Deák Csillag: A mágus arca a világ – Kölüs Lajos: A Hold alatt ülve
Hogy Czimbalmos Márta számára a megfestett világ elég támasz-e, nyújt-e számára menedéket, kiutat, válságjelként kell-e értelmeznem a magányát, fantasztikumát, elvágyódását, magára erőltetett nyugalmát, a homok alatti élet sodródását, felfele törekvését, nem tudom. A világból azt látja meg, ami számára fontos, a vakfoltot is beleértve.
Deák Csillag
A mágus arca a világ
A Tat Galériában vagyok. Czimbalmos Márta Cedenka A világ című kiállításán. Nézem a cím nélküli festményeket. A világ képeit látom, bárhol is keressem ezt a világot, a térképen nem fogom megtalálni.
Senkinek sincs arca, még a mágusnak sem. Czimbalmos kint van a természetben, a tájban. Egy vékony sziluett formájában, magányosan vagy másodmagával. A tájba illőn. Sárgán, homokszínűen. Szaharai homok, talán Mongóliából, talán a Szent földről. Nem tudni, honnan. Belsővé lett világ lenyomatait látjuk, bennük a nyugalom és a nyughatatlanság keveredik, birkózik egymással, a csend látszólagos, ahogy a vihar is az, nem látni, hogy ott van, csak érezzük. Egy pár hajol össze Bábel tornya mellett (de lehet akár kosszarv, sófár is). A torony árnyéka és az emberpár árnyéka nem ér össze, de az árnyék jelzi, valami történni fog, a megértés és a meg nem értés feszültségét érezzük, ott a baljós jel, hogy a torony formája játékosan elvékonyodik, az égbe nem érhet.
Az egyik képen Sziszüphosz sziklája pihen, ez igazi paradoxon, egy földre szállt (bukott) angyal hajol a földre, valamit tennie kell, lehet, hogy az ő dolga lesz görgetni a sziklát, vagy más dolga van, vigasztalni a férfit, aki most pihen, kiszállt, elszállt, magára hagyta a gondot egy hegytetőn, elvégezte a dolgát, és dolgára ment. Hiányzik, mert odagondoljuk, ott van a helye, helyesebben ott kellene lennie, de nincs ott.
Egy ismeretlen térben, kiszögellésen áll egy gondolataiba mélyedt alak (lehet emberpár is), beleolvad a messzeségbe, nincs távolság, a szakadék is rejtett, jelen van, de nem látható. A csend és a magány uralta tér kiszakít minket megszokott, rutinos érzéseink köréből, és arra késztet, hogy nyíljon ki a szemünk, fülünk, és lássuk és halljuk azt, amit a festő lát és hall. Ez a szabadság pillanata, mi döntjük el, hogy mit látunk és mit hallunk. Czimbalmos csak belehelyez minket egy olyan világba, amelyet már lehet, hogy éreztünk álmunkban. Belső táj, leírhatatlan, de tudjuk, hogy van, létezik. Nincs valóság, mondja Baudrillard, és igaza van.
Szentélyeket látok. A templom lényegében magát a teremtés téridő-buborékát jelképezi. Cédrusok a templom (szentély) mellett, valaki halad feléjük, valaki úton van. Czimbalmos képes az időt és történetet úgy megragadni, hogy mozgást látunk, miközben csak egy kimerevített pillanat a miénk, de agyunk továbblép, kiegészít, összerak. Felsejlik a határozatlansági reláció. Heisenberg úgy fogalmazott, hogy a hely és az impulzus (lendület) egymás kiegészítői, komplementer tulajdonságok. Bennem a szentély, a szentély felé vezető út, és aki úton van, egymás kiegészítői, komplementerei.
Egy házgyári lakótelep előtt óriási kerék, lehetne a nap, ami hiányzik, a forgó kerék a napot helyettesíti. A szürke épület sötét ablaklyukaival maga a börtön, bezárkózás, de kint a világ más, nyitott és mozgó, sőt mozgásra csábít. A cédrus mellett is ott a karika, ott van Taorminában is. Ott van a hold formájában is. A mágus kezében. Ott már gömbalakban. A világ, amely fehér, szűz, azaz ártatlan. Még minden lehetséges, mert az embert a lehetőségei teszik azzá, ami. Sőt, az elszalasztott lehetőségei. Visszafordítanánk az idő kerekét, de nem lehet. Az álomban viszont minden lehetséges. Talán az egyiptomi Anubisz, a lélek kísérője vigyázza a holdat. A nyugalom ott fog el, ahol már minden mindegy.¹ Határátlépés van, a valóság-fikció határmezsgyéjén járunk. Részben a senki földjén, de mégis egy elképzelt és nem utópikus világban. Ami nincs bennünk, azt nem tudjuk kitalálni, ilyen Isten nincs, és amikor A nyugalom elkészült, megdöbbentem, hogy mi van bennem.² Czimbalmos fő motívuma az irány: a centrum. Köréje épül minden, köréből sugárzik ki és lesz eleven a kép. Lehet az kör, karika, egy épület, egy rés.
