neki a magasabbik, míg az alacsonyabb bánatosan nyalogatta a szája szélét. Szemrevaló menyecske volt Mária, sajnálta, hogy elengedik. Szívesen eljátszogatott volna vele a városháza valamelyik hűs pincéjében.
– Aztán tudja, miért keresték? 
Mária tudta már, hogy neki áll a zászló.
– Hát nem azért, hogy eljárjam veletek a kólót! – és faképnél hagyta őket. Sietett, amennyire a hőség engedte, és közben gondolataiban megint ott járt a mezőn, mint négy éve. 
– Csak egy csókot adj! Dájtye mnye – könyörgött Mihail, és a melle felé nyúlt. Akkor lendítette meg a kaszát. Az orosz szólni sem tudott, csak elvágódott, a piros zuhatag meg ütemesen lüktetett elő a nyakából. 
Nem akartam megölni, mormolta Mária. Isten engem úgy segéljen! A bíróság is felmentett, önvédelem volt. De most itt, az új államban vajon mégis a nyakamba varrják?
Otthon nem szólt semmit a dologról. És mivel nem jöttek újból érte, napról napra megkönnyebbült. És egy hét sem telt el, vége lett a rossz világnak, közel három évi szerb megszállás után 1921. augusztus 20-án végre bevonultak a magyarok.  Azért néha még álmodott a piros zuhatagról. Olyankor felébredt, s kibámult a bajai éjszakába. Nem tudta, hogy messze, az adriai Hvar szigetén a hajdani elnök úr – aki civilben festőművész – szintén nem tud aludni, és lámpafénynél éppen őt mintázza. Egy szép napon aztán Dobrovics elkészült a képpel, és eladta. S onnantól Mária sem álmodott többé a szerencsétlenül járt orosz hadifogolyról.

Fellinger Károly

Szarvasének

       
                   Csoóri Sándor 90. születésnapjára

Hallgatás

Nagyapám szerelemgyerek volt,
anyja valahol Bécs mellett szolgált,
az uraság fia felkoppintotta,
aztán elküldték Isten hírével.
Nagyapám végigharcolta
az első világháborút,
majd olasz hadifogságba esett.
Idős korában taliánul beszélt az unokáihoz,
akik ilyenkor úgy néztek rá,
mint valami mesebeli öreg királyra.
Amikor szabadult, már nem élt az anyja,
elvitte a spanyolnátha, a faluban meg
azt magyarázták neki, hogy ez már nem
Magyarország, hanem Csehszlovákia,
tessék észrevenni a színtiszta magyar
faluban a színtiszta igazságot.
Nagyapám a keresztségben édesanyja
lánykori vezetéknevét kapta, egy német
vezetéknevet, amit meg nem változtatott,
amíg a hazáját Magyarországnak tudta,
de most, hogy már Csehszlovákiában él,
eldöntötte, hogy Fekete lesz a vezetékneve.
Ez egy világos  magyar név, magyar embernek való.
Egy büszke útkaparónak.
 

Temetetlenül

Anyai dédnagyapámról semmi
hír nem jött az első világháború után,
halottnak sem nyilvánították,
az sem derült ki, melyik
hadifogolytábor lakója lehet.
Amikor több évvel a háború után
néhányan visszatértek falujukba,
ő viszont nem, eltűntnek nyilvánították.
Dédnagyanyám és a hozzá hasonló asszonyok
persze továbbra is vártak férjeikre,
abban reménykedve, egyszer
biztosan visszatérnek,
ha előbb nem, legkésőbb akkor,
amikor újra Magyarország
lesz a falujukból. 

 
Bárdolatlanul

Gyerekként akkor hittem el,
hogy Nagy-Magyarország
tényleg létezett,
amikor az Amerikai Egyesült Államok
külügyminiszterének gépe
ezerkilencszázhetvennyolc
január ötödikén a Szent Koronával
leszállt Budapesten.
Akkor értettem meg nagyapám
önfeledt visszaemlékezéseit,
aki a trianoni békediktátum aláírásakor
pont annyi éves volt,
mint én a Szent Korona visszatérésekor.
 
*
Mindig irigyeltem a szlovákokat,
hogy gond nélkül
megértik a szláv népek nyelveit.
Aztán, ötödikes koromban
a televízióban láttam és érteni véltem
egy házaspárt, akik finnül válaszoltak
a riporter kérdéseire.
Nagyon boldog voltam.
Úgy éreztem, ők a testvéreim.
Amikor a műsor végén kiderült,
hogy valamit nagyon félreérthettem,
mert a házaspár nem finn volt,
hanem csángómagyar, elszomorodtam.
Azóta is lelkiismeret-furdalásom van emiatt. 
 

