Jelige: Hrabala

 

 

Tizenhárom

1

      A fiú ijedten nézte a hajó visszapillantó kameráit, mikor aztán látta, hogy senki sem követi hátradőlt ülésében. Elmerengett a szürkés színű felhők tengerében, melyek mindig is vonzották, s kíváncsi volt rá, hogy mi lehet alatta. Persze lemenni soha nem mert, tudta, hogy a vírus megölné, annyira pedig mégse vonzotta a dolog. Tizenhárom éves létére olyan ügyességgel rakta le a gépet otthonának tetejére, hogy maga is elmosolyodott rajta. Egyszerre biztosabb lett abban, hogy igaza volt. Tudta, hogy tanára tévedett, a szubszonikus hajtómű sokkal hatékonyabb, ha abszorbiummal kezelik a hűtőegységet. A férfi is biztosan tisztában volt ezzel, csak nem merte beismerni az osztály előtt, hogy egy gyerek tanít neki valamit. És ezek után még ő akarta bűntető munkára küldeni. Jó, talán nem kellett volna hozzávágnia a kormánycsapágyat, de akkor is...

      Megadta a beléptető kódot, a fénylépcsőn felrohant szobájába, ahol ledobta magát levegőágyba. Egyszer csak mozgást hallott a bejárati ajtónál. Számított rá, hogy szüleit értesítik a történtekről, de nem várta, hogy ilyen rövid idő alatt. Ennyire könnyen nem adom magam – gondolta, felpattant az ágyból, kirohant a szobából át egy másikba. Ott megnyomott egy gombot a falon, mire a szoba plafonjáról egy több méter átmérőjű márvány fürdőkád ereszkedett le. Hozzáért még egyszer a falhoz, sietve beleugrott a kádba, mire az újra visszahúzódott a plafonba. Már 5 perce sötétség volt. Tíz. Húsz. Talán nem is volt otthon senki, gondolta, azzal kimászott a fürdőkádból. Ahogy azonban pár lépést tett az ajtó felé, észrevette, hogy lábai egyre nehezebbek, még mintha látott volna egy pókot előjönni a szekrény alól, a következő mozdulatnál pedig elájult.

2

      Mikor újra magához tért, elviselhetetlen bűzt érzett maga körül. Ahogy lassan feltápászkodott, úgy látása is fokozatosan kitisztult. Elhasznált tárgyak és szemétkupacokat látott mindenfelé. Balra nézett, jobbra nézett, háztartási gépek, széttört bútorok, használt zacskók, ruhák, játékok égig érő hegyei mindenfelé. Egyszer csak futásnak eredt. Maga sem tudta merre, egy fél perc után megállt, ijedten forgolódott, aztán kicsúszott a lába alól a talaj és újra eszméletét vesztette.

      Még szemét nem nyitotta ki, talán reménykedett benne, hogy mégis otthon van, érezte, hogy valami nedves ér az arcához. Amint kinyitotta a szemét, ijedtében felugrott és hátralépett pár lépést. Egy négy lábon álló szörnyet pillantott meg mely fenyegető álkapcsával le akarta a tépni a fejét, legalábbis ő ezt hitte. Nem látott még kutyát élőben, azonnal megragadott egy törött seprűnyelet, és várta a támadást. A kutya azonban nem közeledett feléje, leült és kíváncsian figyelte az új jövevényt.  A fiú látta, hogy mégsem akar támadni, így szemügyre tudta venni: a mellkasáig ért, csapzott fekete-fehér szőre pedig valamiért sajnálatot keltett a benne.

      A kutya váratlanul futásnak eredt. A fiú egy darabig tétovázott, de aztán követni kezdte. Mindenhol, ahova csak nézni tudott, szemét volt. Használt autókerekek, múltszázadbeli elfüstölt autógumik, kisült tévék, darabokra szaggatott ágy alkatrészek, rengeteg alig használt ruha, karcos kártyapakli, porcelán poharak, holofonok, ajtóelhúzó karok, tarka szőnyegek, zárlatos ventillátor, autóporszívó, szélfogók és háztartási robotok. A gyerek, amikor látta, hogy a négylábú egy óriási szemétdombra készül felmászni, újra megállt.

