„A méltósággal elsüllyesztett hajó”?

Hogyan fogadtad a Holmi című folyóirat megszűnéséről szóló hírt? Mit jelentett, mit képviselt számodra az irodalmi lap?

Áfra János költő, a KULTer.hu főszerkesztője: Az utolsó számban jelennek meg először verseim a Holmiban, szóval személyes kötődésem nem volt a laphoz azon túl, hogy rendszertelen olvasója voltam. A megszűnés hírével viszont nehezen tudok megbarátkozni, hiszen az aligha kérdőjelezhető meg, hogy a Holmi 25 éves fennállása alatt végig az egyik legszínvonalasabb szépirodalmi fórum volt, rangos szerkesztő- és szerzőgárdával. A legnevesebb szerzőket sorra közölték, ezért is történhetett meg, hogy egy idő után a szépirodalmi szocializáció fontos lépcsőfokává vált, ha valaki ott meg tudott jelenni. A fiatalabbak közül konvencionális szempontok szerint válogattak, ugyanakkor következetesen, a saját poétikai értékrendjük szerint. A szerkesztők gyakran hivatkoztak a Nyugat példaszerűségére is, viszont a Holmi nem volt egy Nyugat, szerintem legalábbis sosem tudott olyan eleven és nyitott lenni, a mai irodalmi lapok közül talán egyik sem tud. 

Az invenciózusság, a komoly kockázatvállalás manapság egyébként sem túlzottan jellemző a nagy lapokra, ez részben talán irodalompolitika: ha egy számba átlag öt-tíz szépirodalmi anyag fér be, akkor nem fogadhat el az ember tízszer annyit, a pénzek odaítélésekor pedig számít, hogy mennyi ismert szerzőt tud felmutatni a folyóirat, mellettük pedig már nagyon kicsi mozgástér marad a nyitásra. 

Nagyra tartom a Holmi szerkesztőinek rendszerváltás óta végzett munkáját, viszont a lap köré épült mítosz a fejemben kicsit kicsit sérült azzal, hogy képtelenek voltak megteremteni a hagyományfolytonosságot, hiszen a megszűnést itt nem a pénzhiány okozta, még csak nem is valami jogi hercehurca, hanem az, hogy nem sikerült kiépíteni egy megbízható, összefogásra képes holdudvart fiatalokból, ami megalapozhatta volna a generációváltást. Nem tudták jó szívvel rábízni a lapot egy új nemzedékre, s ebben van valami elszomorító.

Gaborják Ádám kritikus, a Pluralica szerkesztője, a József Attila Kör elnöke: Alapvetően ellentmondásosan fogadtam a hírt. Mindig szomorúságra ad okot, ha egy nagy hagyománnyal rendelkező irodalmi-kulturális fórum/platform/műhely megszűnik, a Holmi pedig ilyen volt. Nagyon sok kiváló szépirodalmi és szakszöveg jelent meg a lapban, s ezek bizony hiányozni fognak. Persze valahol azt is meg lehet érteni, ha egy „zenekar” már megfárad, s nem akarja tovább vinni a szekeret. Akkor talán tényleg érdemes abbahagyni. Így a Holmi inkább a Beatles-t juttatja eszembe, pedig lehetett volna akár a Pink Floyd vagy a Rolling Stones is.

Ugyanakkor értetlenül állok az előtt, hogy valójában miért nem sikerült átadni egy következő generációnak a lapot. Ez valahol azért problémákat is sejtet, s itt most nem feltétlenül arra gondolok, hogy a kiszemelt utódok nem tudtak megegyezni a folytatásban. Azt hiszem, talán lehetett volna még energiát fektetni a keresgélésbe. Sajnos azonban Réz Pál Magyar Narancsban, illetve Várady Szabolcs NOL-on megjelent interjújából is az érzékelhető, nem nagyon tudtak mit kezdeni a fiatalok legtöbbjével. Mintha nem tudták volna megtalálni a közös hangot és a tudás átadásának a módját sem. Pedig biztos vagyok benne, hogy sok tehetséges szerkesztő, szakember található az irodalmi (vagy nem irodalmi) közegben, akik összeállva szívesen vállalták volna a kihívásokat, s a megváltozott mediális környezet ismeretével felvértezve egy igazán ütős lapot készíthettek volna.

