Jelige: Lüktetés – Az Isten háta mögött

Jelige: Lüktetés

Az Isten háta mögött

Legjobban az éjszakai műszakot utálta. Legfőképpen így télen, amikor a semmi is darabokra hullott szét. De legalább van munkája! Mindig ezzel nyugtatgatta magát, amikor a rezignáltság újból rátelepedni készült a már amúgy is meggyötört lelkére. Az utolsó busz 8:10-kor indult le a faluból a városba. Igaz a műszakja csak 10-kor kezdődött, de kénytelen volt ezzel lemenni máskülönben cseszhette az aznapi bérét. A három év alatt összesen egyszer fordult elő vele, hogy lekéste. Szerencsére aznap Mándoki Sanyi volt délutáni szolgálatban, az meg ismerte őt, tudta, hogy csak úgy nem maradna otthon amikor jelenése van a munkahelyén. Ráhúzott még két órát a saját műszakjára, éjfélre meg behívta Bakos Pityut, aki ugyan szabadnapos volt, de beugrott helyette. Jól kijöttek ők így hárman egymással, összetartottak. Más egyebük se volt ezen a nyomorult vidéken csak az összetartásuk. Sose árulta el nekik, hogy ő amúgy tanár ember lenne. A faluba is úgy került 10 évvel ezelőtt, hogy lesz helye a felesége mellett - aki zongoratanár volt - a helyi iskolában. Aztán nem lett, sőt sehol se lett.

Éva a harmadik felesége volt, Erdélyből jött át Magyarországra a rendszerváltás idején a jobb élet reményében. Az éppen kamaszodó lányát az anyjánál hagyta, nem akarta kiszakítani a megszokott kis életéből. Egy határhoz közeli, vidéki nagyvárosban kapott zenetanári állást. Itt ismerkedtek meg, egy iskolában tanítottak. Mindketten elváltak voltak. Neki is volt egy tinédzser lánya az első feleségétől. A válása óta egy ideje újra az anyjánál lakott. Mindennap 25 km-t vonatozott a faluból, hogy az óráit megtarthassa. Hamar összeköltöztek a nagyvárosban, fél év múlva össze is házasodtak. Egy egyszobás kislakást béreltek a központban, a tanári fizetésükből többre nem tellett. A lakás a buszpályaudvar közvetlen szomszédságában lévő lakótelepen volt. A környék szürke volt és kedvetlen. Nap mint nap csak kék és sárga buszok keringtek oda-vissza a város különböző pontjai és a pályaudvar között. A hangosbemondó monoton hangja kora reggeltől késő estig az érkezéseket és az indulásokat kántálta. A fel- és a leszállóhelyeket mindenhol szanaszét köpködött napraforgóhéjak borították. Az épület mellett, a szoci időket idéző behemót beton virágtartókban már régóta nem volt más csak cigarettacsikkek garmada. A régi időkben még piros és fehér petúniák virítottak benne, de valahogy a részegek és a kutyák mindig ezeket hugyozták le. Kipusztultak. Egy ideig a városvezetés még próbálkozott újabb virágokkal, de végül feladták.

Éva feje egyre gyakrabban fájt. Voltak időszakok amikor az egész hétvégét  besötételt lakásban töltötte. Nem bírta a fényt, a zaj bántotta a fülét, egyre többször hányt. Végül egy vizsgálaton megállapították, hogy a szervezetében túl magas koncentrációban fordulnak elő mérgező anyagok, s ezek okozhatják a migrénes rohamokat. Ekkor határozták el, hogy elköltöznek a városból.

Éva vagy tíz helyre is beadta a pályázatát. Végül egy kis falu mellett döntöttek fent északon a hegyekben, mert ott nincs zaj, nincs füst, tiszta a levegő. Felajánlottak nekik egy szolgálat lakást is, neki pedig egy napközis állást ígértek. A napközinek annyira nem örült, de hát tudomásul kellett vennie, hogy nagyon sehol se kapkodnak a rajztanárok után. Ekkor még azt hitte megtalálták hátralévő életük privát paradicsomát ebben hegyek között megbújó kis faluban. A ház nagy volt, talán túl nagy is kettőjüknek. Nem bánta, hiszen végre lesz hely a lányoknak is ha meglátogatják őket. A teraszról rá lehetett látni a hegyekre. A ház végében, a kerítés mögött patak csörgedezett. Kövér, haragoszöld lapulevelek lógtak a partról a vizébe. Az udvaron magasra nőtt a fű, a hátsó kertben két meggyfa árválkodott. A házzal szemben volt a posta, mellette egy vegyesbolt, ami már délután 4-kor bezárt. Az utca végén állt az iskola régi, ódon épülete. Falairól sok helyen lepergett már a vakolat, udvara üres volt, csak fű tarkította. Kicsit odébb a katolikus templom tornya meredt az ég felé. A lelkész heti háromszor misézett itt, mivel a környező négy településére is ő járt ki egyedül a lelkeket ápolni.

