Mondat a tenger közepén – Kántor Zsolt vers/prózái

 

 

 

 

Ott –

ahol az egek egymásba nyílnak –

s az összes csillagkép új lap –

ahol az univerzum kinyílik mint egy gömbhéj

és a titkokban a könny méz

 

ahol minden higgadtan felkínálja magát

a mohó elmének

ott

ahol a lüktetés töve

tapintható élet

ahol belátható mi rejtve volt

ahol élővel fog kezet a holt

ott ahol az örökkévaló is természetszerű

(s a pillanatok egymásba gyűrtek mint a fű)

ahonnan a nagy űr (s az ívek)

könnyedén áttekinthetőek

ahol az álom egy ösvény

és átsétálsz rajta önként

hogy tudd nincs több fény

csak Te magad

ki mások fényforrása vagy

ott

ahol a kagylóból balzsam csurran

és simogatás nő ujjaidban

ott

ahol nagyon is szeretni lehet

az elröppenő perceket

mert visszajönnek s tetszenek

valahol a legbékésebb estély zsöllyéi között

ott ahol csak egy kis hit kell

hogy eljátszhass képzelt növényeiddel

ott

ahol a titkok burka felhasad

ahol egy vagy velem

mint a szótő és a rag –

ott vár valami

amit nem lehet színlelni s eljátszani –

 

 

 

Belefogok egy történetbe, beleöltöm a szót az elbeszélésbe, mint tűt a szövetbe, ami önmagát mondja, varrja, összeszövi, képzi és gyártja a reflexiókat. Engedem felgyorsulni az időt a szövegben, mint egy hermetikusan zárt térben az elektronokat. Az este örvénylése elnyeli a mellékszálakat. Az első mondat végigvágtat az éjszakán. Ő a főszereplő, a mindenkori novella abszolút tiszta bevezetése, megszemélyesíti és szimbolizálja a korrekt Urat (a korrektúrát). Amit a szerző kiráz az ablakon, mint egy rongyszőnyeg-kéziratot. Lemegy róla a tűnődés. Egy meghúzott vonalat látni a papíron, ami túlmegy a margón, kilép a füzetből és cérnaként lóg a levegőbe. Ez a reménysugár. A szabad vegyérték, amely minden karakterrel kompatibilis. Magyarul: a morál. A tintatartóban ott a régi tollszár. Párbeszédbe lép vele a reggel. Az én felkelésem, az én ocsúdásom által. Már nem a derékfájásról szól a felkelés, hanem a megbocsátásról.

 

 

 

xerox

a félregombolt égbolt lelke

dadog

mint a gomb és kabát: lét és idő

az elmehűtő legfelső (könyves)polcán

az elmélkedés kinő –

majd a fürdőkádban a kezed

olyan gyöngéden mossa a testet

hogy a víz mosolyog

a tükör belereszket

 

 

 

Hol bukkan fel egy rendesen elillanó pillanat? Emigrálnak a madarak. A zápor egy indigó. Tizenegy leütés: érzékelhetetlen idő. Eszem a fahéjas csigámat és nézem az állást a hatvannégy kockán. A bástyát arrébb tolom. Íme, a világ ragacsos, émelyítő édessége. Fátyolos a hold és aranyló csillék a reflektorok. Egy sportcsarnokban van a sakkolimpia.  Szavak bevetése ez. Az érték gúlái bukfenceznek le a bordásfalon, miközben tíz férfi tologatja a bábukat a barkózó szőnyegen. Krízis, katarzis. Mimézis. Frázis. A hajnal ábrázata. Hattyúk, prelúdiumok. A irtózat, mint öntudat, fölveszi a cinizmust mint választható tantárgyat. Ebben rejtezik a szorongás árnyalt, rejtett ösztöne. Végül is zseniális képességek tárháza. Mi, emberek, még nem gondolkodunk. Csak elmélkedünk. Az elgondolandó elfordul. Ebben az el-, s előfordulásban tartózkodunk, mint berendezett térben. Múmia és ábránd. A lélek, mint balett. A hívogatás szelvényezettsége. Rejtély, bejárod a Hajnalt. Mimóza medúzák, kék kaktuszok között bomlott meteor. A tenger alján zebracsíkos kagyló, törpe, zárda, miniatűr kolostor. Ebihalak lakják a tébolyt. A sétapálcán araszoló hernyó. Szirmok közé esik. A medencén túl almazöld dobókockák várják. Mily illatos tiszta és mennyire alvó a gyönyör darazsa. A keselyűk belemarnak a pizza húsába. A megnyilatkozást burok veszi körül. Cukkoló, csillagközi káprázat. Az emlékei fölülmúlják gondolatait? Tiltakozzon!  Gondviselés ez vagy háborgatás? Amit velem művelsz, Uram. Hisz nulla óra van. S a sok szentimentalizmus megárt.  An experiment with Time – kísérlet az idővel. Bezárt. Mielőtt megtörténne tényleg, írom, mattot adok a házmesteremnek. És valóban, nyerésben vagyok.

