Honfoglalásból akciófilm, bankárból művész

Bozóky József első regénye, a Majdnem Nirvána – néhány, folyóiratokban publikált novellája után – ebben az évben jelent meg az Aposztróf Kiadó gondozásában. A kötet utolsó lapjain a szerző megfesti saját, kissé elnagyolt írói önarcképét, melyben a születési ideje és helye (1961, Budapest) illetve az íráshoz való viszonya körvonalazódik. „Lassan írok, újra és újra átolvasom a szöveget, majd egy részét kihúzom vagy átírom. Nem valami hatékony módszer, de nem ismerek mást. Annyi előnye megvan, hogy a lázas munka látszatát kelti.”

A regény külleme ránézésre inkább egy középiskolás matematikai feladatgyűjteményé, mintsem egy kortárs regényé: a cím fölött különböző egyenesek futnak, ezekhez első pillantásra teljesen indokolatlannak tűnő kifejezések kapcsolódnak, például: „bengáli tyúk” vagy „nincsenek már szabályok”, vagy éppen „poroltó és zongora”.

A könyv fülszövegében a regény humoros, ugyanakkor zavarba ejtően kusza összefoglalását olvashatjuk: „E könyv sajnos nem alkalmas a »Hogyan írjunk mészáros vikingfilmet« kézikönyvként való alkalmazására, holott eredetileg annak indult. (...) A drága vikingeket aztán marketing okokból lecserélik olcsó magyarokra, a baltás mészárosokat íjászokra, a hajós kalandokat végeláthatatlan lovastúrákra. (...) Mindeközben szó esik az élet minden fontos momentumáról, nyakkendőkről, a hosszútávfutó magányosságáról, a bankok művészetpártolási elméletéről. Egyfajta kézikönyvként tehát mégis működik, mint minden rendes könyv. Ha Ön nem érdekelt a vikingfilmek gyártásában, feltétlenül javasolt jelen könyv elolvasása.”

A regény cselekménye tulajdonképpen egy film elkészítésének története. A második fejezetben ismerjük meg Tótavit, a Londonban élő magyar bankárt, aki beleun munkájába, és közönnyel végzi kihívások nélküli, monoton feladatait. Felettesei ezt hamar észreveszik, és különös kényszerszabadságra küldik. Felkérik, hogy legyen a bank által szponzorált film producere. Tótavi megismerkedik Sheilával, a bengáli származású képzőművésszel, aki a film társproducere lesz. Sheila a kilencedik fejezetben elmeséli a film témáját, amely a magyar honfoglalás akciófilm-adaptációja. Tótavira ez a téma nyomasztóan hat, magyarságához való viszonya még saját maga számára is másodlagos, definiálatlan, szinte nem is létező viszony. A producerek elutaznak Budapestre, rendezőt, díszlettervezőt, történészt keresni. Amíg a film stábja lassan összeáll, világossá válik, hogy a produkciónak a pénzszerzésen kívül tulajdonképpen semmiféle célja vagy haszna nincs. A magyarok érdekesebbek és olcsóbbak, mint a vikingek, a lovak jól mutatnak a vásznon, a kockás hasú honfoglalók rajtuk pedig még tetszetősebbek. Mindehhez szükséges még egy kis ősi, állatias erőszak és vér.

A regény tehát valamilyen módon a marketing és a kultúra furcsa kölcsönhatásait viszi színre. A művészetről és annak áru jellegéről folyamatos vitáznak a szereplők.

Tótavi önmagát a konzumélet képviselőjének tartja. Nem érti s valójában nem is akarja megérteni a művészetet. A közönyös, pénzcentrikus bankár karaktere az első fejezetekben emlékeztet Bret Easton Ellis Amerika psycho-jának főszereplőjére, Patrick Batemanre, aki Tótavihoz hasonlóan gazdag befektetési bankár. A regény elejének miliője is megidézi Bateman klubokat járó, mások öltözködési szokásait folyton kritizáló, sznob világát, ám egyre világosabbá válik, hogy Tótavi ennél sokkal unalmasabb és jelentéktelenebb antihős.

Bár Tótavi ellenkezik, mégis megihletődik a köré fonódó művészvilágtól, fokozatosan fedezi fel az egyetlen olyan művészeti ágat, a zenét, amely egész életében hatással volt rá. „(...) akkor hát én vagyok a társaságban az egyedüli, akit nem érintett meg a művészet. Nincs nekem ehhez érzékem. A számok embere vagyok. Üzleti tárgyalások a világom. (...) Talán a zene az egyetlen, ami ebbe be tud törni. A blues, kérem, az valami. (...) Szórakoztató volt a kettőt egyszerre csinálni. Mármint a befektetési kockázatelemzést, és figyelni a zene játékosságára. Végül is jól összeilleszthető a kettő.”