Egy héttel azelőtt utazott le a faluba, mielőtt beköltöztek volna a házba. Kimeszelte az egész lakást hófehérre. Pont olyan volt az egész, mint amikor az ember tiszta lappal kezdi az életét. A kertet kigazolta, a fákat megmetszette, a kerítés kajla léceit helyreigazította. Egész pofásra sikeredett minden, mire augusztus közepén a púposra megrakott teherautóval megérkeztek. Késő délután lett mire mindent lepakoltak és behordtak a házba. Aztán kiültek a teraszra, megbontottak egy üveg vörösbort és koccintottak az új életükre.

Három nap múlva derült ki, hogy neki csak novembertől lesz állása az iskolában, mert a kolléga nyugdíjazása mégse nyártól, hanem ősztől válik esedékessé. Sebaj, gondolta, legalább előkészíti majd a kertet a következő esztendőre. Lesz ideje rá bőven.

Éva jól érezte magát az új munkahelyén, a tantestület családias hangulatú volt. A fejgörcsei egyre ritkultak, majd két hónap múltán teljesen meg is szűntek. Novemberben behívatta őket az igazgatónő. Közölte velük, hogy mégsem tud neki napközis állást biztosítani, de semmilyet se, még karbantartóit sem. Össze-vissza hadovált ilyen-olyan törvényekről, az egészből egy szót sem értett. Egy kérdés motoszkált egyre inkább a fejében: „Mi az Úristenhez fognak itt kezdeni, ha ő nem dolgozik?” Érezte ahogy a vér az agyába tódul és feszíti az ereket. Egyre idegesebb lett, legszívesebben ráborította volna az asztalt erre az Etelka nevű nőszemélyre. Decemberre kiderült az igazság. Zongoratanárra nagy szüksége volt az iskolának, mivel így a környék iskoláiból sok gyereket áthoztak ide. Az intézmény így kerülhette el a bezárást. A napközis állás is megvolt, csakhogy az igazgató azt már korábban odaígérte a helyi orvos fiának, ha nem veszik fel az egyetemre. Hát nem vették fel. Orvos meg nagyon kellett a falunak! Sok volt az öreg.

Teljesen elborult az agya amikor fény derült minderre. Eluralkodott rajta a pánik.

- Mi lesz velünk itt az Isten háta mögött? - kiabálta Éva arcába.

- Ne húzd fel magad! Megoldjuk - nyugtatgatta, -eddig is megoldottunk mindent!

Hova mennénk így télire? Pénzünk sincs egy újabb költözésre! Legalább nekem van állásom! Te meg majd találsz valami más munkát! - sorolta egymás után az érveket.

Végül meggyőzte, maradtak. A tél kemény volt. Hamar rájött, hogy a házat képtelenség felfűteni a pincében lévő kazánnal. A méteres vastag betonalap és a falak szinte sose melegedtek át. A kazán aztán egy szép napon megadta magát. Másnapra a fali csövekben rekedt víz megfagyott és szétnyomta az acélt. Hívtak ugyan egy szerelőt, de az azt mondta, hogy a kazánnak örökre kaputt. Szereztek egy vaskályhát a faluból, beállították a szobába és attól kezdve azzal fűtöttek. A fürdőt egy héten egyszer használták, akkor egy kis hősugárzóval melegítették föl a levegőt. Éva kabátban főzött, olyan hideg volt a konyhában.

Már nagyon várták a tavaszt, de az itt a hegyekben mindig későn jött el. Munkája továbbra se akadt, de még tartott a munkanélküli segélye. Igyekezett magát hasznossá tenni, minden házimunkát ő végzett, kivéve a főzést. Délelőttönként még friss kávét és tízórait is vitt be Évának az iskolába. Mégis folyton mardosta lelkét az egész helyzet férfiatlansága.