Összességében a Holmi tehát olyan lett, mint egy piramis, ami tele van rejtélyekkel, tudással, titkos járatokkal, s biztos már sorban állnak a profi régészek az ásatásnál, az utókor pedig majd a múzeumba lesz kénytelen jegyet váltani. Lesz bőven miről vitázni. Ennél talán méltóbb lezárást képzeltem, de azért ez egy szép történet lett. 25 év. Hosszú idő. És még kerek is. Köszönjük.

Gömöri György költő: Sajnálom, hogy megszűnik a Holmi. Fontos szerepe volt (különösen a kilencvenes években) a kortárs magyar irodalom közlésében, jóllehet sokan bírálták „elitizmusa” miatt. Ebben az az igazság, hogy bár egyes írások közlését mindig megvitatta a szerkesztőbizottság, rendszerint a rovatvezetők véleménye döntött, ami természetszerűleg bizonyos ízléselfogultsággal járt.

Nekem főleg versfordításaim és recenzióim jelentek meg a Holmiban. A szerkesztők közül leginkább Radnóti Sándorral értettem szót. De függetlenül attól, hogy a főszerkesztő Réz Pálnak milyen elvárásai, illetve szempontjai voltak, nyilvánvaló, hogy az ő szívós bátorsága és kapcsolatteremtő ereje nélkül a lap már régen megszűnt volna. Az egyetemes magyar irodalom, úgy vélem, ezért a 25 évért köszönettel és hálával tartozik a most visszavonuló Réz Pálnak.

Jász Attila – Csendes Toll az Új Forrás főszerkesztői: Huszonöt év szép kor egy folyóirat életében, komoly férfikor. A Holmi megtette, amit a kezdetekkor elgondolt magának, úgy gondolom. Egy magyarul megjelenő elitista orgánumot megteremteni. A lap kölyökkutya korában ez sokkal nagyobb érdeklődést váltott ki, mint manapság, sokkal inkább hiszek abban, hogy egy szellemi, komoly és bölcs döntés eredménye, amire a szerkesztők jutottak, mintsem a mai kor anyagi kényszere és érdektelensége. Nagyon tetszett Réz Pál gesztusa, hogy át akarják adni 25 év fárasztóan gyönyörű munka után a folytatást a fiataloknak, csinálják, építsék tovább… Én is így kerültem az Új Forrás élére, Monostori Imre hasonló gesztussal adta tovább a lapot, ahogy én ezt most, januártól tovább építem a legfiatalabb generációt is bevonva a konkrét szerkesztői munkába. Nemhiába mondta Esterházy Péter, hogy húszévesen kell folyóiratot csinálni. Az már inkább kor- és helyspecifikus tünet, hogy ez az átadás az átvevők miatt kudarcba fulladt, ez az igazán szomorú dolog, ugyanakkor a Holmi mítosza így bizonyára fényesebb lesz, jobban jellemez majd egy adott kort az egykori kutatók számára. A méltósággal elsüllyesztett hajó előtt csak tisztelegni lehet…

Lackfi János költő: A Holmi volt az érték. A mérték. A lépték. A mihez képest. Tudom, akad, akinek nem, nekem igen. Hogy úgy mondjam, súlyt fektettem rá, mit küldök oda. Számított, mit írnak vissza a szerkesztők. Mert nem a sok helyütt szokásos bolond lyukból bolond széllel fúvattak. Az ő nézőpontjuk is csak egy volt a sok különböző közül, de fontos nézőpont. Hétszer küldtem verset Várady Szabolcsnak, mire a nyolcadik küldeményt elfogadta. Fontos pillanat volt. Ja, és mindig válaszolt. Tudtommal a Holmihoz érkezett levelekre mindig jött válasz, és evvel alighanem magyar bajnokok.