- Mégis hova mész? – kérdezte tőle két lihegés között. Az állat megállt hátrapillantott, aztán folytatta útját, a fiú nem tudott mit tenni, követte. Nehezére esett a meredek dombon feljutni. Nem volt hozzászokva az ilyen környezethez, ahhoz, hogy minden lépésére figyelni kelljen. Megkapaszkodott egy kiálló fémlemezben, de az nem bírta el a súlyát, kicsúszott a többi szemét közül és legurult a földre, mire a fiú majdnem utána.  A kutya egy törött tévéről egy parketta csomagra ugrott, arról pedig egy halom szemetes zsákon ment tovább. Annak ellenére, hogy csak három lábát tudta mozgatni, feltűnően ügyesen, otthonosan lépkedett a szeméten. A kutya a domboldalon egy méter széles bejáratú üregbe futott be. A fiú először vonakodott belépni, de mikor körülnézett és látta, hogy sötétedni kezd, utána ment. Beérve egy nappali nagyságú üregben találta magát, a falakból kábelek, vasrudak lógtak ki, a rengeteg szemetes zacskó pedig mintha ragasztóként tartotta volna össze a falat. Beljebb sétált az üregben és azonnal megcsapta egy erős, szúrós, elviselhetetlen szag szag.

- Te itt laksz? – kérdezte tőle fintorogva, mire az ugatott egyet. A fiú ki akart rohanni ebből a szörnyű lyukból, de mégis hova mehetett volna? Kimerült volt, lerogyott a földre, arcát a tenyerébe temette és sírni kezdett. Családja jutott eszébe, olyan erősen összeszorította szemhéját, ahogy csak tudta, aztán kinyitotta. Még mindig a barlangban volt. Ezt még többször megismételte, de semmi sem változott. Puha ágya, illatos takarója jutott eszébe, anyja, aki mellé befeküdve, lefekvés előtt mindig olvasott neki egy mesét, mely végén általában elaludt, így egy történetet napokig olvastak, míg végül a végére értek. Ez most mind nem volt vele. Szívére mintha tucatnyi vashorgony nehezedett volna. Ekkor valami meleget érzett a kezén, felnézett és a kutya állt fölötte pokróccal a szájában. Csak nézte őt, majd az leterítette mellé és lefeküdt rá. A fiú tétovázott egy pillanatig, aztán mellé feküdt, az mégis kényelmesebb volt. Újra édesanyjára gondolt, akit minden hétköznap négy órakor már a bejárati ajtóban várt. Mikor belépett rajta, ő azonnal átölelte finom szőrmekabátját és percekig el sem engedte. Ránézett a kutyára, eszébe jutott, hogy átöleli, de visszataszító külseje és illata miatt inkább arrébb húzódott. Pár perc múlva elnyomta az álom.

      Arcáról patakokban folyt az izzadság, mikor lihegve felébredt, s mikor felült észrevette, hogy az alatta lévő pokrócot teljesen eláztatta. Családjáról álmodott, arról, hogy ők direkt rakták ki ide, ez lett a büntetése, ami miatt szófogadatlan volt. Még elevenen élt benne a kép, hogy egy repülőn elhozzák ide, és bátyja mosolyogva rakja ki a gépből. Mikor a repülő újra felszállt, már az egész család nevetett. Nem akart erre gondolni, inkább felállt, hogy elterelje valamivel a figyelmét.

       Szájában sós ízt érzett, és mikor kiszáradt száját tapogatta nagyot korgott a gyomra. Csak most jutott eszébe, hogy előző nap se nem ivott, se nem evett semmit. De honnan szerezhetne inni és enni a határtalan szemét ország közepén? Gondolkodását a barlang bejárata felől jövő ugatás szakította meg. Eddig fel sem tűnt neki, hogy a kutya nem volt vele. 

      Mikor kiért a szabadba észrevette, hogy a kutya a domb másik oldalán kotort valamit

- Mit keresel? – kérdezte a fiú, de a kutya nem figyelt rá.

      Egy perc után abbahagyta az ásást majd egy vele egy méretű koszos zsákot kezdett el kihúzni a földből. A száját egyszer csak mindenféle ételek íze lepte el: hús, hal, sült krumpli, makaróni. Mikor azonban a kutya kiharapta a zsák oldalát, arca elkomorodott. Abban a száraz bogyók olyan émelyítő szagot áraszottak, hogy azt hitte, elhányja magát. Mérgében megfogta a zsákot és az abból falatozó kutya meglepetésére ledobta a domboldalon. A vézna állat kétségbeesetten rohant után, hogy megmentse tartalmát, de az szanaszét gurult a szemétdomb mélyedései között. A fiú erre a látványra elszégyellte magát.  Nagyon éhes volt, de nem volt joga még csak hozzányúlni sem ahhoz, amit a kutya talált. Nem bírta tovább nézni, ahogy az mintha életéért küzdene, próbál kiszedni minél több ételt egy turmixgép belsejéből, elhatározta, hogy útnak indul, keres valamit enni, de legfőképp inni valót.

