Jelige: Nina – Az ötödik generáció

Jelige: Nina

Az ötödik generáció

„Hőre tágul. A centrifugális erő megforgatja, a centripetális erő pedig majd egy pontba húzza vissza, míg olyanná nem válik, akár egy üstökös…” – Nem értette a mondatot. Minden fel, és hevül, igen. De a vér nem ég el, meg sem gyullad. A vér massza. Sárbarna, sűrű, iszapos. Akár a föld. Ellobban benne a láng, elhamvad a szikra. Porból vétettél, porrá leszel. A teremtésed lényege? Az anyag vagy, maga. Hatezer év. A tüzet vérrel oltották el. Nem értették. Félreismerték. Mindig és soha. Súly. Teher és tömeg. A föld besüpped a halomba rakott emberi testek alatt. Hallotta, hányszor hallotta, ahogyan nyög, téli éjszakákon hangosan felsóhajt! Dombok, hegyek, sorok, több hosszú sor, szőnyegnyi tetem. A vér a halottban vízzé válik, elhalványul, savós folyadékká lesz, kicsordul lassan, méltósággal, már nincs benne semmi lendület, már csak a környezet hat rá, önmaga energiája elveszett, nem tör a külvilágba, nem dobban, nem lüktet. Látta nem egyszer, több százszor látta, talán ezerszer. Az erőt nem a föld szívja el, ő csak a nedveket zárja magába, hangtalan súly, viselhetetlen teher. Elszunnyadhatott, és most felriad. Milyen furcsa gondolatok járnak megint a fejében. Ül a karosszékben, csontos keze kiszáradt ölében pihen. Miután válaszolt a lánya levelére, és megnézte a sajtót, bekapcsolta a TV-t, hogy azt nézze, míg várja a gyerekeket. Jellegtelen műsor, szelektált hírek. Teret adnak a kósza gondolatoknak. Gondolatok és képek, igen. Sokáig, majd’ egy emberöltőn át kerülte, ki akarta zárni őket, de azok nem hagyták magukat, és mindig visszakúsztak, mintha könyörögnének. Később megbarátkozott velük, mint olyan rokonokkal, akik nem tagadhatók.

Aznap már hetedszer cserélt alatta ágyneműt. Jól emlékszik a sovány testre, a bőre színére, de mindennél jobban emlékszik a szagra és a tekintetére. A szalmával kitömött párnáról őt figyelő vékony arcra. Onnan tudta, hogy még él, hogy nyitva volt a szeme. Mondta is neki, hogy nem mer elaludni, hiszen a szobában mindenki úgy halt meg, tőle balra és jobbra, álmukban haltak meg az emberek. Ápolta. Melléült éjszakánként, bar kochba-ztak, szójátékot játszottak, suttogva, hogy ébren tartsa, amikor pedig mégis elszunnyadt, ott maradt vele az ágy szélén, fogta a kezét és nem engedte át a halálnak. Tífusza volt, mint a teremben mindenkinek. Aznap, amikor hetedszer cserélt alatta ágyneműt, akkor este kérte meg a kezét. Azt mondta, nem várhat tovább, ő pedig elfogadta a lánykérést. A rá következő napon szabadult fel a tábor. Orvos is jött, gyógyszer is lett, infúzió és szerelék, konzervek és tea. Két hét múlva indulhattak haza.

