A posztmodern köpeny súlya

KritX

Barlog Károly érezhetően élvezettel gondolkodik és ír, de a sehová sem tartó gondolatfutamok teljesen figyelmen kívül hagyják az olvasót. A Maxim című rövidpróza-kötet erősségeit és gyengéit Huszár Tamara gyűjtötte össze.

A posztmodern köpeny súlya

Barlog Károly Maxim című kötete nehezen győzné meg az ellenkezőjéről azokat, akik szerint a posztmodern irodalom voltaképpen csak öncélú játszadozás. Barlog a posztmodern írástechnika leszállóágban lévő irányához csatlakozik: temérdek hivatkozás, jelöletlen, de megfejthető utalás bizonyítja, hogy a fiatal író nagyon felkészült. Barlog irodalmi tájékozottsága természetesen megnyerő, de ez kevés ahhoz, hogy a Maxim jó kötet legyen.

Barlog Károly

(Forrás: http://barlogk.wordpress.com)

Barlog könyve négy ciklusból áll, az első gyakorlatilag három szerelmes vallomás a posztmodern irodalomhoz: van szöveggel birkózó szerző, szerzőt legyőző szöveg, öntematizálás, a valóság „feltalálása”, plágium, és az olvasó megszólítása sem marad el. A kötet címét viselő első írásból rögtön kiderül, hogy kicsoda Maxim: egy alteregó, egy vállaltan papírmasé figura, akinek olyan stílusa van, mint az amerikai vígjátékokban a jófiúk barátainak. Nem agyalós srác, kissé primitív („Mert, érted, észre sem veszed, bazmeg”), és természetesen vagány, aki a film/szöveg vége előtt hallatlan bölcsességről tesz tanúbizonyságot („megsúgom a titkot: minden szöveg prózának indul”). Mi a baj ezzel? Az, hogy rengetegszer láttuk.

A szövegeket minduntalan megszakító önreflexiók fárasztó, kötelező betéteknek tűnnek, majdhogynem jelzésnek, hogy el ne felejtsük, a szerző posztmodernül ír. Az írásokba ékelt József Attila-idézetek már nem tudnak hatásosak lenni, sokkal inkább – s ez a szomorú – fáradt, közhelyes és egyszerű megoldások érzetét keltik. A Maxim szenved a tipikus elsőkötetes betegségtől: Barlog mindent meg akar mutatni. Nem az a baj, hogy mondatokról mások mondatai jutnak eszébe, hanem az, hogy egyes helyeken úgy oldja meg a kapcsolódást, mintha a posztmodern művek nyitottságát akarná parodizálni: „De ha férfiakról esett szó, az orrnyerge kislányosan elvörösödött, a térdhajlata – mely Hamvas szerint a nő legérzékibb, legtökéletesebb pontja – pedig viszketett a benne gyöngyöző izzadtságtól.”

Már az első oldal sem ígér sok jót: „Arra gondoltam, a külső világ történései pontosan így nyomják el a belső cselekvéseinket…”. Mielőtt feltennénk a kérdést, hogy voltaképp mi is lehet a belső cselekvés, rájövünk, Barlog is érzi, hogy ez nem teljesen jó, ezért igyekszik magyarázni: „…azaz megfosztanak annak lehetősétől (sic!), hogy véghezvigyük azokat.” Értjük persze, de épp egy olyan kötetben, amelyben több ízben is téma a szöveggel való babrálás és szöszmötölés, nem igazán mutat jól ez az elnagyolt mondat.

Barlog érezhetően élvezettel gondolkodik és ír, de a sehová sem tartó gondolatfutamok teljesen figyelmen kívül hagyják az olvasót.

„Az ősgondolat mindig próza? De mi van a próza előtt? Mi van az ősgondolat előtt? Semmi? És a semmi az valóban nincs? S a nincs, az valóban a van tagadása, a semmi pedig a valamié? S ha az ősgondolatot valóban a semmi előzi meg, akkor az ősgondolat ebből a semmiből jön létre – a próza összegyúrt semmi, mely alkotóeleme egy még nagyobb, de tökéletesebben összegyúrt semminek, és ily módon a valami a semmi erős koncentrátuma?”