Száraz Miklós György

Repeszek

Takács Zsuzsa Álom című versében van egy mondat.
„Mennyire szeretem a magyarokat!”
Így. Felkiáltójellel.
Anélkül akár lebeghetne is. Nem azt mondom, hogy kérdőjellel vagy három ponttal (vagy akár csak eggyel) feltétlenül lebegne, csak azt mondom, hogy a felkiáltójel nélkül akár lebeghetne is. De ott a felkiáltójel.
Egy vallomásos írásában a költőnő így beszél álmáról, a versről, a mondatról: „Erre ébredtem, egy fél éve sincs, valóban, hogy szinte fuldokolva a torkomra futó könnyektől hangosan ezt mondom, a vers kulcsmondatát: Mennyire szeretem a magyarokat! Születésemtől készült bennem ez a mondat? És kitartott volna ennyi éven át, ha nem látok annyi hősiességet itt? Vajon lesz-e idő, amikor értelmét veszti ez a közlés az anyanyelvemen is, s nem lesz több egy furcsa álom-mozzanatnál? Akár a boldog olasz, angol, spanyol vagy francia nyelven? És lesz idő, amikor szlovákul vagy románul is csupán az álom emlék- és archemondata lesz?”
Ugyanabban a szép visszaemlékezésében azt is írja, hogy amikor az 1980-as évek elején Iowában időzött (az íróprogramon), akkor egy magyar prózaíró, „mint aki biztosra megy”, azt súgta volt a fülébe, hogy Budapest nem magyar, hanem német és zsidó város. Mire ő így szólt: „Nem tűröm, hogy tovább csonkítsátok az országomat. Elég volt Trianon.”

*
Ferdinandy Gyurka küldi Floridából:
„Az új évezredben, nyolcvanévesen azt látom, hogy a századik évfordulón az ország vezetői ismét Trianonról beszélnek. Hallgatom őket, de bevallom, sem a siránkozást, sem a vádaskodást nem szeretem. Másrészt feláll a szőr a hátamon, ha a nyugati gyarmatbirodalmak politikusainak kioktatásait olvasom. Ha valakiknek, nekik van ehhez a legkevesebb joguk.”

*
Már megvolt a Fájó Trianon című könyvem vízivárosi bemutatójának az időpontja, amikor az első kerület új, ellenzéki – mivel ez a kifejezés manapság semmi információt nem hordoz, inkább úgy mondom, hogy feltétlenül kormányzatellenes – vezetése lefújta a tervezett rendezvényt. „Trianon nem a mi témánk.” Így szólt az indoklás. Nem lepődtem meg, nem is háborogtam, számítottam rá. Nem háborogtam, nem lepődtem meg, de elszomorodtam, mert tudom, amit ők nem, hogy de mennyire az ő témájuk (is) Trianon. Akkor is, ha nem tudják, akkor is, ha nem akarják, akkor is, ha leráznák magukról, mint kutya a bogáncsot. Nem szabadulhatnak tőle.
Mindannyian jobban járnánk, ha megpróbálnák tudomásul venni ezt. Ha a fájdalmunkat elfogadnák. Nem kell ugyanazt érezni. Nem kell hamis együttérzést mutatni. Elég elhinni, elfogadni, tiszteletben tartani, hogy ez néhány millió embernek fáj…
Itt egy közbeszúrással kell élnem. Ha nem is meggyőződésem, de erős a gyanúm, hogy amúgy Trianon azoknak is fáj, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy azok többségének is fáj, akik azt mondják: „Ez nem a mi témánk.” Hiszen még Révai József, a Magyar Kommunista Párt főkultúrnoka is így beszélt 1945 őszén: „Újra trianoni Magyarország vagyunk. Ez minden magyarnak fáj. Nincs olyan magyar, akinek jólesne, hogy Nagyvárad Romániához tartozik. Nincs olyan magyar, aki ne sajgó szívvel gondolna arra, hogy Kolozsvár Románia egyik tartományának a fővárosa.”
…elég elhinni, elfogadni, tiszteletben tartani, hogy Trianon él, nem múlt még el, nem lett történelem. Ha erre képesek lennének – nem többre, csak ennyire –, akkor jobban járnánk, jobban járna a nemzet, és jobban járnának ők is. Egyedül legfőbb ellenfelük, gyűlölt ellenségük, a kormányzó erő járna rosszabbul. Ilyen egyszerű ez.
*
Tizennyolc évesen öt hónapig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgoztam. Főnököm – egy, a Badacsony oldalából elszármazott, hórihorgas férfi, akinek a szája sarkában állandóan mezítlábas Szimfónia cigaretta fityegett, és aki Kerouacot, Allen Ginsberget meg Walt Whitmant olvasott, Ornette Coleman- és Charlie Mingus-lemezeket hallgatott a bebetonozott Lenco lemezjátszóján – a harmadik napon bevezetett az egyik raktárba, és rámutatott a mennyezetig érő polcok közt álló asztalkára. „Ez a tied. Úgy becsüld meg, hogy éveken át ennél ült Bibó István.”
A következő hónapokban én annál az asztalnál görnyedtem, senyvedtem, tespedtem, gubbasztottam, terpeszkedtem, olykor feltettem szandálos sarkam a sarkára, és az egyetemi felvételire készülés ürügyén TÜK-jelzetű (titkos ügykezelésű) anyagokban, öngyilkosság-statisztikákban, népszámlálásokban, zárolt kutatói anyagokban bogarásztam. Egyebek közt beleolvastam dr. Benisch Artúr irataiba, aki a bécsi döntések előkészítésében a magyar delegáció kisebbségi szakértője és Teleki Pál bizalmasa volt. És életemben először ott, a székében tenyészve olvastam ájult gyönyörrel Bibó felszabadító sorait is: „Ki a felelős azért, hogy a magyar békeszerződés nemcsak a magyarság életkérdései szempontjából lesz súlyosan kedvezőtlen, hanem a Duna-völgyi megbékélés és a közép- és kelet-európai konszolidáció szempontjából is? [… ] amikor a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontják széjjel, ugyanakkor ezt az etnikai elvet Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértik. Ez rettenetes lélektani sokkal jár… Ha azt akarjuk, hogy azok a jogosan keserű indulatok, melyeket a béketárgyalás módja a magyar közvéleményben kiváltott, ne fojtódjanak el, és ne forduljanak a magyar demokrácia vitális gyökerei ellen, akkor a béketárgyalások mikéntjével kapcsolatos érzelmeinknek a magyar demokrácia nevében hangot kell adnunk…”

