A vers az impulzív, nagyon erős érzelmek átélésekor, az identitáskeresés időszakában jellemző leginkább az alkotókra. A nagyon magas és mély hullámok idején tör elő a költőből, amikor a pszichének leginkább szüksége van a tisztulásra, arra hogy valamit elengedjünk, amihez nagyon szorosan kötődtünk, de időszerűvé vált a búcsú. Kégl Ildikó első verseskötete más, mint a többi lírában debütáló alkotóé. Pályája delén – riportkönyvek, szociográfia, rövidpróza és irodalomkritika műfajában ismertté válva – élettapasztalattal a háta mögött hívta elő versírói énjét. A kötetre éppen ezért a megfontoltság jellemző, nem lázong, nem forradalmasít, inkább gondolkodásra késztet. Karakteres, tudatosan építkező líra, mély utakra visz, oda, ahová akkor jutunk el, amikor tűz és víz megérintett, ha már ismerjük a magasság extatikus élményét és azt is, amikor a zuhanás fekete, hideg kutakba juttat szerelmet, születést és halált egyaránt. Ildikó versképei plasztikusak, finomak, érzelmesek, az elmúlásról, a nőről, mint egyetemes entitásról, a kötődésről és a kötődés megszakadásáról egyaránt hitelesen szólnak. Irodalmi és filozófiatörténeti kontextusokhoz kötődik, Villontól Babitson át Schopenhauerig gazdagon szőtt szöveghálót fedezhet fel a sorok között az olvasó. Ezek a költemények áramlatok, kövekkel, hegyekkel és tengerekkel, visznek magukkal, jó bennük lenni.
Varga Melinda