Áprilisban végre megérkezett a tavasz. Tele lett tervekkel. Azt gondolta, hogy kertészkedni fog és megtermeli mindazt, amire kettőjüknek szüksége lehet. Ismét felásta a kertet, újra megmetszette a fákat. Vett virágmagokat, mert Éva álma az volt, hogy nyárra befuttatja az egész teraszt színes virágokkal. Az egész olyan lesz mint egy kis menedék. Ott fognak kávézni reggelenként és közben beszívják a hegyek illatát. Az udvaron, a járda melletti ágyásokba is virágmagokat szórt. Májusban paradicsom és paprika palántákat ültetett. A málna és a szeder bokrokat megritkította, hogy jobban teremjenek. A ház körül, a kerítés tövébe napraforgómagokat vetett. Gondolta, hogy ezek majd jó magasra nőnek és akkor senki se fog többé az utcáról a portájukra kukucskálni. Az öntözéssel se volt gondja. Lejárt a kert végébe a patakhoz, onnan hozta a vizet. Ingyen volt és ráadásul tiszta is. A kert meghálálta a gondoskodást. Piroslottak a paradicsomok, a paprikák ropogósra értek, a zöldborsó csövek is egyre híztak. A napraforgók szépen megnyurgultak. A teraszra lila tölcsérvirágok kúsztak fel. Szép volt az a nyár. Boldogok voltak.

Az őszi szelek korán megérintették a vidéket. Szeptember volt, de  fent a hegyekben kora reggelente már dér lepte be a bokrokat. A munkanélküli segélye időközben lejárt. A kertet felásta, hogy tavasszal újra bevethesse. Amíg be nem álltak a fagyok néhány öregasszony kertjét is rendbe tette a faluban, csakhogy kapjon egy kis pénzt. Az udvaron már nem volt egy falevél se, amit ne szedett volna össze, a kerti szerszámok katonás rendben sorakoztak a pincében. A házat kétnaponta kitakarította, felmosta a követ, kimosta a ruhákat, főzte a kávét és vitte a tízórait minden egyes nap Évának az iskolába. Egyre jobban nyomasztotta ez a hozzá méltatlan helyzet. Már nem tudta a napjait semmivel se kitölteni a szokásos napi  teendői után.

Egyik nap aztán betért a szomszédságukban lévő kocsmába. Meglepődött, hogy mennyien múlatják ott az időt, pedig még csak dél volt. A falu egy része lent a városban, a vasműben dolgozott, amíg be nem zárták. Egyetlen szárnya maradt működőképes csupán. Aki pedig nem a gyárban dolgozott az a környék három szénbányája közül valamelyikben. Ezek is mind bezártak azóta. „Megdöglött itt minden, még az idő is! ” - mondogatták gyakran a kocsmában a férfiak. Aki tehette rég elköltözött máshová, amíg tudott. Ők maradtak. Ő pedig egyre lejjebb süllyedt az önsajnálatban és a piálásban. Hetente járt be a munkaügyi központba, de sehol semmi. A tél már november közepén megérkezett és egyre hidegebb és sötétebb lett. A tüzelőfájuk hamar elfogyott, újat meg nem tudtak venni, mert éppen csak megéltek Éva fizetéséből.

- Miért nem mész le a völgybe, van ott elég fa! - súgta oda a fülébe egy nap a kocsmában Szappanos Peti. - Sokan járunk oda, csak aztán el ne kapjanak, mert akkor fizetheted a nagy büntetést!

Ettől kezdve mindennap kijárt a völgybe. Az apósától még a nyáron kapott egy fain hótaposót. Szüksége is volt rá, hiszen az út  hosszú volt és nehéz. Még most is jól emlékszik a legelső alkalomra. Némán állt a bükkerdő égbetörő fái alatt. Markában ott szorongatta a fejsze nyelét. Hallgatta a csendet. „Vajon, hogy veszi ő a bátorságot ahhoz, hogy belerondítson ebbe a csendbe? Hogy képzeli egyáltalán, hogy csak úgy nekiesik egy fának.” Sokáig hezitált mire végre a feje fölé emelte a fejszét.

- Nincs más választásod! Érted, Te hülye? Vagy kivágod vagy megfagytok! - győzködte magát. - Más is ezt teszi!  - mondta ki végül a fa halálos ítéletét.

