Helyszínelés egy meggyilkolt olvasmányélménynél
Balázs K. Attila első kisregénye, a 2013-as ünnepi könyvhétre megjelent A zöld fotel lakója meglepetésként hat 2009-ben kiadott első verseskötete (Vizuáliák) után. A szerző egyébként is kései indulónak tekinthető, hiszen 1973-as születéséhez és számtalan folyóiratbeli publikációjához képest viszonylag hosszú idő után debütált a könyvpiacon.
A zöld fotel lakóját Zsidó Ferenc a kötet hátoldalán a tudatfolyam-regények hagyományából eredezteti, ugyanakkor úgy véli, hogy az alkotás a szövegirodalom és a klasszikus narráció elegye. A főszereplő, aki kissé hatásvadász módon (Kafka K-ját megidézve) a C nevet kapta, egy romániai, feltehetően nagyrészt magyar lakta kisvárosban él egyedül egy bérlakásban. C egy zöld fotelben üldögélve ír, többnyire papír nélkül, fejben; elmélkedik irodalomról: írásról, olvasásról, miközben folyamatosan dolgozik egy festő és segédje történetén. Ezek a kísérletek dőlt betűs részekként szerepelnek a szövegben. Az elbeszélő tehát regényt ír a regényben, s ebben a magányos, elszigetelt léthelyzetben találkozik Bandival, a kevésbé ismert szomszéddal, aki egy délután meghívja magához. A furcsa, életidegen beszélgetés végén kiderül, hogy Bandinak van egy, a C fotelével teljesen megegyező zöld karosszéke, amely megírt és megírásra váró történetek világába repíti a beleülőt. C-t a csodafotel megrémiszti, ugyanakkor izgatja is, hiszen művéhez, a festő Pietro történetének befejezéséhez segítheti hozzá.
C függő viszonyba kerül formálódó történetével, a karosszékkel és Bandi feleségével, Ginával is. Pietro története látomásokban tör rá, mintha ezeréves teherként nehezedne a vállára, amitől meg kell szabadulnia. Az elmélkedő író ugyanakkor nemcsak ezzel a történettel küzd, folyamatos belső, filozofikus párbeszédben van a világgal, s benne saját alkotási folyamatával. C-nek ugyanis nincsenek „irodalmi igényei”. „Egy idő óta szakított a definíció szerinti társadalommal, nagyjából ebben az időben kezdett el írni is az olvasás mellett. Eleinte csupán terápiából. Kiírta magából a sérelmeket, mint a gyermekek.” Az írás tehát terápia neki, ezért nem kíván publikálni, nem szeretne az irodalmi élet részévé válni: „Veszély viszont ott kezdődik, amikor az ember már nem terápiából ír, hanem képzelt irodalmi igénnyel, a közlés jogos elvárásával, amikor rájön, hogy az aranyat, amit kibányászott saját mélységeiből, azt meg kellene ossza másokkal is, hogy mások is gazdagodjanak a mű által. Szerencsénkre C-nél ez a stádium még nem jött el”.
A regényben tehát folyamatosan olvashatjuk C művét is, és a két történet sok esetben szinte teljesen egybemosódik: Pietro maga C és C maga Pietro. Ez a viszony ugyanakkor nemcsak C és Pietro egymásra hatása miatt érdekes. Balázs K. Attila regényének főszereplője regényt ír, így az olvasó egy többszintes szövegegészben barangol. Ez a megoldás persze nem érheti őt váratlanul. Találkozhatott már hasonló elbeszélői fogással André Gide a pénzhamisítók című regényében. Talán nála is trükkösebb Italo Calvino, aki a Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényében tíz különböző elbeszélést kezd el. De említhetjük Cserna-Szabó András Szíved helyén épül már a halálcsillag című regényét is, amely szintén egy íróról szól, aki westernt próbál alkotni, és annak részleteit beépíti művébe.
A zöld fotel akár a Halálcsillag inverze is lehetne abban a tekintetben, hogy míg Cserna-Szabó az alkotni képtelen író alakját egy sokrétűen szórakoztató popregénybe pakolta, addig Balázs K. Attila ugyanezt a problémát kissé mélyebb, filozofikusabb, sötétebb formába öntötte. Kialakított egy két vágányú szöveget, feljogosította magát arra, hogy két különböző stílusú, nyelvezetű alkotást hozzon létre, ezt a ziccert azonban – szándékosan avagy szándékolatlanul – kihagyta.
