Jelige: Igor Sullivan – Remisszió

Jelige: Igor Sullivan

Remisszió

November eleje volt. Tibor épp egy kimutatást készített a munkahelyén, amikor sms-t kapott. Futva rápillantott a telefonjára, de mikor látta, hogy az üzenet a banktól jött, nem fecsérelt rá több figyelmet. Hónap eleje volt, az állandó megbízások teljesülésének ideje. Dolgozott tovább, hiszen pár perce volt még az értekezlet kezdetéig, amin be kellett mutatnia a múlt havi eredményeket, fegyelmezett oszlopokba rendezve. Csak fél füllel hallotta, ahogy a szomszéd asztalnál ülő Andi telefonja is pittyen egyet, ő pedig hüledezve elvonul az egyik tárgyalóba telefonálni. Tibor végzett a kimutatással, majd laptopjával a hóna alatt magabiztosan elvonult az értekezletre. Ismét sikert aratott, ami annyit jelentett, hogy senki nem szakította félbe és nem is kérdeztek tőle semmit a félórás értekezlet ráeső három percének végén. Elégedett volt magával és biztos volt benne, hogy sikere a menedzsereinek is szemet szúr majd. Valamikor. Lehet, hogy már meg is történt. Nagy lendülettel huppant le a székére és dugta vissza laptopját a töltőre, amikor észrevette, hogy Andi nincs a helyén és üres az asztala. Kérdésére a körülötte ülők elmondták, hogy Andi aggasztó híreket kapott a gyerekéről, ezért hazament. Tibor arcára kiült az a kifejezés, amit együttérzést igénylő helyzeteknél szokott elővenni, majd dolgozott tovább. Andi kislánya leukémiás volt és Tibor nem fogadott volna arra, hogy megéri a tavaszt. Ezt persze nem mondta el senkinek.

Este volt már, mire az üvegfalú irodaépület az utcára hányta Tibort is, megannyi sorstársával együtt. Szokásához híven elővette telefonját, hogy úton a metró felé megnézze, miről maradt le napközben. Ekkor szúrt neki szemet a banktól jött üzenet. Nem levonást jelzett ugyanis, hanem jóváírást, mégpedig egy olyan szervezettől, ami az afrikai gyermekek étkeztetését tűzte ki célul. Belépésekor, a céges kultúrába tökéletesen illeszkedni vágyó Tibor is választott egy jótékonysági szervezetet, melynek ezután automatikusan átutalták havi fizetése egy bizonyos százalékát. Volt, aki rákos gyerekeknek utalt, volt, aki a kutyákon igyekezett segíteni. Sőt, elvétve még olyanok is akadtak, akik a hajléktalanok megsegítésére szánták ezt az összeget. Tibor gyerekkora óta szövögetett álmokat arról, hogy egyszer elutazik Afrikába, ezért döntött úgy, ahogy. A metrón hazafelé tűnődve számolgatta, hogy vajon mennyi pénzt adományozhatott eddigi karrierje során éhes kis néger gyerekeknek és büszkeséggel töltötte el a végeredmény. A most érkezett pénzösszeg nagyjából egy havi adománynak felelt meg, bár számításai szerint egy kicsit kevesebb volt. Hazaérve leült a gépe elé és átnézte az e-mailjeit. Az egyik éppen attól a jótékonysági szervezettől jött, amelyiktől a pénzt is kapta. Valószínűleg ebben írják meg neki, hogy tévedés történt és legyen szíves a pénzt újra elutalni nekik. De nem. Az üzenetben ez állt:

„Kedves Támogatónk!

Ezúton szeretnénk megköszönni eddigi adományait, melyekkel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy javítani igyekezzünk az Afrikában élő, rászoruló gyermekek helyzetén.

Minthogy azonban a szóban forgó gyermekek folyó hónaptól kezdődően nem hajlandóak több adományt elfogadni, ezért szervezetünk kénytelen határozatlan időre felfüggeszteni ez irányú tevékenységét. Az Önnek visszautalt egyhavi adományt adminisztrációs költséggel és az átutalás díjával terheltük.

Még egyszer köszönjük eddigi támogatását.

Tisztelettel...”