A Holmi veretesség volt, nemes múltba gyökerezettség, amint Bessenyeitől kölcsönzött címe is mutatta. Közben fügét is mutatott egyben ennek a nemeskedésnek, hiszen a "holmi" értelme ma már inkább cucc, motyó, himmi-hummi. Vagyis az irodalom is csak motyó, miközben ékes mívű marha (ahogy még régebben hívták a kincset). A Holmi klasszikus tipográfiáját meghazudtolóan kölykös tudott lenni, s közben vérkomoly attitüdjén csorba nem esett, mert rendre hozta a nagy fajsúlyú műveket. Vita nyílott itt bulvárirodalomról, posztmodern zsandárkodásról, időnként lekerült a keresztvíz Kosztolányiról, Adyról, másokról, akiket különben a szerkesztőség szeretett.

Mert szabadott kicsit randalírozni, ahogy József Attila jasszai is addig verekedtek, míg végül berekedtek. Láthattunk kitekintést más művészeti ágakra, más irodalmakra, és egymás mellett publikált itt népi, újholdas, avantgárdos. Csókot váltott gazella az oroszlánnal, párduc a gödölyével. Persze nem mindenki mindenkivel, nem volt ez Hazafias Népfront, ám igen jelentős a névsor és a megjelent szövegek sora is. A Holmi módszeres munkával felépítette a maga legendáját, középbarna téglákból, igazi mezopotámiai torony. Most már akármi lesz is, állni fog.

Mészáros Sándor, a Kalligram folyóirat és kiadó főszerkesztője: Alapvetően szomorúan fogadtam a Holmi megszűnésének hírét: mert minden jó folyóirat kiesése gyöngíti a mai magyar irodalmi kultúrát. Ugyanis nem lép helyére más. Vagyis nem az a helyzet, hogy a helyére valami új lép. Mert nincs az új lapok indításának tere, azaz ha kedv és szándék volna is, de nincs mecenatúra és alig van folyóirat-olvasó. Tehát: a Holmi helyén űr marad. A szerkesztők részéről bölcs döntésnek látom: nem akartak „túlélt” lap lenni. Akkor hagyták abba, amikor még kiváló minőségű folyóirat voltak. Nem lettek saját maguk emlékműve.

Réz Pál, a Holmi főszerkesztője 2012-ben (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Orcsik Roland költő, a Tiszatáj szerkesztője: A Holmi folyóirat egyik szerzője, Orbán Ottó a következő sorokat írta a Tordal az Új Írás temetésére című versében: „Újdonságnak ez a sorsa, / fonnyadt levél, aszott torzsa / görnyed a porig. / Érdemünk, ha volt, felejtve, / poros kötetekbe rejtve. / Mit számít, hogy ki közölte Ághot, Tandorit?” Innen nézve, nem az számít, ki közölt kit, hanem mit közölt ki, s csak utána jön az, hogy hol (ami persze nem mindegy). A Holmiban olyan fajsúlyú szövegek jelentek meg, a lap mindegyik rovatában, amelyek rangot adtak a kiváló szerkesztőkből álló lapnak. Egyszerre volt a fővárosi, illetve a vidéki és a határon túli szerzők fontos orgánuma, akkor is, ha ez a széles látókörűnek tűnő figyelem nem minden esetben mondható átgondoltnak, szisztematikusnak. Emellett pedig világirodalmi kitekintéssel is rendelkezett, jelezvén, hogy a magyar irodalomnak nemcsak az anyanyelvi kultúrája képezheti a kontextusát. Igaz, a világirodalmi érdeklődés olykor hiányosnak bizonyult, pl. kevés szöveget olvashattunk a szomszédos népek irodalmából, így az első számmal jelzett közép-európai irányultság esetleges formában nyilvánulhatott meg. 

