Jelige: fecsegőposzáta

 

 

Nem jönnek a darvak

 

Nem lehet azt mondani, hogy Krémer úr kifejezetten természetszerető ember lett volna. De az már igaz, hogy a nagy tó környékén ő volt az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb ember.

Volt neki egy takaros felesége, selyemben, szaténban. Lánya is volt egy, volt neki kettő is, de egy meghalt. Hogy hogyan arról csak szóbeszédek vannak, de a legvalószínűbbnek mindenki azt tartja, hogy akkor történt, amikor Krémer úr a fejébe vette azt a nagy kirándulást. Ki tudhatja, mi járt a fejében.

Nagy kényelemben vágtak  neki,  azzal a fajta autóval, amire fel kell néznünk és az a benyomásunk támad, hogy ha ez a bizonyos szerkezet élne, akkor igen nagy bajban lennénk.

Aztán ha az autó nem is élt, a navigációs rendszer azért már úgy döntött, hogy ő bizony nem a kívánt cél felé venné az irányt, s így esett, hogy a Krémer család mélyen az erdőben találta magát egy sátorral, némi élelmiszerrel és egy a navigációs rendszerrel igencsak együttérző autóval, ami  egyszer csak úgy döntött, hogy nem rója a kilométereket többé.  Nem lett volna ezzel semmi gond, ahogy Krémer úr akkor mindig mondta, csak az északi irányt kellett volna megtalálni és akkor egyszer csak kijutnak a civilizációba, de –  később mindig bosszankodott rajta – az erdő hihetetlenül civilizálatlan, nincs benne semmi,  ami alapján tájékozódni lehetne.  Ez már igazán nincs rendjén, hogy csak mohás fákkal, meg vadakkal van tele, valaki igazán rendbe tehetné ezt az erdőt.  Na de mégiscsak akadhatott valami emberi ebben az erdőben, mert az történt  az egyik lánnyal, a Krémer Marival, hogy elesett és olyan szerencsétlenül, hogy megvágta a  karját egy rozsdás szöggel. Ekkor derült fény valami rejtett kórságra.  Azt mondják pár órán belül el is vérzett  ott egy cickafark mezőn.

De ennek már több éve és mivel az erdő mégsem tartotta őket fogva, a  Krémer család többi tagja, hazajutott épen és egészségesen és visszatért mindenki a saját dolgához. Krémer úr intézte az üdülőövezet ügyeit, a felesége nagy  gondot fordított a különböző függöny anyagok kiválasztására, a kisebbik lányuk pedig mostanra - aki valamilyen furcsa módona Darva nevet kapta -  már 12 éves is van. Vörös, göndör fürtös porcelán arcú, nyakigláb  lány. Igazán semmi különös nem volt benne, így aztán nem volt meglepő,  amikor előállt egy kéréssel Krémer úrhoz.

- Papa, szeretném megnézni a darvakat - pipiskedett az asztalhoz.

- Hoogy miket? Darvak? Mármint az állatot? - hebegett Krémer úr.

- Igen papa, a daru gépekre nem mondjuk, hogy darvak. Arra azt mondjuk, hogy daruk. Tudni szeretném, tényleg olyan hosszúlábúak-e. És igaz, hogy piros a fejük búbja? Igazán ki láthatja azt..

Gondolkodóba esett Krémer, végülis igazán nincsenek messze a darvak. És most már úgyis itt az idő, hogy érkezzenek, hiszen a piac tele van szőlővel és a fák is el kezdték ledobni terhüket.

Másnap el is indult és felkereste a Nekeress Jancsit, aki  a környék fűjéről, fájáról mindent tud. Ő biztos tudni fogja merre keresse a darvakat,  hiszen a a környék is sokat köszönhet ezeknek a madaraknak, sokan csak ezért utaznak el idáig.

Meg is találta a tanyán, épp fát vágott.

- Hogy merre találja a darvakat? Keletebbre utazzon jó sokáig. Ott állítólag százezren is megvannak. Fészket ott se talál. Emberöltőnyi ideje még fiókák is voltak a nagy tó másik oldalán, innen nyugatabbra.