*
Réges-régen, tizenhét alig múltam, Lengyelország felé zötykölődöm a vonaton. Akkoriban annyi magyar utazott a szép Polóniába, hogy lengyel testvéreink szinte megutáltak minket, Krakkótól Gdańskig magyarul írták ki az üzletek ajtajára, hogy Fagyi nincs, Forintot nem váltunk, Jégkrém elfogyott, és én csodáltam őket, nem a Wawel miatt, nem a Hamu és gyémánt vagy a Menyegző miatt, nem is Katyń miatt, hanem mert a teherautósofőrjeik az útkereszteződésekben odagurultak a Lengyelhonban ideiglenesen állomásozó szovjet Vörös Hadsereg alakulatainak zászlócskával integető forgalomirányítóihoz, és miközben mellettünk orosz tankok dübörögtek, letekerték az ablakot, és ötven centiről lekurvázták és megköpdösték őket. De most még csak ott vagyunk, hogy a vonaton zötykölődöm, és már szerelmes vagyok a svéd lányba, akivel a Keleti pályaudvaron ismerkedtem össze, az ablakban ácsorgunk, egyik cigarettát szívjuk a másik után, nevetünk, beszélgetünk valami zagyvaléknyelven, illetve ő németül és angolul egyformán jól tud, én keverem a német, angol és orosz szavakat, szőke, kék szemű, mosolygós, akarja érteni, tehát érti is, amit mondok, alkonyodik, a huszadik ciginél tartunk és a tizedik szlovákiai városnál, a szerelvény fékez, a lehúzott ablakra támasztott karomra teszi az állát, nézi a vasútállomás homlokzatán a feliratot, Žilina, rám pillant, és azt mondja: „Tuudom, ez is magyar város volt. Tudom, Trianon.”

Fenyvesi Ottó

(trianon)

vannak szavak, melyeket nagyon nem.
csak icike-picike betűvel írjuk le őket.
vétkünk tengernyi.
visszacsinálni dolgokat lehetetlen,
vagy nem éppen egyszerű.
nem vagyok semmiről sem meggyőződve,
hagyom, sodorjanak személyek, események.
belevetem magam a résekbe, repedésekbe.

vannak szavak, melyeket nagyon nem.
vannak helyek, melyeket messzire elkerülünk.
távol tartjuk őket a ceruzától, 
mert kicsorbul tőle a hegye.
mert minden egész eltörik egyszer, 
szertefoszlik idő, elporlad szándék, akarat.
elvesztetjük szülőföldünket,
elveszik szülőhelyünk nevét.
bürokraták turkálnak a paragrafusok között
(hivatalosan nem használhatjuk őket,
olyan nincs, hogy Újvidék, csak Novi Sad).

az indiánoktól is elvették 
a földjüket, a vadászmezőket,
mindkét kontinensüket.
nyugi, az egyik törzsfőnök azt mondta: 
„a Föld nem a miénk, mi vagyunk a földé”.
ez egy ilyen föld, ez egy másik haza.
mennyi volna belőle elegendő?
valamilyen okból folyton növekszik 
a területek nagysága, amit bejárunk.
lehetne összefüggőbb, kevésbé repedezett. 
mostoha élet, mostoha tér. 
lombok, fák még meglehetős bőségben.

vannak szavak, melyeket nagyon nem.
csak icike-picike betűvel írjuk le őket.
vannak szavak, melyeket nagyon nem. 
utáljuk, zárójelbe tesszük őket.
száz év, összetörve, elszakítva. 
hiányzik sok minden, sok mindenki.
fordulnánk, kapaszkodnánk 
újabb szavakba, mondatokba,
bővülnénk, tagozódnánk tovább.
van, akinek mindenről csak a rossz jut eszébe.
fogalmazványok, helyesírási hibákkal tele.
történelmi évszámok, városnevek.
mindenki ártalmas mindenkire.
különben semmi baj, globálisan.
csak a tudás és a sérelem gyarapszik,
igazából semmi nem fogyatkozik.

vannak szavak, melyeket nagyon nem.
vannak helyek, melyeket messzire elkerülünk.
felírjuk egy papírra, majd elégetjük.