Rendkívül izgalmas volt a lap gyorsan reagáló, ütős kritika-, s a széles horizontú tanulmány-rovata. Akkor is, ha voltak kevésbé jelentős lapszámok, hiszen a benne közlő szerzők sem képesek állandóan remekműveket alkotni. Ebből is látszik, egy folyóirat minősége elsősorban a szerzőitől függ. Ezért meglepő a főszerkesztő Réz Pál nyilatkozata, hogy az általa szerkesztett 25 év alatt úgy látja, hogy „nem olyan jó a magyar irodalom”. Ennek a kijelentésnek ellentmond néhány szerző külföldi sikere (Bodor, Krasznahorkai, Nádas stb.) Szokatlan búcsú ez a saját szerzőktől, akiknek az egész szerkesztőség inkább köszönettel tartozhatna a szellemi támogatásért, s akik nélkül a Holmi nem lett volna az, ami. Az értékítélet talán nem is annyira a magyar irodalmat minősíti, melynek a főszerkesztő ugyanúgy része irodalomtörténészként is. Egy ilyen típusú kijelentés vélt elitizmusból fakad, ami mára – a kultúra világhálós liberalizációjának, és így pluralizálódásának korszakában – anakronisztikusnak hat.

Talán épp ez az elitizmus okozta azt is, hogy a (neo- és poszt-) avantgárd olyan kis figyelmet kapott a lap történetében? Éppen a külföldi szakirodalom bizonyítja, ezek értelmezése nélkül hiányos a posztmodern befogadása. Ebből kiviláglik a Holmi által képviselt felvilágosult konzervatív esztétika ideológiai korlátja. Ezzel önmagában semmi gond, nincs ideológia-mentes közösség, ám a központi szerep, és az abból fakadó elitizmus illuzórikus, ha nem rendelkezik az egészre történő rálátással.

Nemes gesztus annak belátása, hogy a szerkesztőség már nem olyan aktív, mint korábban. Ám az már kevésbé érthető, hogy miért nem adták át a lapot a fiataloknak? Az hogy nincs többé központi kánon, az nem a folyóirat poétikai és politikai szellemiségét tükrözi? Éppen az internetes dinamikus kanonicitás teheti még izgalmasabbá a Holmi eddigi munkáját. A lap szerkesztősége párszor hivatkozott arra, hogy a Nyugat örököse. Egy különbség máris szembetűnő: a Nyugat több generációs folyóirat volt, képes arra, hogy megújuljon.

A Holmi neve Bessenyei György azonos című művét idézi meg. Fontos ez a kapcsolat, többek között a kritika szabadságának hangsúlyozása miatt is, amit a fiatal lapok közül jelenleg a Műút gyakorol a legizgalmasabban.

A Holmi megkerülhetetlen történetét befejezték az alapítók. A folytatáshoz azonban nem pusztán egy lapot érdemes kísérni, hogy észrevehető legyen: kell-e, van-e új Holmi?

Pál Dániel Levente költő, a Prae/prae.hu főszerkesztő-helyettese: 25 év után megszűnik egy irodalmi folyóirat, ahol soha nem publikáltam, a szerkesztőkkel egyszer sem beszélgettem, nem ismerem őket személyesen. Nem ugyanabban az irodalomban hittünk/hiszünk. Az esetleges átfedések véletlenszerűek, bárkivel találok ilyet. Semmi sajnálat nincs bennem.