- Ezt hogy érti? Talán nincs egy szál daru se a környéken? De hát ez a környék egyik látványossága. Olyan nincs, hogy errefele nincsenek daruk.

- Nézze csak meg a saját szemével. Ha volnának, ott lennének a nádasnál vagy a kukoricatarlókon.

- Akkor bizony tenni kéne valamit.

Krémer úr tágra nyílt szemekkel el is indult. A mezőkön nem kereshette őket, de a nádast tudta merre van.  Feltűnt neki, hogy a szokottnál többet kell gyalogolnia, már vagy jó hat éve is megvan, hogy erre járt, s úgy tűnik a nádas ennyi idő alatt nem lett nagyobb, inkább összehúzta magát. Nagy homokos partja lett, mely tökéletesen darumentes volt.

Lehet hogy késnek.  Vagy messziről meghallottak és elrepültek. De azt láttam volna. Vagy máshol találtak megfelelő helyet. Így van, Krémer úr hazaindult és nekilátott utánaolvasni, hogy hol lehet még a környéken olyan hely, ahol a daruk szívesen tartózkodnak. Pár tekercs és könyv szétdobálása után  csalódnia kellett, csak a töpörödött nádas  volt valamirevaló hely számukra.  Akkor vissza kell csalogatni őket. Igen, muszáj.

Másnap tehát kiment a nádashoz (talán tényleg csak késnek!), ezúttal csak távolabbról figyelt terepszínű ruhában, de ismét csalódnia kellett.

Harmadnap szintén kiment, de ekkor  már meghagyta pár embernek, hogy  mielőtt ő odaér vigyenek vizet a tóhoz és próbálják megemelni a vízszintet. 

- De hogy gondolja Krémer úr?

- Nem számít, nem számít. Valamit tenni kellene.

Negyednap már döglött halakat dobált el a parton és lesben várt alkonyatig. Semmi.  A darvak nem jönnek.

Aztán így telt el a hét, míg egyik nap ketten jöttek el a nádashoz, a kislánnyal. Vígan ugrándozott az apja körül, nem igazán tudta elképzelni, hogy ha ő eljön, akkor ne érkezzenek meg  a darvak is, hiszen a papa is mindent meg tud oldani, csak van megoldás erre is. De ahogy telt a nap a lelkesedés úgy hagyott alább és végül el is szontyolodott. Olyan arcot vágott, mint akitől a legszebb beígért ajándékot vették el.

- De papa miért nem jönnek?

- Tudod-e kedves, hogy a daru tollával pár száz éve a legszebb babát is megvehetted volna magadnak?  És még egyebet is mellé – szólt valaki. Nekeress Jancsi bújt elő egy fa mögül.

A kislány kinézett vörös fürtjei alól.

-Nem. Miért?

-Mert annyira értékes volt az! És azt tudtad, hogy sok helyen járják  a daruk táncát? - azzal felemelte a magasba két kezét, ide-oda szökdécselt és forgatta a kezét, mint a daruk a szárnyukat.

A kislány pedig csak ámult a sok mozdulatra, nem tudott betelni a meglepetéstől.

-És azt, hogy amikor a tóban ennivalót keres, olykor csak a feneke búbja látszik ki? – próbálkozott ismét. S azzal a lendülettel beletenyerelt a vízbe, beledugta a  fejét amennyire csak bírta és a fenekét domborította felfelé.

Ezt már nem bírta Daru, pukkadásig nevetett, kacagott, míg be nem sötétedett teljesen.

Nem úgy Krémer úr, ő nem nyugodott.  Aki ismerte már mind azt beszélte, hogy ami túlzás az túlzás, kétségtelenül kezd megőrülni. Még hogy döglött halakkal  darut csalogatni. Azt hiszi az,  meglocsolja azt az elhanyagolt, szikkadt nádast és lesznek darvai. Korábban kellett volna felkelni a kakasnak.