A kötet első három írásának olvasásakor nehezen eldönthető, hogy Barlog mennyire gondolja ezeket a filozofikus passzusokat komolyan. Szórakoztatónak szánja őket? Vagy elgondolkodtatónak? Némely metaforáját ráadásul annyira találónak érzi, hogy a végletekig ragaszkodik hozzá. Még akkor is, amikor a logika már megoldaná helyette, így gyakran a nevetséges túlmagyarázás hibájába esik.

„Van és nincs között egy vékonyka húr feszül, akár az erkélyeken, a két fal között, a szárítókötél. Ezt a szárítókötelet nevezzük Valóságnak. Erre a kötélre teregetjük ki mindenünket – azaz, elhelyezzük önnön magunkat a valóságban. Vigyázat! A valóságon túl már csak az van, ami nem valóság. A valóság vethet árnyékot, de arra nem tudunk teregetni.”

Ablakperspektívák (Barlog Károly fotói)

Ha az olvasó képes átvergődni a kötetet nyitó három „ars poeticán”, akkor fellélegezhet, a nagymama emlékének ajánlott következő ciklus ugyanis családi epizódokból, történetekből épül fel. A család-tematika hangulata és az írások vallomásossága szerencsére jól működik. Barlog végre nem arra koncentrál, hogy elmondja, írni micsoda küzdelem, hanem ír. Teljesen feleslegesen a kötet ezen részébe is becsúszik Proust („Nagyanyám becsületes parasztasszony volt, éppen ezért nem olvasott Proustot.”) és Nietzsche (bár az ő feltűnése nem teljesen funkciótlan, hanem éppenséggel nagyon is kiszámítható).

Mielőtt azonban megörülnénk a váltásnak, a posztmodern háttérbe szorulásának, a történet előtérbe kerülésének, következik a Kovács Istenke-ciklus. Az itt található írások tulajdonképpeni ízét az adná, hogy Kovács Istenke eléggé emberi: ürít, káromkodik, és emellett, hogy a metafizikai irány se vesszen el, van két angyala: EP és JA. A poénok széttartó dolgok összekapcsolására épülnek: Kovács Istenke egyszerre merít Wittgenstein Tractatusából és egy Nike reklámból, a nemlét és meglét párosa pedig Sonny és Cher, valamint Rubint Réka és Schobert Norbi mellé kerül. Úgy tűnik, a humornak kellene elvinni az írásokat, de mint tudjuk, ahhoz is kell a megfelelő közönség.

A könyv utolsó fejezetének első írása egy Végel Lászlónak címzett, hosszú, többoldalas mondat. S talán pont az előre eldöntött szerkezet következménye, hogy a szövegen érezhetővé válik a munka. Csakhogy ez esetben éppen úgy, hogy nem tűnik fel a szöveg megalkotottsága, az eddigi zavaró eszközök természetesen, magától értetődően simulnak a kötet egészéből kitüremkedő szép mondatba. Váratlanul, egyszer csak, örömmé lesz az olvasás. Az író végre átveszi az irányítást, erősebben tartja a szövegét, az olvasó pedig ilyenkor érzi, hogy jó kezekben van.

A kötet végén újra felerősödő önéletrajzi szál is azt a benyomást erősíti, hogy a Csókától Újvidékre, majd Budapestre vezető út élményanyaga témaként sokkal érdekesebb, s értékesebb lenne, mint Kovács Istenke bármely jól kitalált története. Nem hiába emeli ki Szálinger Balázs is a családot, a vidékiséget és a határon túliságot a Maxim hátoldalán, ugyanis ezek volnának Barlog ütőkártyái. A szerző írói teljesítményéről azonban addig, amíg ilyen szorosan fogják az ősök, amíg ilyen posztmodern lázban ég, nem is igazán lehet érdemben nyilatkozni. Talán majd a következő alkalommal.

Barlog Károly: Maxim. Fórum-József Attila Kör-Prae.hu, 2012.

Huszár Tamara