      Mire a szomszéd domb másik oldalához ért, rájött, hogy fogalma sincs arról, merre kutasson, vissza azonban már nem fordulhatott. Muszáj volt valamit találnia, így kupacról kupacra, dombról dombra haladt, annak reményében, hogy talál valamit. Elment törött szekrények, üres áramfejlesztő, lámpák, kiégett izzók, székek, ágyak mellett. Átvergődött egy autógumi völgyön, talált kisült hologépeket, elromlott játékkonzolokat, még egy lezuhant E típusú utasszállító hajó mellett is elhaladt, melynek vörös vészjelzője idegesítően villogott. Addigra már teste fölötti irányítást átvevő gyomra nem hagyta másra koncentrálni, csak vízre. A fiú csak ment tovább dombról dombra, völgyből völgybe, de sehol semmi ihatót, vagy ehetőt nem talált.  Az egyforma, magát ismételő táj egyhangúsága miatt nem tudta pontosan eldönteni, mennyi idő telt el indulása óta, de ő ezt heteknek érzékelte. Otthonában, a felhők fölött a nap állásából következtetni tudott az időre, bár emiatt sokszor kinevették, hisz a FoMoval mindenki azonnal megtudhatta az időt. A fiút azonban elégedettséggel töltötte el, hogy ő erre mindenféle eszköz nélkül jött rá. Efféle tudását azonban jelenleg aligha tudta volna hasznosítani. Az ég végtelen szürkesége, mely a napfény csupán csak töredékét engedte át, lehangolóvá tette a monoton tájat. A fiú kényszeresen rakosgatta egymás után ólomnehézzé vált lábait, miközben egy meredek domboldalon haladt felfelé. Mikor felért a tetejére egyszer csak kirázta a hideg és elfogta a rettegés. Lent, a dombok között még csak-csak biztonságban érezte magát, de ott fenn az egész horizonton elterülő félelmetes szemétóceán elvette minden reményét. Lába összecsuklott, térdre, majd hasra esett. Az egyedül mozgást szeme tette, mellyel egy távoli, fehér, pislákoló fényt látott, mely mintha az ő pislogásával egy ütemben és időben villogott volna. Valamiért gyönyörűnek találta, örült, hogy nem vörös színű. És akkor eszébe jutott az utasszállító…

      Felpattant a földről, és rohanni kezdett. Nem értette, hogy mikor elhaladt mellette, hogy is nem jutott eszébe. A járműn feltűntetett E jelzés azt mutatta, hogy hosszú távon működött, akár napokig is utaztak vele az emberek, ha a TESz (Túlélők Egyesült Szövetsége) egyik végéből a másikba akartak eljutni. Éppen emiatt nagy mennyiségű ellátást is raktároztak benne, mely a húsz férőhelyes jármű utasait akár egy héten keresztül is elláthatta. Az előbbi kimerültsége eltűnt, csak arra koncentrált, hogy minél előbb visszajusson a hajóhoz. Kapkodva vette a levegőt, szúrt is már az oldala, meg akart állni, de aztán észrevette a villogó, vörös fényt. Mikor odaért a nagyjából harminc méter hosszú és öt méter széles járművöz, melynek fele a becsapódás következtében a felszín alá került, csak akkor állt meg, de csak, hogy egy kicsit kifújja magát, aztán elkezdte keresni a bejárati ajtót. Az elromlott, de volt rajta pont akkora rés, hogy a fiú át tudta magát préselni rajta.. A géptérben az ágyak, a szekrények a tévék és minden más berendezés olyan állapotban volt, mintha egy órás kéz csak fogta volna őket és csak beleszórta volna az ajtón keresztül. Egyszer utazott ilyenen apjával, tudta, hogy a raktár a gép elejénél van, melynek ajtaja azonban kóddal volt zárva. Átmászott a pilótafülkét lezáró ágytorlaszon és mivel a géprendszer nem akart bekapcsolni, kikereste a faliszekrény újságából a raktár kódját.