Krémer úr nem tudott megbirkózni a helyzettel,  s miután egy fia daru,  annyi se jött szeptember végéig, többet nem ment ki a nádashoz. Egy ideig reménykedve nézett fel , ha a szobalány bejött, talán azt várta híreket hoz számára, mert meghagyta Nekeressnek, hogy menjen ki minden nap a nádashoz. De miután általában  csak a délutáni teát hozta, vagy a csillárt porolni jött, így Krémer úr egyre mogorvább lett, s végül még az ágyból sem kelt ki.  A teendőit rábízta  a Szabóra, aki nála dolgozott segédként, s a nap nagy részében vagy a plafont bámulta vagy a környék madarairól olvasott. Hiszen valamit tenni kellene, mindenkinek ennyit mondott. A függönyt elhúzatta, nem akarta tudni az idő múlását.

Október elején egy nap bejött a szobalány.

- Meghoztam a délutáni teáját, Krémer úr.  Krémerné utasítására tett bele egy csípet konyakot, de ezt már nem fűzte hozzá. - Kérem uram, ha nem zavarom. Elhúzhatom a függönyt? A heti függönyporolás lenne. Egyébként se ártana egy kis fény ragyogó meleg októberi napunk van. És talán fel is kelhetne. Szóbeszédet hallottam  a faluban, ahol mindenfélét szoktam vásárolni.

- Nem érdekel. Húzza csak el a függönyt takarítani. A szobalány elkezdte rángatni a függönyt.

- Képzelje csak, azt mondják új lakója van a nádasnak – csicsergett tovább a lány, miközben a nem létező porttól köhécselt.

Krémer úr felült az ágyban.

- Igen? Darvak?

 Kipattant az ágyból. – Tudtam, hogy csak késnek. Meg kellett jönniük. Olyan nincs, hogy nem jönnek.

- Nem uram. Azt mondják egy kék fú – lelkesedett, s már a porolást is abbahagyta.

- Egy fú micsoda? - értetlenkedett, s máris lejjebb hagyott a lelkesedése, visszaült az ágyra.

- Egy kék...fú. Azt mondják, olyan tömény kékséget sehol nem látni, mint amikor annak a madárnak a tollára rápillant az ember. Igen, bizony. Roppant valószínűtlenül kék. És igazán ritka egyed, nemcsak errefelé, de az országban is.  Igen örvendetes, hogy éppen itt fészkel.

- És azt mondja csak egy darab van belőle?

- Egyet láttak.

- Valamit tenni kéne.

Következő nap kopogtattak az ajtón és Nekeress Jancsi lépett be.

- Hírei vannak? – kérdezte Krémer úr felkönyökölve.

- Mondhatni. Inkább látogatóba jöttem. Talán fel kellene kelnie.

- Szóval semmi.

- Azért mégiscsak. Párja is van.

- Kinek?

- Hát a fúnak.

- Párja?

- Igen, fészkelnek a nádasban.

- Fészkelnek. A nádasban. Valamit tenni kéne.

Nekeress Krémer sápadt, véreres szemeire nézett és elgondolkodva ráncolta deres szemöldökét.

-Igen valamit nekem is tennem kell. Viszontlátásra. Azzal kiment az ajtón.

Krémer úr csak feküdt, amíg délután a szobalány be nem jött. Akkor hirtelen felpattant, az arca megtelt elevenséggel, kihúzta magát és azt mondta:

-Szóljon a Szabónak, hogy jöjjön be az irodámba. Meg kell tenni valamit.

Mire odaért,  már ott várta. Krémer úr kezébe nyomott egy köteg papírt.

-Ezt juttassa el az illetékesekhez, minél előbb. Mindent megjelöltem, hogy kinél kell eljárnia.

Szabó ránézett a legfelső papírra.

-Krémer úr...khm..biztos ebben? - kérdezte bizonytalanul.

-Igen. Sosem voltam ennyire biztos semmiben. Valamit tenni kell. Induljon.

Pár hónappal később Krémer úr egy nagy piros szalag előtt állt,  gyér közönség kíséretében. Egy ollóval hirtelen átvágta a masnit, s neki fogott rövid beszédének.

-Örömmel adom át a mai napon a körzet új klubját, mely a holnapi napon nyit első programjával..

Amikor befejezte, hallgatta a gyenge tapsot és Szabó  állt oda mellé.

-Tudja Szabó életem egyik legjobb döntése volt feltöltetni ezt a haldokló pocsolyát. Kellett már a változás.