Jász Attila — Csendes Toll 

A bölények kipusztulása
(részletek)

Öntudatos indián 

    ként nézegeted nagyanyád fotóit, 
mert alig emlékszel rá, 
inkább csak benyomásaid maradtak róla, 
a lénye karakteréről leginkább, 
de a gyerekkori fotókon, melyek visszaszállnak most rád,
pontosan ugyanez a szikárság látszik, 

egy kemény indián asszony, amúgy teljesen jellegtelen, 
a fotók is rosszak persze, életlenek, szemcsések, távoliak, 
fekete-fehérek, és homályosak, mint az emlékeid róla, 
vagy az a reprodukció, amit nemrég a trianoni  évfordulóra 
kiadott albumban találsz véletlenül, 

hely stimmel, valahol a két part között,
a két Komárom között, az idő nagyon nem,
mégis olyan a képen lévő néni, mint nagyanyád volt, 
aki nem lehet a nagyanyád persze, de az az arc látszik a fotón, 
akit gyerekként is ismertél, ami lehetetlen, 

hiszen Trianon évében születik, hogy végül  a szocializmus idejére
igazi indián asszony legyen belőle, 
mindenképpen példakép, 

rengeteget dolgozik a téeszben, otthon a kertben, 
állatokat nevel, és bizony rendesen megedzi és megeszi az idő, 
éjszakánként, ha közte meg nagyapád között alszol, 
szeretsz nagyanyád homlokának mély barázdái közt matatni 
az ujjaiddal finoman, valahogy olyan megnyugtató, 
ahogy nagyapád fülcimpáit dörzsölgetni is az, 
aki békésen hagyja, elalvás előtt, 

mert mindent megengednek neked, 
csak látszólag van szigorúság, de az első unokának 
mindig mindent lehet,

nagyanyád, mint indián asszony minden hétvégén levág egy tyúkot 
(csirkét vagy kakast), vagy többet, 
mikor mennyien ebédelnek a háznál, 
és mindig nézed, csodálod, milyen szakszerűen csinálja, 

a pontosságot, nem okoz fájdalmat az állatnak, 
gyorsan végez vele, bár előfordul, 
hogy a csirke levágott fejjel kiugrik az öléből 
és szalad néhány kört, de erről már sokan írtak rémtörténeteket, 
nincs benne semmi misztikum vagy fantasztikum, 
inkább nagyon vicces látvány, 

és az is, hogy ez a kőkemény indián asszony csak egyvalamitől fél, 
az egértől, ha a spájzba beköltözik valahogy, 
és váratlanul előtte szalad át, sikít, mint egy kislány, 
így amikor kirohan ijedtében a konyhába, 
nyitva hagyja az spájzajtót, az egér természetesen utána, 
éppen senki sincs a házban, így nagyanyád áll egy hokedlin, 

amíg be nem jöttök az udvarról a nagy sikítozásra nagyapáddal, 
és a kirobbanó nevetéstől szédelegve el nem kezditek üldözni szegény kisegeret,

aztán egyszer csak egyedül marad a nagy kertes házban a mama, 
még egy árva egere sincs, így magát itatja leginkább, 
műveli tovább a kertet, az állatokat gondozza, 
de valami megváltozik, szégyelli, 
hogy az alkoholhoz menekül, 
dugdossa az üvegeket (önmaga elől?), zugivó lesz, 
de benned nem változik semmi irányában, 
ahogy benne sem feléd, egy gyerekindián bármit tolerál, 
ha cserébe elfogadást és szeretetet kap, 
ma is így működsz, ilyen egyszerűen, ami jelzi, 
hogy roppant későn érő típus vagy, 

de nagyanyádnak nagyon nehéz lehet egyedül, 
biztosan nem a félelem, 
hanem inkább az egyedüllét miatt, 
ahogy anyádnak is az lehetett, 
mert ugyanerre a jól kitaposott ösvényre lép, 
és hiába próbálsz vigyázni rá, távolról nem lehet, 

csak szeretni, elfogadni, amiért nagyon hálás, 
hogy nem piszkálod a gyógyszerek, az alkohol miatt, 
pedig tudja, hogy nem szabadna, 
hogy nagyon nem jó neki, 

de nem talál már értelmet az életben, 
meg akar halni, a szervezet, 
a test pedig nem lázad, elfogadja a döntést 
egy idő után. 

Soha többé nem lesz ilyen élményed, 

    bár húsz évvel később 
szomódi lelkész barátod esküvője majdnem megközelíti 
az egykori csehszlovákiai esküvő egy napját, 

de egy idegen országban otthonosan érezni magad, 
mintha csak nem létező emlékekre bukkannál hirtelen, 
gyerekként is új perspektívát nyithat a családi, 
amúgy is töredékeiben megismerhető legendáriumra, 
egy zárt falusi világból hirtelen feltárul egy másik, 
sokkal nagyobb és ismeretlenségében is ismerős univerzum, 
hiszen nem tudsz Trianonról, kitelepítésről, kisebbségi létről stb., 
csupán a nagyszüleid kertjének mesebeli létezéséről, 

és amikor kilépsz onnan, őket is mesebeli lényeknek látod, 
minden fájdalom, keserűség és visszafogottság lehullik róluk, 
a bőrük fénylik, az arcuk ragyogni kezd, valamit megtanulhatsz tőlük, 

ha jól állsz, viszonyulsz a dolgokhoz, 
mindenhol otthon érezheted magad.
 