Eleinte a vállán húzta haza a tűzifát, de később szerzett egy rozoga szánkót és azzal segített magán. A telek egyre elviselhetetlenebbek lettek, a napi -15C° már megszokottá vált. Akadt olyan nap, amikor arra ébredtek, hogy a konyha kövét vékony jéghártya fedi. Fáért egyre beljebb kellett mennie, mert az erdő vészesen fogyott. Több hektáron keresztül már csak a csupasz fatuskók árválkodtak. A hajdani madárfészkek darabjait rég betemette a hó.

A nyarakat jobban viselte,  a kerti munka egy időre feloldozta a hasznavehetetlenség tudatának béklyója alól. De ennek is vége lett négy évvel ezelőtt. Hiába bújtak ki a növények a kertben nem tudott a patakból locsolni. Alig csordogált egy kis víz a medrében. Nem volt rest, nekilódult a patakpartnak, hogy kiderítse mi történt. Az idejéből bőven kitelt. Úgy 4-5 kilométert gyalogolhatott amikor észrevette, hogy 3-4 zsáknyi szemét zárja el a víz útját. Közelebb ment. Volt abban minden a döglött tyúktól kezdve a rozsdás vaskályháig. Nem értette, miért pont a patakba borították a szemetet. Visszament a házhoz, hozott egy lapátot és egy talicskát. Amit lehetett ott helyben elégetett, a többit meg a kocsma szemetes konténerébe öntötte. A patak ugyan újból életre kelt, de nem sokáig élvezhette a vizét. A növényei egy idő után pusztulni kezdtek. „Sajnos a víz vészesen szennyezetté vált” állapította meg az önkormányzat egyik szakembere. Aztán csak úgy maguk között csendesen megjegyezte:

- Valamelyik barom beleöntött valami vegyszeres vackot! Nézd csak meg, látszik a színén! - kotorászott egy bottal a patak vizében. - Hát, komám erre várhatsz, hogy ez mikor fog kitisztulni!

Sokáig nem kellett várnia, ugyanis egy hónap se telt bele és a patak egészen összezsugorodott, míg végül teljesen kiszáradt. Már nem volt kedve utánajárni semminek. Belefáradt az örökös küzdelembe az elemekkel vagy inkább az emberekkel… Esteledett. Leült a terasz betonpadkájára. A felső,távoli szomszédék már rég elköltöztek. A házukat nem tudták eladni, ma már az enyészeté. A tetőről a cserepeket lelopták, a gázcsöveket úgyszintén. A falak omladoztak. Annak idején azt hitték ezek a házak örökéletűek lesznek. Az építésnél ugyanis belekeverték a betonba az acélgyártás melléktermékét, a salakot. Csakhogy a nedvesség hatására a salak porlani kezdett és a vele épített falak megrepedtek, kidőltek. A hegyoldalban már egy kert se maradt, a földbe került salak tönkretette a talajt.

- Szar itt minden! – mormogta magában – Ide már a Jóisten is csak csukott szemmel jár!

Ettől kezdve már nemcsak nappal tért be a kocsmába, hanem esténként is átugrott egy-egy felesre. Éva egyre nehezebben viselte az alkoholbűzös leheletét. Egyszer ki is zárta. Ott fagyoskodott a hidegben az ajtó előtt. Forrt benne a düh, hiszen minden Éva miatt volt, ha nem olyan nyápic akkor még mindig a városban élnének, taníthatna és nem kéne ilyen nyomorultul, kiszolgáltatva tengetnie a napjait. Mérgében el kezdte rugdosni az ajtót. A végén már olyan eszeveszetten csépelte a fát, hogy az beszakadt. A túloldalon Éva halálsápadt arca nézett farkasszemet vele. Hirtelen kijózanodott. Nem értette hogy süllyedhetett idáig.

Ezen a télen halt meg az anyja. Teljesen maga alá került, elvesztette a hitét. Képtelen volt újra talpra állni. Az életét végül  a kohó mentette meg.  Munkát kapott.

A busz lassan ereszkedett lefelé a faluból a szerpentinen. Csak a motor zúgása korbácsolta fel időnként a csendet. Kint sötétség ült a fák havas ágain. Csupán az idő szorongatta a táj végtelenségét. Ránézett az órájára. Még csak háromnegyed kilenc volt. Kinézett az ablakon. A távolban már feltűntek a telep sápadt fényei. A koszos putrik sötét foltokként éktelenkedtek a hófödte földeken. Csendben lehelték ki magukból a szegénység páráját. Néhol vékonyka füst kígyózott a kéményekből. Az ablakokból gyertyafény szűrődött ki. Csatkos kutyák ugatása visszhangzott csak a nyomor ziháló mellkasán.