-Igen, természetesen. De azért... szépek lehettek azok a fúk..miután átadta a papírt elmentem a nádashoz, hogy egyszer lássam őket, mert hallottam mennyire ritkák..de már nem voltak ott.

-Nem baj, nem is baj Szabó. Ha a darvak nem jöttek, más se foglalja a nádast. Ne legyen senkié. Legyen a miénk. Valamit tennem kellett.

 

 

 

Az ember fáj a Földnek és magának is

 

A neobarokk irodában a férfi  kihúzta a fiókot és az asztalra tett egy papírt.

- Tessék itt van a mai lista. Legyen szíves még ma járja körbe őket, mert haladni szeretnék  és legyen tárgyilagos. Mindent amire szükségem van kiszedem én az anyagból. A körítést megcsinálom magamnak.

-Értem. Meglesz.

A férfi már nyitotta is az ajtót és türelmetlenül hessegetett. Mindenáron szabadulni akart.

Hollik Tamás kilépett az ajtón és a szabad levegőn máris jobban érezte magát.  Ma második napja csinálja ezt a munkát. Egy írónak dolgozik, történeteket hajt fel. Mint mondani szokta élőben hallani a histórát sokkal hasznosabb és emberközelibb, mint az interneten kutatni vagy telefonálgatni. Így Hollik dolga megkeresni és kikérdezni őket a részletekről. A főbb történéseket leírja, visszahozza az írónak és ő majd csinál köré valami mesét, egész biztosan változó eredménnyel.

Nincs is értelme húzni az időt. Rápillantott a papírra, három név van rajta címmel ellátva, erre számított. Tegnap ő maga ajánlotta be ezeket a  töténeteket. Az első. Bizonyos Váradiné,  jelenleg egy magánklinikán kezelik. Ott az időpont mellette, 10 óra. Hollik megnézte az óráját.  Fél órám van odaérni, legalább háromnegyed óra az út. Remek, gondolta.

Gyorsan fogott egy taxit, de még így is rohanva esett be a klinika recepciójára. Gyorsan közölte a  pultnál álló hölggyel jövetele célját.

- Elkésett, kevesebb idejük lesz, mert utána a doktor úr érkezik a beteghez. Menjen fel lifttel a második emeletre és ott a 14-es szoba. Legyen türelmes a hölggyel. Nem sok van hátra neki.

-Értem, köszönöm.

Azzal olyan gyorsan iszkolt a lifthez, mint aki megijedt, hogy talán már most késő és soha többet nem beszélhet az interjúalannyal. A 14-es szoba ajtaja előtt állva, elkapta a félelem. Aztán.. öregasszonyos rikácsolást hallott.

-Jöjjön már be, mit piszmog ott az ajtó előtt. Azt hiszi talán ingyen osztják az időt még ilyen korban is?

Nem volt mit tenni belépett, de amit látott az nagyon megdöbbentette. Ez a nő nem lehet akit keres, alig jár az ötvenes évei közepén. Az ágyban viszont egy aszott, ráncoktól alig kivehető, beteges  arcú nő feküdt. Jóindulattal is hatvan évesnek mondta volna.

- Na végre.

- Khm, elnézést, lehet rossz helyen járok. Én bizonyos özvegy Váradinét keresek.

- Nagyon is jó helyen jár.  Talán nem nézi ki belőlem az özvegységet?  - Hisztérikusan felnevetett.

- Khm,de.. akarom mondani  elnézést. Akkor rendben.

- Tehát a vén Abloncziról akar hallani. A vén szó a nő szájából elég groteszkül hangzott, de igyekezett palástolni mire gondol.

- Igen, tehát ott dolgozott a gyárakban nem kevés évig.

- Egy gyárban. Több is volt egymás mellett és úgy cserélgették a dolgozókat, mint más a fehérneműjét. De sose kerültem át máshova.  Jobb lett volna meghalni azonnal. Itt meg aztán jól megkínoznak és megvárattatnak. Felfele nézett, mintha inkább az égiekhez beszélne.

Hollik elkínzott fejet vágott.

- Kérem mesélje el, hogy mit tud a gyár tönkremeneteléről. Aztán kérdezek, ha valamire kíváncsi vagyok.