 

 

 

A hollandiai füvön mezítláb sétált

a restaurátornő, aztán kibújt vakítóan zöld

fürdőruhájából és a szecessziós hintaszékbe ült.

Lehúzta bordóköves pecsétgyűrűjét és a medencébe

dobta. Kicsit csobbant a víz, majd elsüllyedt a tárgy,

nekiütődött a csempének, csengett-bongott.

Ahogy elmondom, még most is beleborzongok.

Majd kibontotta a haját és szétrázta szőke sörényét.

A piciny, vörös hajgumit elhajította a liánok közé.

Becsukta a szemét és lenyúlt a bokái közé,

hogy bekapcsolja a magnót (Sharp).

Ebben a pillanatban a teraszon kinyílt az ajtó,

és megjelent fehér frottírköpenyben, feltűzött

hajjal a Madame. Jeges dobozban hozta a pezsgőt.

Leült a fűre, de mielőtt leült volna, fölhúzta

térdig a ruhát, ekkor megvillantak kreol combjai.

Hosszúkás poharakba töltötte az italt és az egyiket

az alvó restaurátornő ajkai közé illesztette,

a „napozó hölgy” hirtelen megrezzent, de rögtön

megnyugodott, amikor az első kortyot lenyelte,

„a szeme se rebbent”.

 

 

 

Lady Go Díva fürdőruhában ült a nyugágyban, aranyszőke haját a szél lobogtatta, kezében kék ital volt, a karcsú pezsgőspoharat két ujja között fogta, lóbálta. Vele szemben a napszemüveges filozófus: az újkori Husserl és ott hullámzott, morajlott az óceán tintatartója. Lady Go Díva egy japán költőt olvasott, aki Az elme és a szellem összefüggései címmel írt elégiát egy irodalmi portálon. Husserl hallgatta a felolvasást és egy zsebtükörben önmagát nézte. Rózsaszínű nyakkendő és fehér ing volt rajta, galambszürke zakó. Kifogástalan testtartással, apró verejtékcseppekkel a homlokán, de még tűrhető állapotban fungált. Csak néhány ránc volt a homlokán és egy tincs őszülő halánték. Elbírni az öltönyt, a parfüm gránátalma és olíva, mondta a férfi. Igen, válaszolt a nő, a mellkasom is kikentem olajjal, hogy fényesen ragyogjon a napsütésben, amikor megölelsz, de te enni akartál inkább egy kis fügét, inni egy korty hormont, egy pici rumot, hogy a hurrikán alatt teljes nyugalommal éld át az összeomlást. De én kihoztalak a partra a völgyből, hogy ne dőljön rád a hegy, ne temessen maga alá a némaság, a magány, most meg nézel, mintha a szembogaramon át akarnál bejutni az agyamba és kioperálni onnan az őrületet, aminek a magját te ültetted oda, te plántáltad a hibbantság forró vulkánfíber paravánjait az elmémbe, a téboly kankalin színű léggömbjeit, a marihuána tenyeres-talpas nippecskéit.

Jaj! Marina Go Díva, bocsáss meg! Itt van a zsebemben a hajad. Míg aludtál, levagdostam a fürtjeid a csónakban, ahová meztelen feküdtél. Most kihez beszélsz, Husserl? – vonta kérdőre Lady Go Díva a magába roskadt fickót, aki épp kavicsokat kacsáztatott. Lapos és csíkos kagylók voltak a zsebében és a kezében. Azokat rakosgatta a homokba és minden hetediket eldobta. A távolban egy fehér vitorla közeledett (jaj!), egy vörös hölgy integetett meztelenül a fedélzetről. Go Díva távcsővel nézte. „Jön a kedvesed. Akkor viszont én elmegyek innen.” Husserl felállt és hirtelen nagy pofont adott a gyönyörű nőnek, aki padlót fogott. Ébredj fel, Lady Penitencia! Te jössz ott a hajón a múltból, a tíz évvel ezelőtti éned, neved és alakod. Szinte beleolvadsz az ég kékjébe. S az ital, amit szürcsölsz, miközben rángatod a vitorla köteleit, hogy majd szétszakad a nemzeti színű franciaágy, amin alszol. Kilöttyen a japán versre. Ébredj, Lady Díva, ne reteszeld el az időt az alvással, mert majd szétrepedt a ház, a zátonyra futott hajó, a lakás, a hegy belsejéből egy foszforeszkáló felhő mászott be a parancsnoki kabinba. Te vagy az, aki távcsővel nézed a múlt történéseit, te volnál az a bátor utazó, aki kimerészkedtél a halál-öböl tajtékos lankáira a félsziget angyalhaj-cserjéi közé? Igen! Szólt az ébredező nő. Az eltört pohár egy szilánkjával hason akarta szúrni a filozófust, aki hirtelen ellépett. Csak a virtuális énembe installáltad a hajnalt, nem jutottál tovább. A szívemet nem találtad.