Boldog Zoltán

A kocsma

Télire teljesen kicserélődött a vendégköre. Először azok tűntek el a törzsasztaltól, akik átmentek a határon, és inkább vagonlakók lettek Budapesten. Húszan indultak meg vasúton a faluból a fővárosba, köztük Gábor Karcsi, a jegyző feleségével és két gyermekével. A románok nem kínálták meg korábbi hivatalával, így nem akart földönfutó lenni abban a faluban, ahol ő volt a mindent megoldó Karcsi bácsi. Ha nem volt ennivaló, Karcsi bácsi szerzett, még munkát is talált a rászorulónak, akár román volt, akár magyar. Őt hívták a családi veszekedésekhez, ha valakinek az ura sokat ivott, és az asszonyt vagy a gyereket kezdte ütlegelni. Akkor Karcsi bácsi közbelépett, bármilyen derék emberrel is állt szemben. Néhány szóval úgy helyre tette a felbőszült férfit, hogy hümmögve vonult el a hálószobába, ott heverte ki az aznapi stampedliket. 
Övé volt az egyetlen törzsasztal, ahová csak az orvos, a postamester, az erdész és az iskolaigazgató ülhetett le. Ha ők betették a lábukat a kocsmába, kuss volt a románnak, de még a magyar is halkabban szólalt meg.
Most meg azt írja Kormos, az egykori iskolaigazgató, hogy Gábor Karcsiék nem tudnak szabadulni a vagonéletből, és a kisebb fiú advent második vasárnapján meghalt tüdőgyulladásban. A menekültek ott fognak karácsonyozni a budapesti vakvágányokon, talán meg is fagynak, ha a kormány nem talál ki valamit. Pedig úgy néz ki, őket nem akarja befogadni a haza. Mármint az, ami maradt belőle.
Kormosék hamar kiszabadultak a vagonokból, az egyik fővárosi gimnázium ajánlott neki munkát szolgálati lakással. Ő még itthonról kezdett levelet írogatni Budapestre, rögtön a Szerződés kihirdetése után. Ez a megfontoltság mentette meg az életét. Az egyébként is beteges felesége a novembert sem élte volna túl a pályaudvaron. Hiába bélelték ki a marhavagonokat zsákkal és szénával, ezek az emberek nem szoktak hozzá a nélkülözéshez. 
A falut megrázta Gábor Karcsi fiának halálhíre. Sokan arra számítottak, hogy majd a jegyző úr felutazik Pestre, végigjárja a hivatalokat, megemeli a hangját, megmozgatja magyarosan pöndörödő bajszát, és miután leemelte díszes kalapját, hátrasimítja haját, rákészül a beszédre, kiosztja a hivatalnokokat, a francia küldöttséget, akik visszazavarják a román katonákat a Havasalföldre. Ehelyett Gábor Karcsit megtörte Magyarország, és ezzel kezdett az emberek reménye elillanni. Nem mondogatták már, hogy „jaj, a Gáborkarcsi majd helyet csinál nekünk, meglásd”. Nem biztatták egymást, hogy „majd visszatér a Gáborkarcsi, és odabasz a románoknak”. Sejtette mindenki, hogy a fiú halála után nincs visszaút, a franciák, a románok és a magyarok együtt árulták el ezt az embert, aki mindent meg tudott oldani életében, de a Szerződéssel nem volt képes szembeszállni. 
A postamester, az orvos és az erdész szeptemberben még eljárogattak az asztalukhoz, és egyre hosszabban bizonygatták, hogy nem mennek el innen, mert a leveleket, a betegségeket és a fákat nem érdekli a határváltozás. Különben is, csak ideiglenes állapotról van szó. Mindenki tudja, hogy ez nem maradhat így. Az nem létezik, hogy a világ nem lázad fel ilyen igazságtalanság miatt, és nem emelnek szót a méltatlanul erős büntetéssel szemben. 
Novemberre maguk is belátták, nincs kire várni. Még a magyarokra sem, mármint az országbeliekre. Akkortájt azt ismételgették, ők nem ártottak egyetlen románnak sem. Pótolhatatlannak hitték magukat, mert ki ismerné jobban a helyiek bajait, mint Kovács doktor, ki tudná pontosabban az ügymenetet a postán, mint Térkövei. Belényesinél pedig senki nem ismeri jobban a környező erdőket. Néhány stampedli után azzal nyugtatták magukat, hogy a románok mind hülyék. Nem is lenne elég orvosuk, erdészük és postamesterük. De ezt is egyre halkabban bizonygatták, mert a jegyző helyére és az iskola élére hamar kerítettek egy-egy havasalföldi huszonévest. Olyan frissdiplomás kommunistáknak néztek ki. Gyanakvóan méregettek mindenkit. 
Gál Tibi, a kocsmáros látta, hogy a két román érkezése óta a helyiek elmaradoznak. Kellett vagy két hét, mire a régi vendégei kezdtek visszaszivárogni. 
Tibi korábban sem volt az a beszédes ember, de a határváltozás óta nemcsak hallgatag volt, hanem mindenkire előbb kérdőn, majd gyanakvóan nézett. Talán attól félt, hogy őt is lecserélik. Küldenek a Regátból egy szikár román embert, aki még nála is jobban tud hallgatni. 
„Mit nézel, Gălescu?”, hergelték a románok, de ő csak tette tovább a dolgát. 
Aztán egy téli este, advent harmadik vasárnapja előtt, amikor az ember vállát nemcsak a hét, hanem az év súlya is nyomja, Gál Tibi szokásától eltérően mindenkit meghívott egy pohár borra. Ott voltak az új román vezetők, ezen az estén a törzsasztal régi vendégei is betévedtek, hogy a történelem furcsa túlélőiként odatelepedjenek az új rend képviselői mellé. Barátkozásnak nézett ki a dolog. De mindegy volt a beletörődés, a békés szándék, az ügyek rendezésének lehetősége, mert Gál Tibi úgy gondolta, hogy Karcsi bácsi helyett neki kell rendet tenni. Mindenkinek mérget kevert az italába. 