      Visszavergődött az utastérbe, majd mikor bepötyögte az egy-három-három-egy kódot, kikapcsolt az agya. Nem törődött azzal, hogy a raktárban a mázsaszámra felhalmozott élelmiszer szanaszét volt dobálva, fele ki is volt borulva a dobozokból, néhány kekszet széttaposva rávetette az magát az első kezébe kerülő üveg vízre. Kiitta felét aztán egy zacskó húsos-pirítóst tépett szét, tartalmát azonnal szájába tömte és lerogyott a földre. Annak mennyei íze szétáramlott a szájában aztán egész testében. Soha nem örült még ennyire ételnek vagy víznek. Körbenézett a szobában: Ez a hajó még sohasem szállított senkit, az egész raktár tele volt.

3

      Az ébresztőóra szokásos berregésével szólalt meg a szokott időben, reggel hét órakor. Most jött fel a nap, legalábbis valószínűleg, mert bár azt nem látta lentről senki, mindenesetre világosodott.  A fiú felült az ágyában, lenyomta az órát, mire a vele összekötött zenelejátszó kiengedte hangfalaiból az ismerős dallamokat. Ugyanaz a helyen volt, abban a barlangban, ahova legelőször belépett, de mégsem ugyanott. A szemétfalakat színes tapétadarabok fedték mely az acéllemezzel borított talajjal, otthonossá tette a teret. A lemezeket számtalan fonott szőnyeg borította, a falakra rögzített polcok pedig tele voltak mindenféle talált kacattal: zseblámpa, távirányítós robot, néhol műanyag cserepes növények voltak, vagy újságok, melyeknek élőlényeket vagy tájakat ábrázoló képeik azokból kitépve, a falakon lógtak. A fiú a felült a szoba sarkában felállított puha ágyában, ránézett barátjára, aki mellette, saját pokrócai között feküdt, majd mikor látta, hogy ő is felébredt, meghúzott a feje fölött egy zsinórt. Nagy zörgés, nyikorgás hallatszott, aztán a falra rögzített csövekben valami folyni kezdett, és végigment az egész szobán. A középen összetákolt asztal fölé vezetett a cső kettéosztott vége, ahol két üvegpohárba folyt ki belőle a tiszta ivóvíz.

       A fiú kivett egy szekrényből egy zacskót, aztán mindketten leültek az asztalhoz, az autógumikból készített székekre. Miután jóízűen megreggeliztek, kimentek a szabadba.

- Na, kezdjünk neki – mondta a fiú, miközben felvette fejére medvefejet ábrázoló sapkáját. A mai napon meglepően szép idő volt, csodálatára a szél se fújt, az egész környék csöndes volt. Kezébe vett egy ásót és felsétált az egyik közeli dombra, ahol belevájta az élét a talajba és ásni kezdte a szemetet, a kutya tőle nem messze pedig kotorni. Családjára, régi életére már nagyon rég nem gondolt. Néha, mikor valami váratlan érte, eszébe jutott, hogy mennyiben más volt fent, de a több mint egy év itt töltött idő alatt fokozatosan hozzászokott mindenhez.  Minden nap délutánig ástak, bármilyen használható tárgy után legfőképp víz és étel után, melyekből nem lehetett kevesebb a raktárban egy heti adagnál. Ezt csinálták minden nap, leszámítva a hétvégéket. Akkor a dombokra felépített csúszdákon csúszkáltak, vagy éppen felmentek a környék legmagasabb hegyére, ahol egy kifeszített ponyvával lerepültek otthonukig, bár a kutya ettől inkább rettegett, mint élvezte. Ahogy ásott, a legkülönbözőbb tárgyakkal találkozott, melyeknek eleinte elviselhetetlen szaguk volt, de mostanra már fel sem tűnt neki. Az eddigi talán leghasznosabb zsákmánya mindenképp a GIME (Gondolat Irányítású Mozgató Eszköz) volt, melyet még régi otthonában sem tudott soha megszerezni, annyira drága és elérhetetlen volt. Ránézett barátjára, hogy milyen könnyen tud mozogni, melegség öntötte el, örült és egyben büszke volt magára, hogy a másik teljes életet élhet.

      Mikor hetekig nem sikerült ételt szerezni, a fiú minden nap, estig kint ásott, dinamós zseblámpával a fején. Egyik este, mikor indult vissza otthonába, egy farkas falka állta el az útját, amik csont soványan mindent felfaltak volna, ami csak eléjük került. A négy farkas közül az egyik már harapta volna el a félelemtől és meglepettségtől mozdulatlanná dermedt fiú torkát, ha Alvin nem lép közbe és teríti le a támadót. Erre a megmozdulásra a maradék négy nekiugrott a kutyának, mely fájdalmas vonyítással a földre esett. A fiú ezalatt magához tért, fogta faíját, és lelőtte a feltételezett falkavezért. Aznap este volt vacsorájuk. A többi farkas látva, hogy vesztésre állnak, elrohantak, otthagyva a tucatnyi sebben vérző kutyát. Sérüléseit sikerült egy elsősegélyes dobozban találtakkal begyógyítani, azonban két hátsó lába teljesen lebénult. A véletlenül talált GIME mozgatóit átalakította, rákötötte a kutya lábára, fejrészét fejére és egy kis gyakorlás után képes volt mozgatni vele mindkét lebénult lábát. Most ott volt a fiúval, segített neki, és el sem tudta volna képzelni, mihez kezdett volna, ha ezeket a napi teendőket egyedül kellett volna elvégeznie.