Utólagos tisztelet legfeljebb azért, hogy negyedszázadon át hittek abban, amit csináltak, amiben hittek, azért nem igazán. Én más dolgokban hiszek. Sorry. A Nyugat bárminemű „feltámasztásában” például nem – kivéve, ha az unalomig ismételt, az irodalmi és egyéb közbeszédben sokszor nyomasztóan ható irodalomtörténeti figurák zombikat hentelnek. Az ún. minőségi irodalomban sem, a kísérletekben sokkal inkább. Abban sem, hogy lenne egy kulturális, irodalmi piramis, ahol megmondják néhányan, mi a jó, ki az okos, mi a rossz, ki a buta, mi a vers vagy mi nem. Sajnálom (nem!), de én a kulturális sokformájúságban, pluralizmusban hiszek, sok hangban egyszerre. Vö.: „…hiába akarjuk mi alakítani a kánont, ha mások meg leközlik azokat, akiket mi visszautasítunk.” & „Van olyan szerző, aki később bekerült a kánonba, de nem jelent meg a Holmiban? – Réz Pál: Nem tudom, talán nincs.”

És ha már kánon. Hát, én őszintén bízom abban, hogy a Holmi búcsúja után nem sokkal a kánon szó is felszívódik. Meg az e szó s különböző kisajátításai kiváltotta, minimum három ’89 utáni irodalmi nemzedéket frusztráló jelenléte is.

Azokat a barátaimat, akiknek sokat adott vagy jelentett ez a lap, nem szeretném megbántani, az ő személyes „gyászukat” tiszteletben tartom.

Nyugodjon békében!

Podmaniczky Szilárd író, a Librarius.hu főszerkesztője: Meglepődtem. Halálhírként ért. Réz Pál azon kevés eredeti és hiteles irodalmi figurák közé tartozik, akinek mindig adtam a véleményére. Ez is egy jelzés az átváltozó írásbeliség karaktermódosulásáról.

Szőcs Géza költő, az Irodalmi Jelen főmunkatársa: A két föltett kérdés, ha ki nem mondottan is, valamiképpen összefügg. Hiszen a megszűnés híre elválaszthatatlan attól, hogy egy adott szerző számára mit jelentett a lap. Persze ettől a viszonytól el is lehetne vonatkoztatni, egy elvont, tárgyilagos, privát szempontoktól mentes elemzésre törekedve – amelyről amúgy sem gondolná senki, hogy tárgyilagos. Úgyhogy nem is törekszem erre ezúttal.

Ha tehát saját privát szempontjaim felől nézem a dolgot, a helyzet az, hogy leszámítva egyetlen publikációt, nem sokkal a lap indulását követően, a Holmiban egyetlen írásom sem jelent meg. Ide tartozik az az ismeret, hogy kezdetektől fogva csak és csakis olyan helyen publikálok, ahonnan erre felkérést kaptam. A Holmitól pedig nem kaptam. Nem utasították vissza egyetlen soromat sem – éppen csak nem kértek tőlem egyetlen sort sem. Sem saját verset, sem fordítást, sem prózát, sem esszét, vagy tanulmányt, vagy kritikát, vagy recenziót.

Ehhez jön az, hogy emlékezetem szerint az elmúlt húsz évben semmilyen összefüggésben nem írták le a nevem a Holmiban. Sem dicsérő, sem negatív kontextusban. Ezalatt megjelent legalább tíz kötetem magyarul – a legkülönbözőbb műfajúak – és közel ennyi más nyelvekre fordítva. Mindez nem érte el a Holmi szerkesztőinek ingerküszöbét – közte nagyra becsült barátomét, Radnóti Sándorét sem, sem a többiekét, akiket mind igen kiváló szerzőnek és szerkesztőnek tartok. Ezalatt nemcsak írtam vagy fordítottam, hanem szerkesztettem is – pl. A Dunánál című folyóiratot – vagy költészeti díjat alapítottam, könyveket adtam ki, szerveztem, közvetítettem. És a Holmi olyan maradt számomra, mint egy híres regényben a közeli és mégis elérhetetlen – mondanám: beléphetetlen –kastély. Annyi különbséggel, hogy – szemben Kafka hősével – soha nem tápláltam magamban a becsvágyat, hogy belépjek oda.

És most már az sincs, hogy hova, ha egy reggel arra ébrednék: életem nem volna teljes egy Holmiban való publikáció nélkül.