A regény más pontokon is meglehetősen zavarba ejtő. C történetéhez számtalan felesleges irodalmi utalás tapad, oldalról-oldalra újabb és újabb szerzők nevei kerülnek elő. Például: „… egyébként is, ki az ördög az a James Joyce?”, vagy „[t]örténetünkben néhány perc múlva, vagy akár néhány óra múlva egy kafkai fordulat is bekövetkezhetne”. Máshol ezt olvashatjuk: „Roland Barthes: A szöveg öröme. Arthur Schopenhauer: A halálról. Jorge Luis Borges: A halhatatlanság – olvassa a címeket. Behunyt szemmel is fel tudja sorolni majdnem az egész polcnyi könyvcímet egymás után, tudja, hogy Borges után Lucian Blaga De profundisa következik.”
De találhatunk részletet a Dorian Gray arcképéből is: „Az öreg mesélni kezdett. Hátradőlt a hintaszékben, a kandalló tüzének fénye megvilágította arcát. A segéd és C érdeklődve figyeltek. – Szomorú arcot festek barnával és kékkel, megtört fényű szemeket, mosolytalan, keskeny szájat, fiatalságot, amely elenyészett örökre.”Hasonló módon megjelenik Kafka A törvény kapujában és Az éhezőművész című elbeszélése, vagy Csehov Sirálya is.
C írósága olcsó ürügy arra, hogy a szerző joggal nyithasson meg különböző, mélyebb értelműnek láttatott utakat. A szerzők említése és a szövegek idézése azonban erőltetett és suta, nem simul, épül bele a regénybe.
A túlzásba vitt posztmodern idézgetősdin túl, olyankor is megakadhat az olvasó, amikor C egyébként rendkívül intelligens és érdekes eszmefuttatásait pár váratlanul hétköznapi, túl „menősködni vágyó” sor követi. Mintha a szerző valamiféle irodalmi lazaságot próbálna demonstrálni: „Aztán Kispál jutott eszébe, és dúdolni kezdett: meguntam félni, kockacukor. Srácok ki kéri? Kockacukor”. Vagy egy másik helyen: „Hirtelen távolodni kezdett a társaságtól és az asztaltól, a beszélgetés hangjai eltorzultak, egyre halkultak, majd csend lett. A távolság közte és a többiek között egyre nőtt, mint amikor kifele zoomolsz a google earth-ön, aztán eltűnik az asztal az emberekkel, eltűnik a kocsma, és egyre kisebbek lesznek a jól ismert épületek”. Míg ez a kifejezésmód Cserna-Szabónál illeszkedett a regénybe, addig Balázs K. filozofikusabb szövegében meglepőnek, modorosnak és feleslegesnek hat. A szöveg ugyanis a legtöbb esetben így beszél: „A világ tégelyében ott lötyög, imbolyog az árnyék, valami vonzza és tolja, mint a nagy vizeket a hold. Akkor tessék odanézni, amikor a neonszerű holdvilágban az árnyék ellöttyen a dolgok elől, és hirtelen láthatóvá válik a mindenség váza”.(...) Tehát mindenkiben ott lappang a katarzis kockázata: a pillanat, amikor a bennünk ülő árnyék átlát az anyag labirintusán, és megpillantja valami másban a társát, és egybeolvad vele – és ezen keresztül a teremtőjével is egy pillanatra. Mert az anyag, ugye, az igazság köré épített labirintus”.
Ezekkel az éles stílusváltásokkal a szerző minduntalan kibillenti az olvasót, ami érdekes és izgalmas is lehet, a zöld fotel esetében azonban kifejezetten zavaró kontraszt.
A könyv mégsem rossz. Bár a ’regény a regényben’ lerágott csont, és a szöveg kezdetben mintha nem találná pontosan (akárcsak C), hogyan is akar beszélni, a közepétől érezhetően javul. Ahogyan C-t fokozatosan beszippantja Pietro és az írni akarás mámora, úgy válik egyre természetesebbé a mondatok egymásutánja. A tetőponton C és Pietro (illetve Gina) alakjai pszichedelikus körtáncban fonódnak eggyé: az elbeszélés utolsó fejezete egyszerre izgalmas, különleges és szép. Szinte bosszantó, hogy a zárlat ennyire kidolgozott, hiszen az olvasó nehezen jut el idáig.
Mindent összevetve Balázs K. Attila első regénye egy furcsa, hosszú zsákutcához hasonlít, melynek végén az ember nem érti, miért is jött el idáig. Az olvasó kézhez kap egy ígéretes történetet, sok esetben azonosulni is tud C világával, várja, mi történik a zöld fotellel, véget ér-e Pietro története, beteljesül-e majd C vágya, de végül az indokolatlan modorosság meggyilkolja az olvasásélményt.
Balázs K. Attila: A zöld fotel lakója. Fiatal Írók Szövetsége, 2013
Benedek Leila