      Mikor délután befejezték a munkát, a fiú fogta a dobozát, melyben a talált kacatokat gyűjtötte, belerakott még egy kerti törpét, lecsúsztak a csúszdán és bementek a házba. A nap egyre korábban ment le, így hamarabb gyújtották fel a szoba közepén és négy sarkában felállított lámpákat, amiket egy talált generátor működtetett.

- Egyre több áramot használunk – szólalt meg a fiú miközben leültek vacsorázni. – Amíg nem találunk újabb áramfejlesztőt, addig takarékoskodnunk kell.

      Miután végeztek a vacsorával, a fiú kipakolta a dobozból a kacatokat a polcokra a törpét egy vas macska mellé, míg a kutya egy pókra vadászott, mely később eltűnt a plafon egy mélyedésében. Mikor mindketten végeztek, lefeküdtek és hamar elnyomta őket az álom, legalábbis a fiút biztosan.

      Barátja kétségbeesett ugatására riadt fel. Lassan felült az ágyban, felkapcsolta a lámpákat, és látta, hogy barátja a bejárati golyóálló üvegajtó előtt áll, és kifelé ugat.

- Fejezd már be! Nem tud semmi bejönni – mondta és elindult leállítani a generátort.

A kutya azonban nem figyelt rá, csak tovább ugatott. Erre ő, odament a hozzá, hogy lenyugtassa, de amint hozzáért, valami óriási puffanással az ajtónak csapódott, mire mindketten hátraugrottak. Ahogy a fiú közelebb ért az ajtóhoz, látta, hogy egy vashordó repült neki, aztán hátrálni kezdett, de nem a hordó miatt. Az hogy kint vihar volt, már megszokta, de most akkora, hogy a szemetet mindenhonnan feltépte a szél és a dézsából öntött eső mellett azok estek a földre pusztító erővel. Egyszer csak egy dobbanás hallatszott a plafon fölött, amit a fiú nem értett, hiszen több tíz méter hulladék tömörödött fölöttük. Aztán betört a szobába a víz. A plafonon egy óriási lyuk nyílt, ahol a szemét helyet engedve a víznek, megállíthatatlanul terjedt szét a szobában. Odarohant az ajtóhoz, hogy kinyissa, legalább az eső kijusson, de a vízszint már derékig ért a barlangban, meg sem tudta mozdítani azt. Megpróbálta betörni az ajtót, bottal, karddal köveket dobált neki, de semmi sem segített. Jól működött, semmi nem jutott át rajta, ahogy azt a fiú tervezte, de nem hitte volna, hogy egyszer arra vágyik, hogy tévedjen.  A víz már a mellkasát súrolta, a kutya pedig már csak úszva tudott fent lenni a tetején. A lyukat a plafon nagyobb lett az újabb és újabb kimosott szeméttől. A fiú körbenézett a szobában: az elmúlt több mint két évben otthonossá tette környezetét, beilleszkedett, már élvezte is, amit csinál, erre mindent elmos egy vihar, mely holnapra már sehol sem lesz? Nem akarta elhinni, hogy mindez egy pillanat alatt eltűnik. Mérgében felkapta a polcról egy kerti törpét, a falhoz vágta, mire az apró darabokra tört. Azonban nem csak a szilánkok hullottak be a vízbe, hanem előző tulajdonosa által benne őrzött papírpénz is. A fiúnak ez először fel sem tűnt csak kétségbeesetten püfölte a vizet. Mikor rápillantott a kutyára, azonban rögvest úszni kezdett a papírpénzek felé. Látta, hogy azok nem egy helyben vannak, valami vonzza őket a fal felé. Egy darabig nézelődött, aztán nekiállt letépni a falról róla a félig elázott tapétát. Amint befejezte egy hűtőszekrény ajtaját pillantotta meg a szeméthalomba ágyazódva, és érezte, keze az ajtó felé úszik, de ő meg sem mozdította. Megrántotta az ajtót, az meg sem mozdult.

