Ugrás a tartalomra

 

Pöstényi förödés – Gvadányi József verse

Gvadányi József
PÖSTÉNYI FÖRÖDÉS
részlet
 
Egy Prédikátorral esett Történet.
 
Egy Prédikátor-is, szent óldal tsontyával
Két hétig fördött itt, maga Zsuzsiával,
E' szegény Pap nem bírt, a' jobbik karjával,
Mestere részegen vágta kaszájával.
 
Fekete pájábúl, vólt németh ruhája,
Oda haza maradt Egyházi Dókája,
Academicus vólt, mert vólt Parochája,
Haj kevés vólt azon, ki látzott czérnája.
 
Avitt kis kalapot viselt a' fejébe,
Egy vastag nád páltzát tartott bal kezébe,
Fejér csont pixisbűl, mellyt hordott zsebébe
Tabákot gyakran szít: ritkán vólt kedvébe.
 
Hoszszú vékony lábú ösztövér ember vólt,
Szájja felett állott horgas, orra mint bólt,
Nagy szemeket nyitot, hogy ha valamit szólt,
Agyag színt mutatott, ollyan vólt mint fél hólt.
 
He-víz körül sétált, magával beszéllet,
Mint Gém a' tó partyán, olly lépéseket tett,
Hol Égre, hol földre, gyakran tekéngetet,
Nyelve, hol Deák szót, hol görögöt ejtet.
 
Említé nem egyszer Theologiáját,
Nevtonnak-is az ő Philozofiáját,
Égig magasztalta Voltér sok munkáját,
De nyugosztaltatta, Zsuzsi Phisikáját.
 
E' pediglen vala Természet' szépsége,
Minden szemnek tettszett testének épsége,
Cedrus fának nintsen szebb egyenessége,
Auróra harmattya vala gyengesége.
 
Nem kitsíny, nem-is nagy, vólt teste' állása,
Hajnalt látszot nyitni szája mosolygása,
Czikornyásan esett, minden mozdúlása,
Lépése apró vólt, mint Pipis' járása.
 
Két fekete szeme, ha kire tekintet,
Arra égő tüzet, s szerelmet hintet,
Cupidó-is mingyárt ollyan szívnek intet,
Hogy ezen tekíntet, már szeretni kintet.
 
Történt-is: hogy szeme' két tüzes menyköve,
Egy hadi Tisztet ért, szívét, úgy meg-löve,
Hogy ő szerelmének lett halálos döge,
És köldök tsömörbe szűntelenűl nyöge.
 
De ezen deli Tiszt, ki itt fördött, 's lakot,
És mint nyájas ember, velünk mulatgatot,
Cupidónak nyila, mivel belé hatot,
Mint szarvas Dictamust, ő-is olly szert kapot.
 
Mert egyszer a' Fördő' partyán vestájával,
Sétálgatván a' Pap, mint maga párjával,
Mivel a' jobbik fájt, fogta bal karjával,
E' Tsuda! mutatott vízre az újjával.
 
Kedves Zsuzsim! úgy mond: én Helvétziába,
Majd illy vizet láttam, egy hegynek allyába,
Még sem vólt illy nagyon Igneus kúttyába,
Nem is buzgot fődbűl, más víznek folytába.
 
Eleikbe kerűlt, lassú ballagással,
A' Tiszt: 's szembe esvén, szép fő meghajtással,
Köszöntötte őket 's csendes szó hangzással,
Kérdezé vannak ők, mi discurálással.
 
Erre pathetice, szólt a' Clarissimus:
Látom Tiszt vagy: én Pap, de Mathematicus,
Nem tudom e' víznek a' tüze hány grádus,
Sulphureusos-é? avagy Chalibeus?
 
A' Tiszt, mert tanúlt vólt, szólla mindenekrűl,
Dissertált előtte, a' meleg vizekrűl,
Mért ezek olly forrók, szóllot a' tüzekrűl,
Mondván: hogy Volfius így írna ezekrűl.
 
Volfiust nevezvén a' Pap a' nyakára,
Rá borúlt, hogy majd nem esett az orrára,
Sokrates ez! 's mutat, nézvén Zsuzsijára,
Kérte: menne velek egy kis vacsorára.
 
Látom Uram! tudod, hogy quid sit natura,
Pedig eztet tudni, scientia dura,
Már látom, hogy vagyon benned mens matura,
Túbuson Ecclipsist látod, melly futura.
 
Beszédgye leg-jobb víz, vólt Tisztnek malmára,
Azért nem-is várt több invitálására,
Papné gyenge karját, vette jobb karjára,
Örömmel vezette lakó szállására.
 
A' vatsora felett Volfnak Physikáját
Hoszta elő: Tycho' Astronómiáját,
A' Papné, a' Tiszttel, egymásnak bokáját
Illették, 's érzették szerelem' fáklyáját.
 