Tibor nem hitt a szemének. Azonnal meg akarta osztani ezt a rejtélyes élményt valakivel, ezért már meg is nyitotta a facebookot. Épp kezdte volna begépelni meglepetésének tárgyát, mikor látta, hogy már elkésett: a többiek hosszú órák óta erről vitáztak. Továbbolvasva a hírfolyamot azt látta, hogy nem az afrikai éhezők az egyetlenek, akik visszautasították a segítséget. A rákosok, a mélyszegénységben élők, a cukorbetegek, az árvák, a lisztérzékenyek. Mindegyik csoport más okból szorult volna segítségre. Egyetlen közös vonással rendelkeztek: mind gyerekek voltak. Tibor azt is megtudta, hogy az egészséges körülmények közt élő gyerekek is elkezdtek furán viselkedni. Tanár ismerősei – és ők jó sokan voltak még a főiskoláról – szinte mind arról posztoltak, hogy aznap teljesen értelmetlen volt bemenniük dolgozni: a diákok vagy távol maradtak az órákról, vagy teljesen kifejezéstelen arccal, némán ülték végig az összes tanórát. Az igazán aggasztó és ijesztő az volt az egészben, hogy az óvodások, sőt, a bölcsődések sem voltak ez alól kivételek.

Tibor azonnal bekapcsolta a tévét, ahol minden hírcsatorna a világ gyerekeinek érthetetlen viselkedésével foglalkozott. A stúdiók vendégei voltak pedagógusok, pszichológusok, szociológusok, politikusok, szülők. Mindenkinek volt egy elmélete arról, hogy mi és miért történik. Általában egymást okolták: a szülők a pedagógusokat, a pedagógusok az oktatási rendszert, a politikusok a szülőket. A pszichológusok és a szociológusok voltak a legjobb helyzetben: őket nem okolta senki, ők viszont együttes erővel bírálták az előbbi három kategóriába esőket. De hogy pontosan mi történt, arra ők sem tudtak egy egységes elméletet kitalálni. A média megpróbált bennfentes információkat szerezni gyerekektől, de egyetlen szót sikerült kicsikarniuk egy tankönyveket égető kisiskolás csoportból: „Elfogyott.” A többiek mereven elzárkóztak attól, hogy bármit is mondjanak.

Az internet a következő napokban elkezdte ontani magából az ilyenkor szokásos termékeit: sokkoló képeket és videókat, vicces képeket és videókat, elgondolkodtató képeket és videókat. Mindenki találgatott, mi ellen tüntethetnek a gyerekek globálisan, de senki nem tudott rájönni a megoldásra. Mint ahogy arra sem, hogy hogyan sikerült világszerte óramű pontossággal összehangolniuk az ellenállásuk kezdetét.

Nagyjából egy hete tarthatott ez az állapot, amikor a világsajtót óriási szenzációként bejárta az egyetlen kommunikátum, amit a gyerekek a felnőtteknek küldtek az üggyel kapcsolatban. A szenzáció alapját az adta, hogy minden ország médiumai a saját nyelvükön kapták a levelet, de lefordítva mindegyik levélben ugyanaz állt, függetlenül attól, hogy milyen nyelven íródott. Így szólt:

„Kedves Felnőttek(?)!

Úgy vettük észre, hogy eléggé aggódtok amiatt, amit csinálunk mostanában. Nyugodjatok meg, nincs semmi baj, csak végre elrendezzük azt, amit ti nem tudtok. Régóta figyeljük, hogy mit bénáztok a világban és arra kellett rájönnünk, hogy ez nem vezet sehova. Az egyetlen általatok értelmesnek vélt életcél az, hogy csináljatok még több magatokfajtát, akik aztán tovább bénáznak a Földön addig, amíg nem csinálnak még több magatokfajtát.

Nézzük a képet és nem áll össze. Nem látjuk a Végső Nagy Célt, amiért érdemes lenne küzdeni. És azért nem látjuk, mert egyszerűen nincs. Mi pedig csak várunk és jobb híján a ti szabályaitok szerint élünk. Ezzel csak az a baj, hogy miközben várunk, szép lassan mi is felnövünk(?) és olyanokká válunk, mint ti. Ez pedig elég ijesztő. Közben meg fogy az idő, fogy a víz, fogynak a fák, cserébe meg egyre több az ember meg a szemét. Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy amíg nem álltok elő valami jobb ötlettel, addig mi inkább nem növünk fel. Elfogyott a türelmünk. Elfogyott.