Majd egy paparazzo jött, kattintott, a vaku elsült, de akkor abban a pillanatban Husserl pisztolyt szegezett a nőre, meghúzta a ravaszt, vízipisztoly, nevetett a hölgy. És valóban: a Hold alá varrt homokóra tölcséréből egyenletesen csöpögött az „idő”. Dél van, mondta az egyik pincér. Ebben a minutumban a paradicsomlét kortyolgató paparazzo felpattant és megcsókolta Husserl homlokát. Ebédeljünk. Egy japán költő bukkant fel a vízből, és most ő  olvasott fel. „Közlöm Önökkel, hogy ezt az írást álmodni fogják. És mindenki ugyanúgy fogja majd leírni, mire megérkezünk.”

És úgy történt. Husserl viszont egy radírral a kezében ébredt és önmagát kitörölte a koreográfiából. Lady Go Díva végül a japán költővel ment el a lakhatatlan szigetre. A paparazzo pedig velük utazott egy pici, piros helikopteren és amíg horgásztak, ő megalkotta a nyaralás fenomenológiáját.

 

 

 

Préselt, gyűrött múlt, mennyi hajnal van benne,

esők, darazsak emléke, május, június íze,

keserű, gyógyító nedvek, rostok,

inak, erek, alkonyi szomorúságok, óvatos érintések,

magány, együttlét, fegyelem és figyelem.

Egymásba nőtt varratok, sebek és lemondás,

suttogás és szomj, érintések bordázata,

bíbor, arany árnyak és szél.

Erdő szaga, könnyek, szavak.

Mennyi idő, ima és lobogás, hajlongások,

aggódások pora, nevetés, vihar. Bogarak

lábnyomai, mind egyetlen pirosló szőlőlevélen.

Corpus delicti.

A lét örök volta akar szólni, mint hullás és bomlás.

Mosolygás.

 

 

 

Nincsenek pillanatok, csak akarat van.  Akarod a megértést és addig alakítgatod a gyurmát, amíg el nem kezd hasonlítani arra az arcra, amit megláttál a metrón.  Nincs-vonások, alig-karakter. Most vakuvillanás és nyelvtan, a szemhéj alatt cseppkőbarlangot mutat meg.  Az arc szóban ott az arabeszk és az obeliszk. Az etimológiában a világháború.  Az architektúrában az ornamentika. Majd belepiszkál egy félkész festménybe a szerző egy kopott ecsettel, mártogatja a kékbe egy darabig, majd mégis vért ken az égboltra. Így történik az időjárás, akár egy Móricz-mű. A megöregedett elbeszélés. Ezt a gondolatot vetíti ki a papírlapra. A tó gerincét hínárként rajzolja le. Széthasadt ború dől az asztalra, mint egy virágváza tartalma. Egy cselló nyeli le a gyöngyöket és ahogy a vonó hajszálai rátekerednek a húrokra, pirkad. Kinyitod a halat és belemászol a hajóba.  A horgot kiakasztod a tátogó ajkakból. A kiszámíthatatlan emelkedik jogerőre most. Egy háló. A fenséges lakhelye. A Te hajlékod, Uram. Belemártottál az eksztázisba. Az időtlenség hozta magával ezt a tévedést. Az álom egy bója! A tó bőre indigó, inda hajlik a bozótba. Vér csöppen a hóra. A rítus harmóniája, harmóniuma. Szublimáció. Rapszodikus mosolygás. Bizarr mondatok. Isten nem értett félre semmit. És jócskán vannak tanácsadói, az angyalok kuratóriuma. Ő tiszta szándékú, igazságos. Csak a világ kétértelmű. Taktilis ragaszkodás. Becsomagolják a sértődöttség kis dobozait. A sors bőröndjeit. Bepakoltál mindent? A múmiát is, a féltést, a haragot, az irigységet. A múltat? Most magaddal viheted őket. Túl, messze, ahol semmi nem vár rád, csak az üresség, homok és alvó kövek. Amit a földi létben gyűjtöttél, mind átváltozik sárrá. Szekrény nyikorog álmodban. Irodalom és irodacucc. Fölnevelt Homály. S tupírozott szemérem. Nem volt hiábavaló az együttlét kibírása, kibogozása.