Hogy Czimbalmos Márta számára a megfestett világ elég támasz-e, nyújt-e számára menedéket, kiutat, válságjelként kell-e értelmeznem a magányát, fantasztikumát, elvágyódását, magára erőltetett nyugalmát, a homok alatti élet sodródását, felfele törekvését, nem tudom. A világból azt látja meg, ami számára fontos, a vakfoltot is beleértve. Tája rejtett és rejtőzködő, csendes és kihalt. Mint orgonasípok, áll a lombjától lecsupaszított erdő az egyik képen. Természeti katasztrófa. Sorscsapás. A kép centrumában két szál fa, ága sincs már, fölfelé mered, az égre. Egy nagy és egy kicsi. Pár. Szimbolikusan az elveszett paradicsom utáni lét emberpárját látjuk, és elveszettségüket. Hogy mégis reményt érzünk, az megmagyarázhatatlan. Ugyanez a motívum, csak itt már három emberi alakot látunk, magasak, fölénk nőnek. Szentek, imádkozók, nem ítéletet hirdetnek, hallgatnak, befelé fordultak. Itt is az erdőmotívum, és a kiválás, a kiszakadás kap teret és formát. Az egyik képen a talapzaton álló, lebegő szárnyú angyalra figyel valaki. Fölfele néz, a kicsiny, parányi alak, a perspektíva teszi azzá, és ebből adódik, hogy az angyal óriási lesz, mögötte a szentély, még nem templom, formailag nem, de idővel azzá lesz.
A lét mint jelenlét az idő által nyer meghatározást. Már az is elegendő lenne ahhoz, hogy szüntelen nyugtalanságot vigyen a gondolkodásba, hogy a lét így viszonyul az időhöz. Ez a nyugtalanság csak fokozódik, mihelyt hozzálátunk ahhoz, hogy utánagondoljunk: a létnek ez a meghatározása mennyiben adódik az idő által.³ Czimbalmos festészete formailag kiteljesedést mutat, világlátást. Nyugodt pillantással tudatja, a világ nyugtalan. És az álom mindig szabad. Szabad álmodni. Még a tárlatlátogatónak is.
Kölüs Lajos
A Hold alatt ülve
A hétköznapok elaltatják az ember lelkét. A monoton mindennapok szorgos tevés-vevésében, a tolakodó világ szemkápráztató forgatagában és zajos fecsegésében az ember eltűnik önmaga elől - önmaga vakfoltjában áll. 4
Czimbalmos Márta tudja ezt, ezért álmodik. Az álmok álmodója lesz. Hisz valamiben, az álmában biztosan. Elénk tárja, megosztja velünk. Miközben tőlünk távolodik, az álmaival felénk közelít. Mi is ott ülünk a Hold előtt, fölfele nézünk, és megszólal bennünk az állat, aki még nem tud beszélni, de már érez, sőt tud jeleket is adni. Miként az éneklő kutya. Csak most hallgat. Emberi módon ül és hallgat.
Miként a mágus, ahogy a kerek asztalra borul (nem biztos, inkább karjával valamit körbe ölel), körbefonja kezével, és teste úgy megnyúlik, hogy a fizikai törvény megszűnik, ilyen ember nem létezik, a láb már nem is az övé, hanem egy nem látható testté. Egy alakot látunk, képzelünk, de legalább ketten vannak. A látszat ellenére, és nekünk mindig a látszat, az illúzió jut, hogy amit látunk, amit élünk, az a valóság, nem több nála, de nem is kevesebb. A festmény, a kép lesz valósággá. Álombéli valósággá.
Czimbalmos nem emberi voltából vetkezik ki, hanem éppen fordítva, emberi mivoltát ismerjük fel a képeiben. A csupasz, lomb és ág nélküli erdőben, a szentélybe igyekvő, félre hajtott fejű alakban, az angyalt bámuló figurában, a mágus ölelő karjában. Gulácsy Álomvárosa színben is hasonló, ő a látomás művésze volt. Czimbalmos is az. Ne tévesszen meg bennünket a sárga, elmosódott, feketébe is hajló színvilág. …útközben csak nézek: jóságos ég, vörösesbarna eső esik! Ilyet sem láttam még. A meteorológusok szerint egyszerű a magyarázat: szaharai homok került a levegőbe, s itt csapódott le. Lám, milyen egyszerű ez. De látni magát az esőt mégis különös: olyan nyomot hagy, mint a vér. 5
A sebzett és félénk vad búvik, rejtekhelyet keres magának, túlélni akar. Czimbalmos is. És játszik is, sok képén ott a kerék, a karika, a mozgás, a dinamika formája, mert ezek a karikák nem állnak, csak látszólag vannak nyugalmi helyzetben. Nincs nyugalom. Mozgás van, még akkor is, amikor Sziszüphosz sziklája, Szapphó labdája (fehér) áll, senkinek sem kell, senki sem szalad érte, senki sem veszi fel. Rilke most egyedül maradna, mint ókori költőtársa is. Az egymásra találást nem látjuk, csak a kiválást, a megértés gyötrelmét, kínját, a világba vetettség magasztos hazugságát, hogy nem vagyunk egyedül. De igen, egyedül vagyunk. A Bábel tornya melletti emberpár is egyedül van. Nyelvük még közös, értik és féltik egymást. Nem gondolnánk, hogy semmitől sem riadnának vissza. A festő éppen az elbizakodottság ellen szólal fel ezzel a képpel.