Első dolguk volt megkeresni a gyereket. A kislányt, akit az anyja vidéken elrejtett. Akkor ő még nem tudta, hogy sterillé tették a kísérletek, sok gyereket szeretett volna, és a kislányt is örömmel elfogadta, mintha az övé lett volna, úgy szerette. Két éves volt Ancika, nem emlékezhetett az anyjára, harminc évig titkolták előtte, hogy nem ő az, és hallgattak arról is, az igazi édesanyja hogyan halt meg, jobbnak látták így, ebben is megegyeztek. Amikor az unokája megszületett, csak azután nem lehetett már elrejteni a tényeket. Hatéves lett a kislány és Anci mindenképp zsidó iskolába akarta íratni. El sem tudták képzelni, honnan vette erre a vágyat, az ötletet, és valahogy érvelniük kellett, ők ketten úgy érezték, meg kell védeniük a kisgyereket. Akkor leültették maguk mellé és elmondtak neki mindent. Aznap este, erre is jól emlékszik, mindenki sírt. - Anya, anya! - ölelte őt a meglett fiatalasszony, és úgy szorította, ahogy még életében soha. A veje ment ki a konyhába egy kancsó vízért, ölében a hatéves unokájával, hogy legalább ő ne hallja a történetet, és ne lássa meg az akkor már feltartóztathatatlan könnyeket, ne rémüljön halálra. Heteken át csak emlékeztek, beszélgettek azután, alakot öltött a múlt és megtelepedett közöttük. Befogadták azt is, akár a gondolatokat, mint a hajléktalan régi ismerőst, nem volt mit tenni mást, de Anci hajthatatlan maradt. - Éppen ezért! Most és így, ennek tudatában aztán főleg, pont ezért! – mondogatta a lányuk és a következő hanukára hozott nekik egy gyertyatartót. Amikor pedig unokája, Kisanna középiskolás lett, akkor együtt mentek el oda, vissza. Látni akartak. Mindent tudni akartak pontosan, mintha nem hinnék el. Végigsétáltak a sínek mentén, letértek jobbra a barakkok felé. Azután elsétáltak a kiserdőbe és meggyújtották a mécseseket az opálos fényű tó partján, ott ahová a krematórium hamvait szórták éveken át. A lánya és az unokája bekötötte a fejét és elmondták a kaddish-t. Ahogy nézte az arcukat, megértette, belátta.  Hogy miért kellett az ő akarata ellenére, hogy miért volt erre szükség… Megtudniuk.

Ő végül szülésznő lett. A Rökk Szilárd utcában dolgozott az orvos továbbképző intézetben egészen a nyugdíjazásáig. A bosszú egyetlen útjának tűnt. De ő nem tudta, hogy bosszú, nem is az övé volt, hiszen amikor végzett az iskolában, akkor még nem tudhatta, hogy saját gyermeknek soha nem adhat életet. Azt, hogy miért nem esik teherbe, hogy a méhe belülről össze –vissza van kaszabolva, hogy csupa heg, azt a borzalom után csak másfél évtizeddel derítette ki egy orvos. És ő csak hosszú évek után, amikor jubileumi jutalomként egy díszes könyvben megkapta az általa világra segített újszülöttek összegyűjtött képeit és nevét, és amikor a kolléganő átadva neki ezt az ajándékot megfogta a kezét, azt mondta egyszerűen: - Látod, Manyikám, itt vannak a te gyermekeid! - akkor értette meg. Hogy miféle jóvátétel ez. Ancika és Kisanna is orvos lett. Az unokája, miután elvégezte az egyetemet és mielőtt férjhez ment volna, másfél évet dolgozott a Vöröskeresztnek Afrikában, önkénteskedett különféle országokban, és tagja lett olyan sokféle jogvédő egyesületnek, katasztrófavédelmi és más segélyszervezetnek, hogy azokat ő név szerint meg sem tudta jegyezni. Kisanna lánya, Eszter, az ő dédunokája pedig kiköpött anyja. Csak ő még politizál is. Óva inti ettől, de hiába beszél neki. Eszter holnap lesz huszonöt éves, de holnap délután is tüntetésre megy, valami szoboravatás elleni tüntetésre, ezért ma jönnek, ma ünnepelnek. Fiatal házas pedig és a hasában már ott az új élet. – Dédi muszáj, értsd meg! Éppen ezért! Pont emiatt, így aztán főleg! - Próbálja védeni, lebeszélni, de ez a kislány olyan vehemens, mintha a négy generáció összes ellenállása benne még össze is sűrűsödött volna. És milyen furcsa képeket festett már egészen kiskorában! Golyóbist, amin kupolák voltak és tornyok, és úgy álltak ki a földből, mintha valami tűpárna lenne, a bolygót pedig egy hatalmas kéz tartotta. – Mi ez, csillagom? – kérdezte akkor tőle, és Eszter nem felelt, újra meg kellett kérdeznie. – Dédi, hát nem látod? Ez a föld! Isten tenyerén van, és nagyon fáj neki. Össze-vissza szurkálja a sok templom minden hegyes tornya!… Eszter a rajzversenyen persze nem nyert ezzel a képpel, de a nagyanyja nagyon büszke volt rá, bekereteztette és kitette a falra. Eszter nem orvos lesz, tanárnak készül. Magyar irodalmat szeretne tanítani. Kíváncsi rá, már régen nem látta, drága, jó gyerek! Az internet használatára is ő tanította meg, amikor Nátán meghalt három éve és ő egyedül maradt. Igaz, a világhálón sok szörnyűség szivárog be, olyasmi, amit látni sem szeretne, de így tudja tartani a kapcsolatot Ancival is, Kisannával és a vejekkel, akik olyanok, mintha a fiai volnának. Ezzel a számítógéppel olyan közel vannak hozzá, mintha csak mindig itt lennének. Ma is együtt jönnek. Az asztalt már megterítette.