Pap a' Tisztel vetett olly nagy barátságot,
Hogy egymás kezébűl ittak Bátyaságot,
És annyira vitte, Tiszt a' Rokonyságot,
Hogy a' Papné nála, gyakran uzsonnázot.
 
Valamikor tetzett, ivott ennél kávét,
Bírta a' Pap, bírta ő-is a' kis Kátét,
Phillis nem szerette, olly szívessen Daphnét,
Mint ezen Mars' Fia, e' szentelt Vestanét.
 
De miként, miként nem, egyszer megsejtette,
Hogy ezen Brúderje csókjait ejtette
Gyenge orczájára, és hogy ölelgette,
Azt-is, hogy Zsuzsija, viszsza téríttette.
 
Fújt a' Pap, mint a' Borz, mérgébe reszketett,
De a' Parochája leg-többet szenyvedett,
Mert ezt vonta rászta, hajat róla tépett,
Már mind a' kettőre azólta leskedett.
 
Egy dél után mondá a' Pap: kedvem vagyon
Sétálni, mert úgy mond: a' nap nem sütt nagyon,
Ha Zsuzsinak kedve nincs, ithon maradgyon,
A' Tisztet mulassa, máriást jádtzodgyon.
 
El-méne, de hamar, megint viszsza tére,
Ajtót rájok nyitván, borzadt teste, 's vére,
Mivel őket ugyan olly játékba ére,
Mellybűl majd sógorság lehetne a' bére.
 
De más nap hajnalkor, lovakat fogatott,
Minden bagázsiát kotsira rakatott,
Parochiájára Zsuzsival baktatott,
Többször így ne járjon, keménnyen hajtatott.
 
Kevés hetek múlva guta meg-ütötte,
Halál Paradicsom' Kertyébe vezette,
De Zsuzsit nem hoszszas öszvegységbe tette,
Mivel őtt tsak hamar, egy Kováts el-vette.
 
 
Több illyen dolgokat akartam fel-tenni,
Orderem jött; azért el-kelletik menni,
A' Regimentemnél sietve kell lenni,
Vers írás' helyébe, tám kardot kell fenni.
 
Megadta a' He-víz én egésségemet,
Sőtt egészlen meg-is tisztítá véremet,
Meg erősítette inamat eremet,
Endimio-is hágy aludni engemet.
 
Azért Neptúnusnak áldozatot tettem,
A' He-víznek partyán óltárt építettem,
Mellyet virágokkal bőven meg-hintettem,
Egy néhanyszor körős körűl teményesztem.
 
A' Szeredi Banda, hogy el-fogok menni,
Meg-halván, bánatba nem tudot mit tenni,
Bizonyossá kivánt a' dologba lenni,
Futva jöve hozzám, tanuságot venni.
 
Szólt Ambrus; hát Uram! azs mit mi hallottunk,
Igazs-é? mind eten jó hogy meg nem haltunk;
Már az esünkbe-is, sint' úgy tébolygottunk
Ide, hogy meg-tudgyuk, tsak azért futottunk.
 
Igazs-é? hogy azs Úr a' hartsokba mégyen,
Ha ithon maradna, vólna azs nagy ségyen,
Császár parancsollya, hogy azs Úr ott légyen,
Meg-kell annak lenni, azs Úr, bár mit tégyen.
 
Úgy vagyon: sietve útam' elő-venni
Kelletik, a' Császár, mit kíván, azt tenni,
Azért fizet nékem, meg-kell annak lenni.
Hólnap korán postán el-is fogok menni.
 
Meg-vallom: e' szómra könyveket hullattak,
Nem-is vólt rosz dolgok, míg velem mulattak,
Fejeket csóválták, kevessé halgattak,
De illy bútsúzásra végtére fakadtak.
 
Azs Úr Isten légyen, azs Úr' erissége,
A' mint a' Kertvily húl, húllyon ellensige,
Ellensignek azs ő tizes dihessége,
Ne irje, sent Mihály ligyen segítsége.
 
Mint sövény: kerittsék azs Angyali karok,
Sent György, sent nagy Sándor leg-fibb Archangyalok,
Azs egisz sent sereg, a' menybili tagok
Minden senték: binak, legyenek bár vakok.
 
Meg köszöntem az ő szép kivánásokat,
Nyujtottam kezekbe, Szuferendórokat,
De nem-is kémélték virratig húrokat,
Ők-is négy órakor követték úttyokat.
 
El-mentem itt fördő Urak' szállására,
Vég bútsúmat vettem tőlök utóllyára,
Eztet el-végezvén fel-űltem postára,
Siettem, hogy érjek Marsnak piattzára.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.