Czimbalmos holdutazó, mindvégig a földön marad. Szellemi lény, aki nem szakad el végletesen a valóságtól, annak elemeitől, állapotaitól és mozzanataitól. Képeinek erejét éppen az a kötődés adja, bár a világ, amit látunk szürreálisnak hat, sőt vízióként is felfoghatjuk. Minden valóságosnak, megfoghatónak és átélhetőnek tűnik. Az impressziók nem véletlenek, tudatos gondolkodás eredményei. A kőszikla, Bábel tornya, Taormina, az ókori helyszínek, tájak a mítoszokat idézik meg, hogy létezett egy másik emberi világ, amelyben jobban el lehetett igazodni, mint a jelenkoriban. A mikrovilágban minden bizonytalan, felszámolódik az oksági kapcsolat, valami egyszerre ok, és egyszerre okozat. Nincs előtt és nincs után. Helyzet van. Lelkiállapot. Bepillanthatunk egy szenzibilis művész gondolatvilágába, és látjuk a lenyomatát a gondolatoknak. A képeket. Goethe azt mondja, hogy a művész alkotó indulatát e két dolog jellemzi: der Drang nach Wahrheit und die Lust am Trug – igazságra való törekvés s a hamisításban való gyönyör.6
Álomképek, ábrándok és hangulatok lenyomatait látom. "Te ezt most nem érted, de majd megérted." (Jn 13,7), hivatkozhatnék a Bibliára, és talán helye is van a hivatkozásnak. Most még nem értem. A senki földje után A világ. Áthallás van és átmenet, átjárás a két világ között. A senki földjéről jutunk a világba, ahonnan majd megint a senki földjére lépünk. Körforgás és metamorfózis. „Az alkotás a legpontosabb önreflexió, de amikor a láthatatlanból egyszer csak látható lesz, minden cenzúra nélkül a legszemélyesebb kerül felszínre. Éppen ezért nehéz a képről beszélni. A festészet a legbelsőbb szemszög" - írja festészetéről Czimbalmos Márta Cedenka.
Az álom szabadság is – bár látszólag csapongó, az indulatok áramlásában önkiteljesítő –, egyben szemérmes és rejtőzködő. Látva a képeket, szembesülünk önmagunk kiszolgáltatottságával (Heidegger a létbe vetettségről beszél), életünk fájdalmaival és a szabadság hiányával is. A tájábrázolás stílustól függetlenül a festészet kedvelt műfaja. Legyen az heroikus vagy éppen történelmi táj. Ebben az esetben a lélek tájba átültetett ábrázolásáról van szó. Itt nincs reprezentáció. Ezek a képek nem hasonlíthatóak semmilyen tájképhez. „Csak” tartalmuk valóságában léteznek. Az alakok néhány festményen csak árnyak. Nem hús-vér emberek, nincs mimika, nincs szerepjátszás. A Senki földjén élnek, a végtelen felé haladnak.
Az álmok palotájában élsz. Tudjuk, hogy nem igaz, de szeretnénk elhinni.7 Czimbalmos nem ígér semmit, nem reklámoz divatos világot. Harmóniába merítkezik, és diszharmóniát talál. Elold minket az élet földhöz ragadt gyarlóságaitól. Mert mi is erre vágyunk. Még ha be is csapjuk néha magunkat érte. Mert segít, hogy átéljük világbeli helyzetünket, hogy azonosak legyünk önmagunkkal és az álmainkkal.
Czimbalmos Márta Cedenka A világ című kiállítása
2012. május 28. – 2013. július 10.
Tat Galéria
1052 Budapest, Semmelweis utca 17
Hivatkozások:
1 Weéry Imre: Recenzió (Bartis Attila, Nyugalom), http://www.szepirodalmifigyelo.hu/pdf/2002/02-1-024-Bartis_Weery.pdf
2 Szepesi Dóra: Megkérdeztük Bartis Attilát (http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/1739-megkerdeztuek-bartis-attil…)
3 Martin Heidegger: Idő és lét (Korcsog Balázs fordítása, Nagyvilág, 2002. március)
4 http://hocinesze.blog.hu/2010/11/08/heidegger
5 Kácsor Zsolt: Térdre magyar, hí a haza! (Népszabadság, 2013. június 4.)
6 Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben
7 Chiristian-Mérő-Popper-Sas: Hazugság, önámítás, érdek (Saxum Kiadó, 2008)