Zörög a kulcs a zárban. Nem kell felkelnie, a lányának, az unokájának is van kulcsa, az előszobában levetkőznek, máris jönnek befelé. - Csókolom Mama! – A veje köszöntésére elmosolyodik. Ha ötven év alatt nem sikerült megértetnie vele, hogy ne mamázza, akkor most már nem szól semmit. De talán kissé elfordítja a fejét. Az idős, őszülő halántékú férfi elpirul. Ó, hát ne tessék rám haragudni, mindig elfelejtem, hogy ezt nem szereti… - A háta mögött Eszter hangosan felnevet. - A papa sosem változik már meg! - Azután előrefut a kislány, ültében is a nyakába ugrik, majd’ agyonnyomja, úgy ad két puszit. – Szia dédi! – Kiegyenesedik, a kezét nyújtja, segít neki felállni, ő pedig szemügyre veszi. Napsárga hosszú pulóver van rajta, és a hasa már szépen kigömbölyödött. Hegyes, fiús hasa van. - Már több mint két hónapja mozog, képzeld, és egyre többet! - mosolyog Eszter és gyengéden a hasára húzza a kezét. - Hátha éppen most is, várj csak egy picit! - suttogja, és valóban, mintha érezne valamit. Akkor mindkét tenyerével átöleli a pocakot. A magzat harántfekvésben, keresztben helyezkedik el a méhben, arccal az anyja szíve felé, és éppen a köldöke környékén kalimpálnak a végtagjai. – Azt mondták az ultrahangon, kisfiú, - mondja Eszter, és az örömbe belepirul. Tenyere alatt surrogva áramlik a vér, dobban a szív, lüktetnek a verőerek. Koraeste együtt ül az öt generáció az asztal mellett. Arra gondol, hogy ez az ő életének asztala. Felejteni igyekszik a képeket, a férje utolsó sorait, amit egy kockás füzetbe írt: „Hőre tágul. A centrifugális erő megforgatja, a centripetális erő pedig majd egy pontba húzza vissza, míg olyanná nem válik, akár egy üstökös az emberi szellem, az emberiség maga, és így távozik az ismeretlen felé.” Máig sem érti, vagy inkább nem akarja érteni ezt a mondatot. Aztakarja, hogy ez a legkisebb élet, aki belőle származik, még ha vér szerint nem is az övé, az ötödik generáció, csakúgy, mint az előtte való négy, a szépségre szülessen, a jóvátételre és ne a fájdalomra. És elhatározza, hogy amíg csak él, imádkozni fog ezért. Kis idő. Kellene még.