Sziasztok!

Gyerekek”

A felnőttek először nem vették komolyan a gyerekeket. Kinevették őket, hisz tudták, nincs olyan, hogy valaki nem nő fel. Ezt gondolták a legtöbben. Andi másképp látta a dolgot. Ő nagyon is tisztában volt vele, hogy előfordulhat olyan, hogy valaki nem nő fel és rettegett ettől a lehetőségtől. Aznap reggel ő is kapott üzenetet a telefonjára és az e-mail fiókja is épp nyitva volt. Ő is kapott levelet, bár ő nem az afrikai gyerekeket segítő szervezettől, hanem a leukémiásokat támogató alapítványtól. A levél tartalma azonban ugyanaz volt, mint amit Tibor kapott. Eszerint a leukémiás gyerekek egyöntetűen elutasítanak minden jellegű gyógykezelést. Amint Andi elolvasta az üzenetet, azonnal a kórházba telefonált, ahol kislányát is kezelték. Ott megtudta, hogy Ivett is ugyanúgy reagál, ha bárki közelít az ágya felé, mint a többiek: sikít, rázkódik és nem hagyja, hogy akár egy ujjal is hozzáérjenek. Andi elfojtott egy sírógörcsöt, eszeveszett iramban összekapta magát és a kórházba száguldott.

Odabent az ágyhoz kötözve találta teljesen kimerült kislányát, amint fakó szemekkel mered, hol az infúziós üvegre, hol a könyökhajlatára, amibe a folyadék érkezett. Ivettnek már nem volt ereje ellenkezni. Épp ellenkezőleg: a szeméből egyfajta magabiztosság és nyugalom sugárzott, amit Andi korábban soha nem látott.

- Mi a baj, kislányom – kérdezte elgyötört hangon.

- Semmi, Andi – a hűvös, lekezelő válasz mellbe vágta az édesanyát. – Nem akarok több gyógyszert. Elég volt.

- Andi?! Mióta vagyok én neked Andi – kérdezte megdöbbenve.

- Tényleg ez most a legnagyobb bajod – kérdezett vissza a kislány felhúzott szemöldökkel. A hangjából valami megfoghatatlan, felsőbbrendű hidegség sugárzott, ami rémülettel töltötte el Andi.

- Kislányom, mi van veled? Mi a baj? Mondd el, és én segítek neked!

- Aha, segítesz – replikázott hitetlenkedve Ivett. – Ne aggódj, Andi! Most már minden szépen rendben lesz – zárta le a vitát Ivett és többé nem nézett az anyjára. Andi elképedve ült még lánya ágyának szélén pár órát, majd szívszakadva hazament.

Egy héttel később, mikor a gyerekek levele napvilágot látott, Andi már nem tudta elfojtani a sírógörcseit. Ivett állapota rohamosan romlott és a kislány már semmi jelét nem adta annak, hogy valaha szeretne meggyógyulni. Anyja naphosszat sírt, ami először a mellette ülő Tiborból mindig előhozta az együttérző arcát. Nemcsak azért, mert teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy az open office-on belül kollégái is mind láthatják reakcióját, de valójában Andi is nagyon tetszett neki és remélte, hogy empatikus arcával és búgó hangjával előbb-utóbb bebocsátást nyer a nő combjai közé. Egy idő után azonban egyre jobban idegesítette az állandó zokogás. Nem értette, hogy meddig tart még ez az állapot és hogy miért nem tudja Andi végre túltenni magát ezen az egészen. Elvégre nem a világ dől össze! De hiába, Andi csak nem hagyta abba a sírást. Sőt, pár nap múlva, mikor csörgött a telefonja és egy színtelen hangú orvos behívta a kórházba, már nem tudott semmi mást tenni, csak sírni. Tibor fel sem ajánlotta, hogy beviszi a saját kocsiján. A munkára hivatkozva átadta a lehetőséget egy kolléganőjüknek. Megkönnyebbült, mikor Andi végre elhagyta az épületet és még jobban, mikor megtudta, hogy most pár hétig nem is jön majd dolgozni. Az a sok negatív energia, amit magából árasztott, már kezdte kiborítani Tibort.