-Hogy mit, he? Eleget. Nagy koponya volt az Ablonczi, de ahhoz már nem volt elég zsivány, hogy megmentse magát és a megélhetését. Azt tudom, hogy a gyárak vezetői bizonyos fajta szövetségben voltak egymással. Vetélytársak is voltak, az már igaz, de a zsiványság..a zsiványság az összekötötte őket. Aztán amikor felülről hoztak bizonyos rendeleteket...szabályokat, amiket be kellett volna  tartani...visszafogni a kibocsátást, átváltani más anyagokra..ekkor tombolt a zsiványság. Az Ablonczi volt a fej ott..ő tudta, hogy kell megúszni  a dolgokat.

Éppen csak nem kellett volna elindulni a lejtőn..mert mindenkire akkor jön a nyavalya, amikor már egyébként is benne ül nyakig.

Elhallgatott.

- Hogy érti pontosan?  Mi történt?  - Mohón nézett a nő arcára, még annak ellenére is hogy fojtogatta valami maró illat.

- Ih-hihh. Szigorított ellenőrzés. S közben gúnyosan felhúzta a szemöldökét. – Úgy megfenyítették őket, hogy annyit addig összesen nem ültek össze szerintem lakomázni, hogy megbeszéljék, hogyan lehetne kizsiványkodni magukat.

Ekkor hosszabb szünet következett, mert Váradiné szeme üveges lett és a lehető leghisztérikusabb nevetésbe kezdett, amit  perceken keresztül nem is hagyott abba.

- Persze lett volna megoldás. Lett volna. El lehetett volna adni a földeket. Kifizetni, amit ki kell. De vevőt már nem termelt  a zsiványság azokra a földekre. Mindenki, aki megnézte azokat az erdőket, mezőket visszafordult vagy aprópénz ajánlott.

- Miért nem kellett senkinek?

Váradiné behatárolhatatlan hangot adott ki magából, ami valahol a prüszkölés, nevetés és horkantás között húzódott.

-A tölgyesek...amíg még ruhában voltak, végig barnák maradtak..azután már az se volt rajtuk. Kidőltek, kiszikkadtak, úgy feküdtek, mint egy csatamezőn a halottak. Állítólag. Biztos küzdöttek is. A patakokban meg habzott a víz, mintha az csak Silvanus* habfürdője lenne.  A partján meg kicsavarodott testű döglött halak tetemei voltak szerteszét. Vadászni se lehetett benne, alig volt bármilyen vad.

Hollik arca teljesen eltorzult.

-De mégis mi történt ott?  – kérdezte halkan.

Váradiné vállat vont. – Azt mondják a savas eső.

Aztán valami eszébe jutott és gonosz mosolyra húzódott a szája.

-Tudja hogyan halt meg az Ablonczi?

Hollik  a fejét rázta.

Váradiné nagy levegőt vett, mint aki valami nagy beszédre készül, de végül csak ennyit mondott:

-A családi kriptánál rádőlt egy szobor, ami a gyár jelképét tartotta.  Azt mondják márvány volt. De mégiscsak megette a sav.

Hollik nem rendült meg. Az igazságérzete sem újongott. Most ő akart szabadulni, ennyi már elég lesz most.

-Köszönöm asszonyom. Természetesen az ígért összeget eljutattjuk egy héten belül.

Váradiné egészen keskenyre húzta össze a szemét.

-Tartsa meg a pénzét. Úgy nézek ki, mint akinek szüksége lesz még valaha a pénzre? – köhögte.

Mint egy isteni segítség, benyitott az orvos, nyomában két nővérke tipegett jegyzettel.

-Nem zavarok tovább, doktor úr. Indulni készültem.

Felvette a kabátját és az ajtóhoz sietett. Aztán még visszanézett.

-Még egy kérdés Váradiné, ha megengedi. Úgy érzem többet tud, mint amit mond. De honnan származik a tudása?

Savanyú képet vágott.

-Lehettem volna én Abloncziné is. Mit gondol miért nem helyeztek át sehova?

Kifelé gyorsabban haladt, mint befelé. Lépjünk tovább. Kettes név. Szalontai Márta. 14 óra. Rendben, kifújom magam, amíg a külvárosba érek.