Lennert-Móger Tímea 

Trianon-triatlon

Dér alól föltámad-e az idő. Az erő, a jövő. Tavaszleső. Ahogy az állatok nem felejtik el a valakihez tartozást, úgy az emberek sem feledkezhetnek meg róla. Hogy nem szerettek mást. Hogy szerettek mást. Szeretet(t)re ébredsz. A múltad, a tested, a lelked, cselekedeteid iránt. A múltad, a tested, a lelked egy vasárnap délután. Amikor csend-rend van körülötted. Megoldást keresel. Elesel. Ellesel igazságot. Magad vagy. Minden veled egy. Akik körülötted élnek, puhányok vagy trehányak. Az ember színtelen. Az élet álnok. Mindenki iránt. 
Triatlon-vágy. Mikor jutunk, hajtunk túl ezen. A visszajáró, hal(l)ott múlt(at) temet. Adjuk át nekik. A gondolatot. A cselekedetet. Hogy milyen az, magyar vagyok. Adjuk át nekik a gondolatot. Mit kezdenek vele. Ők nem magyarok. Magad(nak), egymásnak van a tudatod. Ha városba megyek, ha világgá megyek. Azt gondolom, jobb. De nem tudom megszüntetni. A torkomat fojtogató gondolatot. Kisebbségi vagyok. Szórvány vagyok. Szórvány magyarok agyara többet (m)ér nekik. De kik. Mindent és mindenkit eltemettünk mára, mi marad utána. Utánunk. Nem úszik Noé bárkája. Kevés a ,,minden hiába”. Minden hibába bele lehet kötni. Minden hiába, bele lehet köpni. Napok óta csak olyan autókat látok, amelyekben a férfi vezet, a nő ül. A férfi vezet. A nő hűl. Az ember embertelen. Közös ellen-elem. Ahhoz kötődünk, akitől (f)élünk. Megmaradni. Nem tudod, mi. Amíg nem veszik el az életed. Közösségileg az élet egy. És más és (m)ás. Emberfogyasztás. Az vagy, akinek megszülettél. Magyar és zavart. Nincsen víz. Ég a part. 
Trianon-triatlon. Többéltű hal. S(í)rbatétel. Mindenki azt reméli, hogy túléli. Hogy túléltetik. (H)ős és költő is. Hogy őt majd megértik. Életünkből az élet. Kiúszott. Kifutott. Kihajtottuk. Jut és marad is. Áll és halad is. Az idő elemében. Dolgos és tétlen. Az időzítés határozza meg erejét. Bennünk, velünk és ellenünk. A korszellem sportol, hajszol és harcol. Add (meg) magad, ne add meg magad. Más hazában, egy hazátlan. A nemzet erejével. (Mi) ér fel. Vajon dér alól föltámad-e az idő. Az erő, a jövő. Tavaszleső. Ahogy az állatok nem felejtik el a valakihez tartozást, úgy az emberek sem feledkezhetnek meg róla. Hogy nem szerettek mást. Hogy szerettek mást. Szeretet(t)re ébredsz. A múltad, a tested, a lelked, cselekedeteid iránt. Egy lépés önmagaddal. Úgy változtatsz irányt, hogy nem változtatsz irányt. Lelakott tájak. Beléd költöző irányok szabnak, adnak teret. Nem olyan rossz, ha megtérítenek, ha eltérítenek. Túléled. 

Túlélteted. ,,A sírbatétel nemcsak a test temetése…” A lélek kiúszik, nekiszalad, belehajt. Egy a nemzet, egy a harc. Arccal a földnek. Emlékezet. Nem biztos, hogy rád emlékeznek majd. Kezek emelik a korsót. Kezek emelik a koporsót. Nem vagy fiatal, nem vagy öreg. Elég idős, elég erős. Hogy elföldeljenek. Meg­siratnak magyar szemek. Ha városba megyek, ha világgá megyek. Azt gondolom, jobb. De nem tudom megszüntetni. A torkomat fojtogató gondolatot. Kisebbségi vagyok. Szórvány vagyok. Szórványmagyarok agyara többet (m)ér nekik. De kik. Mindent és mindenkit eltemettünk mára, mi marad utána. Utánunk. A vízözön. Adjuk át nekik. A gondolatot. A cselekedetet. Hogy milyen az, magyar vagyok. Adjuk át nekik a gondolatot. Adjuk át nekik. 