- Gyere, segíts! – jött fel a víz tetejére a fiú, ahol beütötte a fejét, alig félméternyi hely volt a plafon és a vízszint között. Mikor újra lement a víz alá, rövid keresgélés után egy hosszú vas rudat fogott meg, amit a fal és az ajtó közé ékelt. Nekiugrott a víz alatt, semmi. Még egyszer, akkor sem változott a helyzet. Harmadik rántásra aztán sikerül kiszedni az ajtót a falból, mely mögött feltáruló barlangelágazás azonnal beszippantott mindet, a vizet, vele együtt a kutyát, és a fiút is.

4

      Még egyszer leellenőrzött, mindent, ahogy fellépett a gépre. A kibővített üzemanyagtartály be volt kötve és a nagyjából négy napra elegendő maradék ételüket is berakodták. Az alig négy méter hosszú, másfél méter széles összetákolt helikopterszerűség meg volt erősítve az esetleges természeti csapások ellen, mely védelem nélkül el sem indultak volna. A fiú hátranézett, hogy szóljon barátjának, szálljon fel, de az egy pókot üldözve már fent is volt a gépen. Mikor mindketten bekötötték magukat, a fiú megnyomott a vezérlőpulton egy gombot, mire a repülő propellere ismerős búgással forogni kezdett. A lassan felemelkedtek a levegőbe és a 3 év és 218 napig otthonául szolgáló környék egyre apróbbá zsugorodott. Nem bánta, hogy itt hagyja, az áradás óta nem tekintette otthonának. Azóta tudta, sehol sem lehet biztonságban, emiatt a barlangrendszer további részében, ahova a kiáramlott vízzel együtt jutott, nem rendezkedett be. Nem gyűjtött semmit, nem tett el semmit, egyetlen célja volt: kijutni erről az átkozott helyről. Emiatt keresgélése elektronika berendezések, szerszámok, elromlott járművek után irányult, melyet az alagút végén, a hegy sík tetején gyűjtött és eszkábált össze. Éjt nappallá téve dolgozott, míg az első repülésre alkalmas járművét összeeszkábálta, melynek úti célja a felhők fölé vezetett. Ahogy elérte a felhőket, a jármű leállt, lezuhantak, de túlélték. Kétségbeesésében a fiú le akarta vetni magát a hegy szakadékába, de akkor megpillantott egy fehér pislákoló fényt a horizonton, és érezte, van még remény, oda kell eljutnia. Reggel, délben és este azt figyelte, miközben újabb gépét szerelte össze.

      Most végre kész volt, a gép probléma nélkül suhant és hagyta el az ismerős hegytetőt. Itt töltött ideje alatt kiismerte környezetét. Évszakok nem voltak, de kiszámítható rendszerességgel jövő viharok és természeti csapások keretet adtak az éveknek. A fiú jegyzetei szerint a következő tűzvihar, mely égő jégcsóvák formájában esik a földre és tesz tönkre mindent, amit csak elér, csupán egy hónappal később érkezik. A napló szerint biztonságban voltak.

      Gombok ki-be kapcsolásával ellenőrizte a gép védelmi rendszerét miközben felpillantott az ezüstös égre. Egyszer csak eszébe jutott családja, anyja, bátyja és apja. Nem tudta volna pontosan megmondani, mennyi ideje nem gondolt rájuk, de évtizedeknek érezte. Talán viszont látja őket ott, ahova megy? A fiú a fehér fény felé irányította a gép orrát és elindultak. A földi szemétkupacok egyformasága és a repülés sebessége elhomályosította és egy sárgás-szürkés tengerré változtatták a tájat. Pár órával később, mikor delet mutatott a fiú karórája, bekapcsolták a robot pilótát, végigsétáltak a nyikorgó padlón a raktárig, aztán jól megebédeltek. Este feloltották a fényszórókat, és úgy haladtak tovább, reggel ki, másnap pedig ugyanezt megismételték.

      Harmadik napja utaztak, mikor egy tenger fölé érkeztek. Legalábbis tengernek gondolta a fiú a „Naotinal Gerografik” című újság képei alapján, mely képek azonban nem mutatták a millió tonna beleszórt szemetet, melyből több látszott, mint magából a tengerből. Ekkor vette csak észre a fiú, hogy az apró fény, melyet követtek többszörösére nőtt. Az eddigi kétes reményeit felváltotta a hit, hitte, hogy oda fognak érni. Ebben a boldog pillanatban eszébe se jutott, hogy mi van, ha bármi balul sül el, a tengerre mégsem szállhatnak le.