Amikor elérkezett az idő megint taxit fogott. Visszanyerte a lélekjelenlétét. Ennél nyomasztóbb úgyse lesz. A megfelelő helyen megállt a taxi.

-Tessék, ez itt a Szállingózó utca 120-as.

Szép családi ház, még volna idő sétálni a környéken, korábban érkezett. De inkább határozottan becsengetett.

Egy rőthajú, csinos arcú asszony nyitott ajtót.

-Hollik úr? – kérdezte közömbösen, de éber tekintettel.

-Igen. Telefonált a...-akarta kérdezni.

-A főnöke csak annyit kérdezett, Toronyágon éltem-e két éve. Sokat nem mondott miről van szó, de a pénz jól jön. Jöjjön be.

Leültek a nappaliban, köztük egy kis kávéasztal, már tea gőzölgött rajta.

-Szóval ha nem mondta, akkor mondom én, hogy a toronyági hulladékégető történetéről szeretnénk többet hallani. Ha ott élt, bizonyosan tud róla mesélni.

Az asszony arca kifürkészhetetlen maradt.

-Tudok egy keveset...na jó igazából érintett is voltam egy bizonyos értelemben. Illetve a fiam, Marci.

Sóhajtott és folytatta.

-A hulladékégető építését a toronyági polgármester kezdeményezte és a lakosság finoman szólva sem fogadta örömmel, de nem is lázadoztak ellene. Mindenki  csak képzeletben hívta párbajra a polgármestert, vagy az ivóban alapos körülnézés után hangoztatta a véleményét vagy egyszerűen csak házi teendők közben rosszallóan hümmögött, merre tart a világ. A fiam, Marci viszont nem tudott ebbe belenyugodni. Toronyág javarésze egy domboldalon terül el és az előtte elterülő völgy nemcsak a fiatalok által volt sokat látogatott. Mindenki nagyon szerette. És a fiam ott akarta leélni az életét Toronyágon, mert szebbet és jobbat elképzelni se tudott. Az iskolának az utolsó évét taposta és ott bizony kitanították neki, mennyire károsak a hulladékégetők. Ezért ő volt az, aki elkezdte körbejárni a falut egy papírral kezében és azzal a határozott céllal, hogy mindenkivel aláírattatja az építés leállításának érdekében. Ebből azonban nem lett semmi.

Elhallgatott.

-Nem gyűlt össze elég aláírás?

-Nem hogy elég nem, egyetlen név szerepelt rajta. A Marcié. Tudja az emberek nem akartak szembemenni a polgármesterrel. A polgármesternével még inkább nem, sokan azt beszélték, leginkább az ő keze van a dolgok alakulásában. Inkább elszenvedik a történéseket vagy odébbállnak, de még több gondot a nyakukba venni nem szeretnének. Épp elég egyik napról a másikra élni. Pedig Marci fiam éjt nappallá téve győzködött mindenkit, kiállt a Sárrosy térre, ahol mindenki hallja, bement az ivókba, ahol bizalmasan tudott beszélni mindenkivel, becsengetett az idősekhez és megmutatta  mi vár mindenkire, ha nem teszünk valamit.  De hasztalan volt. 

-Hihetetlen számomra, hogy senkit nem tudott meggyőzni -  mondta Hollik.

-Tudja számomra nem. Az emberek össze vannak zavarodva, félnek lépést tenni valami felé, aminek beláthatatlanok a következményei. legyen szó kis vagy nagy dologról.

-De nem pont a hulladékégetőnek voltak beláthatatlan következményei?

-Talán. Sőt biztos. De az rajtuk kívül áll. Arra azt mondhatják, hogy nem ők építették oda, még igazából sajnálhatják is magukat, mert egy felsőbb erő rájuk kényszerítette. De talán abban is van igazság, hogy a szemetet el kell takarítani mindenki után. A legutolsó koldus után is. És ma már aki teheti két havonta vesz cipőt, két havonta vesz kabátot. Amit nem tudnak elhelyezni kidobják, senki nem keresi semminek a helyét, ha nem kell, ha van új, akkor hulladék.

Mély csend ült a szobára.

-Azt akarja mondani, hogy maga sem írta alá a papírt?