Pataki Tamás

Levél

Édes kis unokám, talán majd lefordítják neked ezt a levelet, talán megérted magad is, és akkor nem volt hiábavaló az életem. Ha nem értenéd meg, akkor minden lélegzetemmel az ördögnek tartoznék. Most is, ahogy írok, feleslegesnek és tehetetlennek érzem magamat a fehér képernyő előtt.
Mert mondanom kellene neked valami magasztosat, reménykeltőt vagy küzdelmeset arról, amit az első száz év után éreztem, olyasvalamiről, ami már szinte harminc éve a véremmé vált, ami minden gondolatom alján kísértett, és sohasem hagyott nyugodni.
Mert ha belenyugodtam volna, akkor belepusztultam volna.
Voltak, akik sohasem gondoltak erre a dologra, de nekem csak ez járt a fejemben. Túlzásnak is vélhetnéd, de meg kell értened, hogy nekem mindennap lándzsát kellett törnöm mellette, vagy el kellett volna árulnom. Mihez hasonlíthatnám ezt az érzést, hogy megértsed? Iszol-e bort? Abban ugyanis megkóstolhatod a tájat is. A küküllei borok első kóstolásra üdék, könnyedek, pedig valójában nehéz, agyagos borok ezek, a mélabú és az életöröm keverékei. Vajon iszol te valaha királyleánykát?
Hát igen… a küküllői szőlődombok, mögöttük a Fogarasi-havasok havas körvonalai. Valahol a lábuknál fordította Babits Dantét. Hadd meséljek neked egy tájról, amire már rá sem ismernék, amiből már semmi sincs meg, hadd meséljek neked egy panorámáról, amit nap mint nap néztem. Egy erkélyről, mely azóta leszakadt, egy házról, amelyben ki tudja, hányadik nemzedék lakik, vagy azóta már egy állat óljává vált. Pedig annak a háznak az alsó ablakában láttam meg először a halál arcát, abban hallgattam nagyapám történeteit, abban ettem nagyanyám főztjét, abban történt meg minden rossz és minden jó, abban ábrándultam ki mindenből, majd jöttem rá a csak azért is törvényére, melynél igazabbat azóta sem ismerek.
És porló sírkövekről, lekopott betűkről is mesélhetnék neked, melyeket már nem válthatunk meg soha. Ne feledd, hogy szőlőszemenként, pohár boronként, szavanként, arconként és halottanként őrizzük meg a hazát. Aki ezeket nem tartja számon, az az igazi hontalan.
A hazát? – kérdezed, mit jelentett ez nekünk ott és akkor. Nem olyan könnyű megmagyaráznom, hisz mi szamártövisek voltunk, gúnyolt szamarak, gyűlölt tövisek. Megtanultam, milyen tüskének lenni egy idegen testben. Belevésődve egy idegen, lágy anyagba, amely látszólag beenged, majd idővel megkeményszik, és kilök magából. Megtanultam ezt ott, ahol születtem, és megtanultam ezt ott is, ahol kikötöttem, Budapesten. Tüskék voltunk egész életünkben, könnyen eltávolíthatók, könnyen meggyűlölhetők. Pedig csak magunkra vigyáztunk, ahogy és amiből tellett.
Mert mindegyikünk haza volt, a határon. Számot vetettem minden pusztulással, minden kioltott lélegzettel, minden lehullt cseréppel, minden átvedlett szóval. Nehéz volt így élni, nehéz volt egyszerre reményt adni és vészharangot kongatni. Nem, nem telt el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, nem mondtam el úgy egyetlen mondatot sem, hogy ne ez rejlett volna szavaim mélyén. Minden szó az első és az utolsó szó volt. Súlya volt, nyomot hagyott, nem múlt el azzal, hogy kimondtam. Legalábbis ezt szeretném hinni.
A belső vidékeken nem értették volna meg, amit mondok. Mert nekik természetes volt minden, ami nekünk rendkívüli. Ezért sohasem haragudtam rájuk, bár sokszor elszomorított és elkedvtelenített a közönyük, de elkönyveltem, mint az élet más értelmetlenségeit.
Hallhatsz majd ógörög városokról, melyeknek polgárait elüldözte az ellenség, ezért hagytak csapot-papot, és újraalapították a poliszukat. A polgárok közössége volt a város, az volt a haza. Nem a kövek, az utcák, a patak. De mi nem létezhetünk rögök nélkül, mi nem élhetünk gyökerek nélkül. És ha kitépik a gyökereinket a földből, a nyelvbe kell eresztenünk azokat. Minden, ami most eszembe jut, az Erdélyi Helikon, a zsibói bölény, a kocsárdi váróterem, mit sem ér, ha csak értelmezhetetlen szavak, ködképek maradnak.
Az anyaországban – van még ilyen ország? – talán még érzik páran a fantomfájdalmat, de mi nem érezhettük azt soha. Nem érezhettük, mert nem a test voltunk, hanem a végtagok, amiket levágtak. A kar emlékezhet a testére? Hát a lábak? Jó kérdés, hirtelen nem tudnám megfejteni. Szörnyeket alkottak akkor, rávarrtak minket egy idegen testre. Valamikor hallasz majd az életnek egy lidérces állapotáról, arról, hogy vannak, akik kezüket nem érzik a sajátjuknak, szellemkéznek nevezik ezt az érzést. Elképzelni is szörnyű, hogy ellenségesnek érzed azt, ami veled azonos, idegennek érzed azt, ami hozzád tartozik. Valahogy így voltak velünk azok, akik megmaradtak, valahogy így voltak velünk azok, akikre rávarrtak, és valahogy mi is így voltunk magunkkal.
Nem éreztem mindig, hogy nekem nyílik a virág, nem éreztem, hogy értem csobog a patak.
Száz évünk ment rá erre a felfoghatatlan elmezavarra, hogy nem az enyém, ami az enyém, nem a vérem, ami a vérem. De te ne feledd soha, amíg érted, amit írok, és van, akivel érdemes, te ne feledd, hogy ahogy egymáshoz szólunk, az a hazánk.