Repültek tovább.

      Másnap a fehér fény egyre nagyobban, egyre reményt keltőbben csillogott az égen és érezték: nemsokára megérkeznek. Már régen sötét volt, mikor a fiú valami zaj rázta fel álmából. A kutya akkor próbált kimászni a biztonsági övéből. Mikor sikerült neki, szagolt párat a levegőbe futva a gép hátsó része felé vette az irányt. Mikor utána nézett, látta, hogy az egy pókot kerget, mely a gép legvégében lévő élelmiszer kamra ajtaja alatt menekült el előle. Aztán előre fordult, és nem hitt a szemének. Az éjszaka fekete birodalmát vörös színben izzó, hulló fénycsóva háborítottak meg, mely a tengerbe becsapódva hatalmas gőzpárát kilövellve aludt ki.

- Alvin, gyere ide! – szólt a fiú, miközben a tájat vörössé változtatta a meteorzápor, de a kutya meg sem hallotta őt.

– Al… - ismételte volna, mondata végét azonban elnémította a repülő hátsó részén lyukat robbantó tűzgolyó.  A gépház pont a kutya mögött szakadt le, aki mikor ezt észrevette elindult a fiú felé, de addigra egy újabb csóva súrolta a gépet, melytől az megremegett. A kutya a gép leszakadt vége felé kezdett hátracsúszni, le is esett volna, ha két mellső lábával nem tartja meg magát a szakadékban. A fiú addigra már kicsatolta magát és Alvin felé futott, hogy segítsen neki visszamászni. Alig egy kéznyújtásnyira volt a kutya mancsától, mikor a gép még egyet remegett és Alvin lecsúszott a gépről. Látta barátja kétségbeesett tekintetét, hallotta, ahogy ugat utána, de akárhogy nyújtózkodott, nem tudta elérni. Az csak zuhant és zuhant, míg nem elnyelte a háborgó sötétség.

      A fiú egy darabig még feküdt, hason a gép végében és arra pontra meredt, ahol barátját utoljára látta, aztán feltápászkodott és visszarohant a pilótafülkébe. Csak most kapcsolta be a gép védőpajzsát, eddig eszébe se jutott. MIÉRT NEM? De hisz olyan váratlanul történt minden… Nem tudhatta… TUDNOM KELLETT VOLNA!

5

      A férfi izgatottan ugrott fel székéből, átfutott a szoba másik felébe, az ottani érintőasztalon húzogatott valamit, aztán a fal méretű fekte képernyőn egy zöld kör jelent meg. Pár másodperc múlva egy idős férfi alakja foglalta el az egész falat. A szobában lévő szemüveges szólalt meg először.

- Uram! Ki fognak jutni! Akarom mondani ki fog jutni, a kutya megsemmisült.

- Remek – örvendezett a férfi, köhögött egyet, aztán folytatta. – Mindkettőnek örülök. Megy valamilyen program?

- Igen, meteorzápor támadja, tizenhét perce.

- Akkor kapcsolja le. Nincs már rá szükség. Mindent fel kell készítenünk a fogadására. Megvan az első kijutónk.

- Első? Én azt hittem csak egy alany van ott, kísérleti okok miatt.

- A fiúval együtt tízen, hárman sajnos meghaltak.

A férfi összeráncolta a homlokát. Nem szólalt meg, de az idősebb férfi kitalálta a gondolatát.

- Tudom, direkt nem avattam be az egész tervbe, fölös – köhögött egyet. – Fölösleges lett volna. Elég volt annyit tudnia, hogy egy fiúra kell figyelnie, aki majd megváltoztatja a világunkat. Nem tudhatott a legfőbb célról.

- Emberek átverése? Gyerekek legyilkolása? Ez lenne a nagy cél?

- Kérlek, hallgasson végig. Elmondok mindent, de kérem, ne szóljon közbe, a végén szidhat, ahogy akar, de szeretném, ha először megértene.

A férfi leült egy székre és keresztbe fonta a karját.