-Nem tudom, aláírtam-e volna, ha megkér. Értse meg, hogy  még ma se tudnám eldönteni. Így is rossz, úgy is rossz, ki vagyok én, hogy eldöntsem, melyik a kisebbik? A hulladékégetők károsak, de a hulladéktermelés is káros. Talán az emberek gondolatait kellene megfogni valahogy. Többet erről nem is nagyon tudok mondani. Nem tudom mit várt, vagy mit szeretne hallani a főnöke erről. Ez egy teljesen általános történet. Biztosan gyakran történik ilyen.

-Én sem értem. A fia most hol van?

-Még utoljára megpróbált személyesen beszélni a polgármesterrel. Arról győzködte, hogy  munkahelyet másképp is lehet teremteni, úgy, hogy a völgyet megőrízhetjük a falunak. Felajánlotta, hogy segít megoldást keresni. Kedvesen közölték vele, hogy az ügyben már nincs tenni és ők utánajártak minden lehetőségnek és ez legjobb. Egyébként is, a hulladékégető leginkább nekik lesz terhükre, mert az ő földjükön épül. Igen a völgy ezen része az ő tulajdonuk.  Aztán kitessékelték és mi úgy döntöttünk elköltözünk. Meg se vártuk a fejleményeket.

 Így szerényebben élünk és külön.  Marci úgy döntött, ha már változtatnia kell az életén, akkor teljesen fog és egyetemre ment, eladósította magát.

Hollik szomorúan nézte Mártát. El tudta képzelni mit jelentett nekik városba költözni, még ha csak külváros is.

-Hát..köszönöm a történetét. Van még valami, amit el szeretne mondani?

-Nincs. Igazán nincs ebben semmi különös. Kikísérem.

Az ajtóban elbúcsúztak és Hollik elindult lefelé a lépcsőn. Az ajtó lassan és halkan csukódott be mögötte. Majd kinyílt.

-Tudja azért egyvalamiben biztosan igaza volt a polgármesternek. Abban, hogy a hulladékégető az ő terhükre lesz leginkább. A hulladékégető megépült a völgyben és a kéménye pontosan egy magasságban van a házukkal. Habár a többiek alacsonyabban laknak, ez kevés vigasz nekik, már ha vigasz lehet egy ilyen dolog....

Hollik bólintott és előreszegezett tekintettel elindult. Egy saroknyira megállt és elővette a papírt. Harmadik név. Ati bácsi, Mácsonya, 17 óra.  Buszoznom kell. Még vonat se jár arra.

Amikor a busz letette Mácsonyán, hirtelen elbizonytalanodott. Nem volt más információja és ötlete se, hova kellene mennie. Elindult az első utcában, amit meglátott és amikor meglátott egy hangosan tiktikelő nénit megkérdezte:

-Kezét csókolom. Nem ismer véletlenül egy olyan embert, akit Ati bácsiként emlegetnek?

A nénike jót derült valamin és csak aztán válaszolt:

-Nem ismerhetnök két olyat. Csak egy valakit hínak így. És őtet megtalálja, ha végigmegy az utcán, majd a földúton és ott lesz az erdő szélén a háza. Kunyhó az inkább.

A kunyhó tényleg létezett és előtte egy öregember szunyókált hintaszékben. Olyan öreg volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy még felkel onnan. De nem kellett gondolkoznia, hogy felébressze-e, mert azonnal kinyitotta a szemét.

-Kilométeres körzetben nincs egy vad se már, olyan hangosan csörtet.

Hollik megilletődött.

-Elnézést, nem akartam..

-Na ugyan már..bele nem igen haltak a hangoskodásába. Kedélyesen mosolygott. – Mi járatban?

-Hm..talán nem tudta hogy jövök? Hagytak magának üzenetet a Rozi néninél telefonon.

-De tudtam, de tudtam. Akkor maga lesz, aki a történetemre kíváncsi. Nincs nekem történetem. Nem tudok mit mondani magának. Ellenben teával megkínálhatom. Páratlan az idei málnalevél íze.

- Köszönöm. Azért kérdezhetek?

- Tessék csak.

- Ugye teákkal foglalkozik?