                                                                                                 Dicsőszentmárton, 2020. március

Becsy András 

1991 – cetlik 

FÓDA:
Üdvözlet, jövevény! Hát végre mi is parolázunk!
Láttam a tegnapi táncod, ropta együttesetek lent,
távol, a völgyalj pódiumán, míg több ezer ember
tapsa vigyázta a lankán szép ütemét, a fülemben
hallom a völgyet most is, szív dobog így, amikor már
szomjas a vérre, a pulzus fürge, a test vele lüktet.
Mit keresel most itt, vadhajnalban, folyosónkon?
Ekkor, ilyentájt ébred tán a magyar tifelétek?

BOLYGÓ:
Nektárnak hazudott pálinkátok kora este
gyors’ kiterített, s most már (fogjuk rá) kipihenten
csizmámat keresem, még itt megvolt, legalábbis
úgy emlékszem, rémlik, kábán benne csoszogtam.

FÓDA:
És mondd, mért is olyan sietős ez a házkutatás most?
Alhatsz még, holnap visz a busz haza benneteket csak,
déli harangszó ébreszt itt, szellőzhet a fej még.

BOLYGÓ:
Lüktet a lábam vádlija, szárba dagadt, de szerencse,
hogy nem tépett görcs az izomba a műsor után, ám    
aztán arra riadtam mégis, hogy szigonyát a
Földrázó Poszeidón vágja belém, iszonyú volt,
rögtön rúgtam volna le lábbelimet, de se hamva,
híre sehol, hát azt kutatom most egyre azóta.

FÓDA:
Látom, mint a parasztembernek az eszköze: sarló,
jól megfent kasza, része a testnek, munkaruhád nem
jelmez, pórusaidba ivódott sós leve, illat
lett szaga, teljesség ez, akár a dió meg a héja.

BOLYGÓ:
Tegnap a fellépést követően a domb tetejére
ballagtunk fel néhány helybelivel, kik az Ursust
vették egyre nekünk, üvegek koccantak, a sörhab
kis buborékjai pukkantak szét frissen a légben,
nagy levegőt szívott be a táj, de a színpad előtt még
ott járőröztek fel-alá a román katonák, a
lelkesedést kordában tartani jöttek a térre,
fegyver a vállon, csak hogy tudjuk, merre, hová, hány
méter, s rám köszön akkor egy agg, a kalapja kezében,
honnan, kérdezi ő, Magyarországról, felelek rá,
baljával belenyúl a kalapba, s amíg kotorászik,
kérném, mondja, lehetne, ha tudna, ha lenne olyan jó,
küldene nékem postán Szentírást odaátról,
s húzza kalapjából ki a cetlit, a cetlin a címem,
címem a cetlire írtam, nyújtja felém, de egy új kéz
megböki vállam, küldene postán, címe a cetlin,
s egyre csak érkeznek, Szentírást, hogyha lehetne,
kaptat a lankán fel hozzám az a sok koros ember,
honnan, kérdezi mind, Magyarországról, felelek rá,
Hermány, Tusnád, Bükszád, Torja, Uzonka, Mikó, és
cetlin a cím, csizmám szárába dugom bele mindet.
Hol van a csizma, s a sok „kéremhalehetne-papírka”?

FÓDA:
Lassan a hajnal már belebotlik a reggeli fénybe,
áporodott levegőt visz a lanyha huzat ki a széttárt
ablakon át a szobákból, míg te csak egyre kutatsz itt.
Hallom a lépted, néha megállsz, majd újra megindulsz,
szomjas a vérre a szív, hát fürge a pulzus ilyenkor.
Nem tud aludni az ember, lépne előre, de nincs meg
már, amivel. Mennénk. Folyosóknak vadjai lettünk.

BOLYGÓ:
Lüktet a láb, vastag bricseszemtől így is alig volt
hely számára a csizmám szárában, zavaró volt
ott az a több tucat apró fecni, csodálom a görcsöt,
hogy csak hajnaltájt szaggatta az izmaimat meg.
Érzem a cetlik szülte körömnyi csomómat a húsban,
csak vékonyka papírok, mégis sánta az edzett
test tőlük, ha együtt van mind, és egyre feszülnek.                     
Tán még azt a rakás katonát is kis bicegésre
oktatnák, amelyik tegnap fel-alá menetelt ott.
Falvak, címek, Szentírás, s az a sok koros ember…
Mennyi ilyen kis cetli heverhet szerte a lankán. 
Görcseim ők! Csak húzom a lábam a reggeli fényben.

FÓDA:
Ám engem most ágyba vezényel a Nap, nyugovóra
térek. Leld meg a csizmádat, jövevény, parolát rá!

BOLYGÓ:
Elvesztettem már mindent, a remény oda…

FÓDA:
                        Végleg?