A Majdnem Nirvána cím pont azt a fajta félig-felszabadulást jelölheti, amelyben Tótavi kikerül a személytelen bankvilágból és habár részlegesen, de megnyílik előtte az élet más dimenziója is.

Sheila Tótavival szemben kiforrott, öntudatos személyiség. „A kritikák szerint, Sheila képei nem eredetiek. A legtöbb kritikus ezt állította: eklektikus, érthetetlen, primitív, zavaros, punk és kommersz. (...) Sheila nem foglalkozott a kritikákkal, tudta, hogy nem számít. A marketing a minden.” Alakja remekül példázza a regény egyik fő problémáját: az érvényesülést a művészpiacon. Bengáli származásának hangsúlyozása is eszköz, amellyel érdekessé teheti magát, áruba bocsáthatja művészi termékeit. „Sheila mindig is britnek tartotta magát, bármit jelentsen is ez. Később módosította bengálira, elhatárolódva az indiai származástól, de pusztán marketing okokból.”

Sheilához hasonlóan Kardos, a film rendezője is nagy jelentőséget tulajdonít a marketingnek. Ő azonban inkább egyfajta botrányhős, mintsem félig-meddig megkreált egyéniség. „Kardos Mihály nagy figyelemmel követte a filmvilág eseményeit. Valójában csak a filmvilág eseményeit követte, ahogy mondani szokta: őt kizárólag a filmkészítés érdekli és a pina. Ezt a mondatot sikerült egyszer egy több száz fős fogadáson is elmondania a mikrofonba. Nagy sikert aratott vele.”

Kardos a film készítése során számtalanszor hangsúlyozza a promóció fontosságát, több ízben is úgy szövi a szálakat, hogy azok az alkotás – tulajdonképpen negatív – reklámját eredményezzék. Például a stábhoz való betörést a lehető legjobb PR-nak tekinti: „Ennél jobb nem is történhetett volna. (...) Ha nem teszik meg, kénytelen lettem volna felbérelni valakit erre a munkára. (...) Ilyen esetben mindenkit megvádolnak az önbetöréssel, és nem is alaptalanul. Túl sok pénz van a filmben ahhoz, hogy kihagyjanak egy remek reklámlehetőséget.”

A Majdnem Nirvána megjelenít egy, az olvasó előtt rejtve maradt, színfalak mögötti világot, melyben a művészet már nem feltétlenül magasztos szellemi működés, hanem bankok, menedzsmentek irányította reklámtevékenység.

A könyv másik érdekes problémájának tekinthető Tótavi és Sheila sajátos nemzeti identitása. Tótavi én-azonosságában szinte egyáltalán nem szerepel magyarsága. Megszokta és megszerette Londont, önazonossága nem torzul az emigráns lét hatására, szinte szükségszerűnek érzi annak elfogadását. Sheila ezzel szemben kissé őszintétlenül büszke bengáli származására. Megszólalásaival is rájátszik a bengálira, habár valójában nincs akcentusa, csak az anyja kiejtését utánozza. Míg Tótavi énképében magyarsága fekete folt, addig Sheila számára az „exotikus” származás csupán remek eszköz a kitűnésre.

A regény a művészet és a nemzeti identitás néhány problémájának bemutatása mellett erősen történetközpontú. A Majdnem Nirvánában nem találunk hivalkodóan újszerű nyelvi megoldásokat, a narrátor hagyományosan ő-elbeszélő. Néha azonban megtörik ez a vonal, és beszüremkedik egy én-központú mondat: „Tótavi egyébként tökéletes volt ebben az együgyű világképben. Én is tökéletes lettem volna.” vagy: „Mindketten hajlamosak voltak függőben hagyni dolgokat. Én is hajlamos vagyok függőben hagyni dolgokat.” Az olvasó arra számít, hogy ebből a bizonyos énből lesz majd „valaki”, azonban mindössze három ilyen megfogalmazás után ez a szál elsikkad.

A történetközpontú, ám burkoltan néhány elméleti problémát is felvető regénnyel Bozóky eredendően egyszerű, már-már szórakoztató könyvet alkotott. Az olvasónak nem kell verejtékezve bonyolult összefüggéseket, irodalomtudományi problémákat feltárnia, ugyanakkor a történet önmagában kevéssé érdekes. Főként azért, mert mindent készen kapunk. A Majdnem Nirvána mint művészeti termék szimpatikus, de nem különleges áru.

Bozóky József: Majdnem Nirvána. Aposztróf, 2013.

Benedek Leila