- Nyílván maga is látja, hogy a világ, amiben élünk, nem jó. Mindenki érzi, hogy hiányzik valami, azonban senki sem tudja pontosan megmondani, mi is. A vezetői elit elhallgat előlünk olyan alapvető információkat, amiket jogunkban állna tudni. Mikor először a HESZ-nél, a Hulladék Elhárító Szövetkezetnél kezdtem dolgozni, ugyanolyan voltam, mint az emberek legtöbbje: végeztem az unalmas munkám, vártam, hogy hazaérjek, nem voltak céljaim, nem voltak álmaim. Ha valami véletlenül felkeltette az érdeklődésemet, olyan válaszokat kaptam, hogy „ne foglalkozz vele”, „túl sokat kérdezel”. Egyre gyanúsabbá vált minden, meg akartam tudni, hogy mi az, amit mások annyira el akarnak titkolni. Szép lassan rájöttem, hogy bár a Főnökség azt mondja, a felszín lakhatatlan, pont az ellenkezője igaz.

- Miért hazudnának? Nekik is jobb lenne a felszínen.

- Emlékszik még az Espoir nevű bolygóra? Ahelyett, hogy saját bolygónkkal törődtünk volna, lakhatatlanná tettük, a szemét mindent ellepet, aztán jött a megoldás, hogy keressünk egy másikat. Találunk is, ami lakható lenne, de aztán kiderül, hogy a bolygóról hozott mintákkal egy halálos vírust jött, ami az emberiség majdnem háromnegyedét kipusztítja. Ezután mi felköltözünk a felhők fölé, mert oda nem ér el a vírus. Nem volt bolygó felfedezés, a vírust is csak Ők fejlesztették ki, túl sokan lettünk. Persze ezek után sem érdeke senkinek odafönn, hogy a bolygót meggyógyítsuk, inkább lezárják a Földdel kapcsolatos információkat, megtiltják, hogy beszéljünk róluk, míg a negyedik generáció már nem is tud semmiről. Minden csak arra volt jó, hogy ne vágyjunk semmire, gyakorlatilag megtiltják, hogy éljünk, míg ők odafent élvezik mindennek anyagi hasznát - erre a férfi úgy belelovallta magát a beszédbe, hogy köhögő roham tört rá. A másik férfi csak ült a székben és nézte, hogy főnöke harmadik köhögésre véres kézzel nézett fel. Az azonban nem törődött ezzel, megtörölte kezét zsebkendőjében, aztán folytatta.

- Ez így nem mehet tovább, változtatni kell. Gondolom, régóta látja már, hisz maga roppant intelligens, épp ezért választottam a legfontosabb feladatra, hogy nem vagyok a legjobb állapotban. Az orvosom szerint csupán hónapjaim vannak hátra. Azt viszont nem szeretném, hogy amin egész életemben küzdöttem, eltűnjön.

A férfi felállt a székből.

- Mi értelme van ennek az egésznek, ha úgyis meghal, mielőtt megvalósíthatná álmát?

- Nem értett meg teljesen. Ez már rég nem rólam szól, hogy egy jobb világban éljek. Nem is magáról szól, se nem a felszínre küldött gyerekekről. Talán érzéketlennek tűnök, de ha egy gyerek meghal ott lenn, az csak azért érdekel, mert akkor egy újabbat kell leküldenem.

- Mégis mi szükség van erre? Miért nem lehet csak simán a nyilvánosság elé hozni az igazságot?

- Maga még nem látja, de tizenhárom gyerek, aki fiatalkoruk legfontosabb részét embertelen körülmények között töltötték, olyan mélyen beléjük ivódott minden élmény, amit ott átéltek, hogy a változtatásért náluk motiváltabb embereket nem lehet találni sehol. Ezért kell megfigyelni, segíteni őket; és kihívások elé állítani, ha túlságosan elkényelmesednek. Ők lesznek ennek a mozgalomnak a kezdeményezői, akiket ellentétben az ellustult emberekkel, semmi más nem érdekel, csak, hogy egy jobb világot teremtsenek, amiben érdemes élni.

A férfi akart reagálni valamit, aztán inkább mást kérdezett.

- Miért mondja el mindezt nekem?

-Az akarom, hogy te vezesd tovább a kezdeményezést.

 

6

      A fiú oldalra nézett, barátja üres ülésére, miközben fogta a kormány, hogy egyenesben tartsa a gépet, mivel a robot pilóta elromlott a viharban. Aztán hátranézett, a gép leszakadt végére, ahol barátja nemrég örökre elvált tőle. A táj lassan világosodni kezdett, reggel hat óra lehetett. Látta, hogy a vihar elállt, nem zuhant több tűzgömb a levegőből, biztonságban volt. Egyszer csak elengedte a kormányt, kicsatolta biztonsági övét, a gép pedig zuhanórepülésben megcélozta az óceánt. Látta, ahogy a távolság szép lassan csökken közte és a víz között. Elmosolyodott.