A busz kilenc óra előtt kicsivel érkezett meg a pályaudvarra. Még egy órája volt a műszakkezdésig. Ilyenkor mindig beült kicsit a pályaudvaron lévő restibe. Fáradt, karikás szemű, ötvenes nő szolgálta ki. A sarokban, egy ócska TV-ből zene szólt. Nem messze egy férfi ült, üveges tekintettel bámulta a sercegő képernyőt. Néha belekortyolt a sörébe. Cigaretta és  alkohol szaga keveredett a levegőben. Megitta a kávéját majd útnak indult. A hó ropogott a talpa alatt. A kohó magas tornyai átdöfték a sötét égboltot. A vasmű hatalmas, vöröstéglás monstruma tekintélyt parancsolóan állt az éjszaka magányában. Belépett a kapun, kitúrta zsebéből a szolgálati lámpáját és az udvar felé igyekezett. Egy lélek se járt errefelé. Egyetlen szárny üzemelt csak, amióta felszámolták a vasművet, de ott is csak nappali műszak volt. Úgy harminc méter után ért a fabódéhoz. Az ablakán fény szűrődött ki,a kémény füstölt. Ismét ránézett az órájára, még volt félórája a műszakkezdésig. Leverte a havat a bakancsáról és belépett.

- Szevasz Komám! - veregette meg a vállát Bakos Pityu. - Jó hideg van ma is, hogy a rosseb essen bele az ilyen időbe! Nem vót ma semmi gikszer – folytatta -, de azért csak ne nagyon mászkáljál odakint! Tegnap megint loptak a vasrácsokból. Lassan teljesen széthordják  ezt a nyamvadt kohót!

Éjszakai műszakban csak cigizni jártak ki. Járőrözni veszélyes lett volna, pedig azért kapták azt a kevéske pénzt, hogy a kohót mások ne hordják széjjel és adják el a darabjait vacak aprópénzért. Csakhogy egyikőjük  sem akart a hátába egy kést kapni az éjszaka kellős közepén! Tíz órakor Bakos Pityu hazament. Egyedül maradt, az ajtót gondosan bezárta. Bekapcsolta a kis zsebrádióját, Bach-ot játszottak. Olvasni kezdett. Márait. Az éjszaka kísértetei odakint ólálkodtak. Az idő reménytelenül taposta perceit a térbe.

Mándoki Peti reggel 6-kor váltotta le. A vasmű egyetlen működő szárnyában már vöröslött a tűz fénye, dübörögtek a vasrudak. A toronyból sűrű füstfelhő kapaszkodott az ég felé. A szellemváros életre kelt! Még elszívott egy cigit, aztán felszállt a buszra. Hátra szeretett ülni. Fázott. Felhajtotta a gallérját, sapkáját az arcába húzta. Becsukta a szemét, próbált kicsit pihenni,de nem nagyon tudott. Folyton járt az agya.

A kulcsot halkan fordította el a zárban, Éva még aludt. A konyhába ment, kávét tett fel. Leült. Akkor vette észre a levelet az asztalon. A címzés ismerős volt, a lánya írta. Mellette cetli feküdt  Éva írásával. „Tegnap jött, csak elfelejtettem odaadni! ”

Gyorsan kinyitotta a borítékot és olvasni kezdte a levelet .  „Elköltözünk,de nagyi házát mégsem adom el! Képtelen vagyok rá! Minden rá emlékeztet! Nem, még nem tudok és nem is akarok elszakadni Tőle!  Apu, gyertek haza! Ő is ezt akarná…”

„…gyertek haza! Ő is ezt akarná!” - ismételgette magában a lánya szavait. Vége van! Istenem vége van! Tíz éve száműzetésben él, itt az Isten háta mögött!

- Hazamegyek! - csurgott a könny a szeméből. Teste rázkódni kezdett. Kitört belőle a zokogás. A levelet görcsösen szorította A kezét nézte, a bőrkeményedéseket, a  sebhelyes ujjait és közben arra gondolt, hogy képes lesz-e velük újra rajzolni.

Képes lesz-e újra Ember lenni?