- Én ugyan nem. Az erdő, mező növényeivel. A teát mások csinálják belőle. Akik segítségre szorulnak.

- Engem igazából az érdekelne mi  történt itt ennek az erdőnek a keleti részével.

Ati bácsi egy pillanatra megállt a hintázásban és konokul a földre bambult. Majd:

-Azt igazán elmondhatom magának.  Elvették. De nem tudták mit vesznek el. Valami új rendeletre hivatkoztak, hogy a legkisebb területmennyiséget is számon kell tartani és valami papírokból kiderül, hogy jogtalanul gyűjtögetek azon a részen. Jött is egy állítólagos tulajdonos. Megpróbáltam megvenni tőle, hiszen igazán nem nagy erdőrész az, de nem állt kötélnek. Azt mondta, hogy ő ott építettni akar. Ennyi a történet.

Hollik értetlenül nézett a papírjára.

-És..miért volt ennyire fontos ez az erdőrész?

Ati bácsi fiatalos lendülettel felállt és bement a kunyhóba. Hollik már kezdte azt hinni, hogy megbántódott, de aztán visszatért. Letett egy kis zacskót az asztalra. – Ezért.

Hollik érdeklődve nézte.

-Illatolja csak meg. Igaz már több éves is megvan a zacskó.

Hollikot már zacskón keresztül is finom, egyszerre édes és keserű illat csapta meg, de volt benne valami üdeség, már az illata is felélénkítette.

-Még mindig nem értem.

-Ez egy gyógynövénykeverék.

Holliknak berémlett valami. – Igen, ezt ismerem. Az egyetlen alternatív megoldás, aminek a hatékonyságát az orvosok is elismerték! De mi a gond?

-Az hogy ennek a keveréknek volt egy olyan összetevője, ami pótolhatatlan. Nem is hinné mennyi minden határozza meg egy növény hatóanyagtartalmát. Ez a növény ott nőtt az erdő keleti részén. Máshol is megél, de azok a keverék szempontjából használhatatlanok. Egyszerűen nem ugyanaz a hatás.

- És mi lett a gyógynövénykeverékkel? Tovább árulja olcsóbban?

-Hprhg.... Nem érti ugye? Férgek rágják ezt a világot. De a harkály soha  sincs messze. És ezt sose felejtse el, fiam. Egyetlen egy keveréket se adtam el azóta. Mint mondtam, a keverék egy  bogár tüsszögésére sincs így hatással.

Vigyen egy zacskó teát. Jót tesz magának. Teljesen kiszaladt az arcából a vér...

Hollik befordult a megszokott utcába és papírjait szorongatva bement egy irodaházba.  A tizenkettedik emeleten egy kényelmes irodában leült és kifújta magát. Kopogtattak.

-Tessék.

Egyenes hátú, kimért, szmokingos  ember lépett be az ajtón.

-Uram. A papírokat hoztam, ideje, hogy aktívan átvegye az örökségét és beletanuljon, ahogy az apja is akarta.

- A céget felszámolom és valami értelmes dologgal szeretnék foglalkozni.

- Tessék? De uram..ez egy hatalmas cég rengeteg érdekeltséggel..gyárak, erdők, mezők, még hulladékgazdálkodási vállalat is van a tulajdonunkban. Mégis miért akarna egy ilyen monumentális dolgot felszámolni?

-Azért, mert úgy döntöttem, hogy én harkály akarok lenni.

Amaz értetlenül tátotta a száját. Hollik elgondolkozva nézett rá. Bottyán . Igen, így hívják.

-Kedves Bottyán...nézze meg ezeket. Azzal odatette elé a jegyzeteit.

-No és? Csupa szomorú történet. És úgy látom a bűnösök, ha egyáltalán azok, megkapták a magukét.

- Igen, de ezek kiemelt történetek. Ezek legtöbbször nem így végződnek.

Hollik kinézett az ablakon, mert valami megvillant a szeme sarkában. Talán egy varjú repült el.

-Lehet, hogy igaza van. Ha én harkálynak állok, akkor csak annyit érek el, hogy más férgek lépnek a helyemre. Féregként, belülről viszont még mindig tehetek valamit. Készüljön, mindent átalakítunk.

 

*Silvanus: az erdők védelmezője