A világ eseményei innentől felgyorsultak. A súlyos beteg gyerekek csak megnyitották a sort. Ezután következtek az allergiások és a krónikus betegek, akik mindent elkövettek, hogy minél nagyobb dózisban érintkezzen a szervezetük azzal a szerrel, amivel szemben intoleránsak voltak. Végül az egészséges gyerekek tartották be ígéretüket és elintézték, hogy soha ne kelljen felnőniük. Önkezükkel, vagy egymásnak segítve.

Leírhatatlan sokk kerítette hatalmába a felnőtteket. Újra elővették gyerekeiket és próbálták az összes lehetséges módon elmagyarázni nekik, hogy óriási tévedés áldozatai. Hogy az emberek jók és igenis van tervük. Hogy ez a terv is jó. Hogy ez a terv hasznos! De amikor benyitottak agyukban azon a rézveretes, díszes ajtón, amire az volt felírva, hogy „A Terv”, azt látták, hogy odabent homály van és össze nem illő félmagyarázatok kuszasága. Nem volt jó odabent, úgyhogy hamarosan kijöttek inkább onnan és a régi jól bevált módszerekhez nyúltak. Megmondták a gyerekeknek, hogy a Terv azért jó, mert felnőttek találták ki és a gyerekek ezt úgysem érthetik, és különben is, inkább csinálják meg a házijukat, mert attól lesznek okosabbak, és ha majd egyszer elég okosak lesznek, akkor megértik az egészet. A türelmetlenebbje ezt a gondolatmenetet is megspórolta és inkább csak jól szájon vágta a gyerekét, nevelési célzattal. Voltak, akik nem akarták feladni a harcot és kényszeredett gyerekvállalással igyekezték megoldani a helyzetet, de hiábavalónak tűntek a tudomány legújabb vívmányai: nem fogant gyerek a Földön. Néhányan még próbáltak a gyerekekre hatni, de ahogy látták, hogy a azok hajthatatlanok, előbb-utóbb feladták és végignézték, ahogy a kisfiuk, vagy kislányuk önszántából kileheli a lelkét.

Általános hangulatváltozás történt a világban. A gyerekek tömeges pusztulása felett érzett kétségbeesés és a találgatás helyét átvette a „rohadék, hálátlan kis szemetek” iránti gőgös sértettség, illetve a szomorúság amiatt, hogy a felnőttek nem tudnak felmutatni egy egészséges, boldog családot, pedig erre készültek egész életükben. Minthogy azonban egy idő után a világon senki nem volt képes egy egészséges, boldog családot felmutatni, ezért lassacskán megbékéltek. A boltokból fokozatosan kikoptak a gyerekruhák, a játékboltok átalakultak szuvenírboltokká, ahol a játékokat afféle emléktárgyakként árulták csak, nosztalgiából. A felnőtt ruházatba új színt csempészett a fekete ismételt térhódítása. A divattervezők csodálatos munkát végeztek a gyászoló anyukák szexivé varázsolása terén.

Tibor tudta, mi a teendő. Elment egy játékboltba, bevásárolt és az egyik szobát elkezdte berendezni gyerekszobának. Úgy döntött, hogy egy kisfia volt, aki hatévesen lépett ki a sorból. Ennek megfelelően választotta ki a bútorokat, a játékokat és a színeket a szobában. Minthogy a gyereknevelés, mint összetartó erő megszűnt a párkapcsolatokban, egyre több pár jött rá arra, hogy a gyászon kívül gyakorlatilag semmi sem köti már össze őket. Ez pedig igen termékeny táptalaja volt a korábbi anyukákkal való futó kalandok kibontakoztatásának – arról nem is beszélve, hogy a betegségeket leszámítva, a védekezés is okafogyottá vált. Tibor pedig nem késlekedett. Afrika még várhat. Ott még úgyis meg kell oldaniuk a holttestek eltakarításának problémáját. Arra majd mindenképp emlékeznie kell, hogy Andit ne saját magához vigye.