Jelige: Heloni – Virradat

Jelige: Heloni

Virradat

2004. december 27.

Százhalombatta

Megengedte a forró vizet a kádban és a mosdókagylóban is, a falon brummogni kezdett a cirkó, akár egy öreg medve, a gőz a két vaskos vízsugárból pedig hamarosan felcsapott. Halkan becsukta az ajtót, hajnali fél kettő volt. Visszament a szobába. A csecsemő az ágyban nyitott szemmel feküdt, de nem sírt, arra már nem, csakis a levegővételre maradt ereje. Felkapcsolta a kis olvasólámpát az éjjeliszekrényen, hogy ne kelljen tapogatóznia, és a gyenge sárga fényben is jól látszott a kékesszürke árnyék a kisfiú ajka körül. Tudta, vagy inkább érezte, hogy nincs sok ideje, igyekezett nem félni, biztos kézzel kiemelte a gyereket a rácsos kiságyból, szorosan magához ölelte és elindult vele a fürdőszoba felé. Az orvos mondta, hogy ezt kell tenni, ha a roham újra jelentkezik. Amióta megszületett ez volt a negyedik vagy ötödik, és ahogy visszaszámolt, amikor megkérdezték, kiderült, hogy minden második hónapra jutott egy. Állt a gőzben, ami vastag felhőbe vonta a fürdőszobát. Meleg volt, akár egy szaunában. A gyerek tágra nyílt szemmel nézte a párapamacsokat, amik a tükör feletti fény felé szálltak és ott szertefoszlottak, egy ideig ámulattal figyelte. Olyan jó kisgyerek volt mindig, figyelmes, és minden érdekelte, de akkor elfáradt, és a vállára hajtotta a fejét. A kis mellkasát a szívének döntötte. Ő hallotta az érdes légzését, a bőrén érezte is, ahogy a csecsemő bordái besüppednek az igyekezettől, hogy levegőhöz jusson, és arra gondolt, bárcsak helyette lélegezhetne. Álltak a gőzben, több mint negyedórán át, mérte az időt, de Gergő nem lett jobban. Míg felöltöztette a kisfiút, a férje hívta a mentőt.

New York

Lisa lecsapta a körzőt az asztalra. A szőke pihék a halántéka körül válaszoltak az indulatra, meglebbentek, mint az árvalányhaj a karácsonyfán a huzatban, ahogy kifordult az íróasztal mellől, hogy szembenézzen vele. – Nem hiszem el! Ez a legújabb őrület? Mondd, te teljesen megőrültél? És éppen most? Mi az, hogy nem jössz el a party-ra? Ez a te születésnapi party-d, a szüleid rendezték, készültek rá egy csomó ideje és egy valag pénzbe került! – Akkor még nem tudtam… - kezdte el mondani, de a lány már felállt és elindult felé. – Mit nem tudtál? Elment a józan eszed? – Értsd meg, dadogta, valamit tennem kellett…Nem tudtam, hogy megkapom ezt a levelet, ez is pont ma érkezett, nézd, itt van! – motyogta, és felé nyújtotta a fehér, hosszúkás borítékot, ami addig a zsebében lapult. – Miféle levél? – Lisa kikapta a kezéből, kibontotta, olvasni kezdte, és ő látta, ahogy összegyűrődik a homloka, jobban, mint a zsebében a levél. Arra gondolt, hogy már minden idegen tőle. Ez a lány sem más, mint egy idegen világ szülötte, egy olyan világé, amit sosem értett, de amihez megpróbált alkalmazkodni egy negyed évszázadon át. Szerette ezt a világot, de csak azért és csak addig, míg meg nem értette, amíg meg nem ismert belőle mást, mint a saját valóságát, míg valahogy látni nem kezdett, másként. És őszintén kutatta a pillanatot, de nem emlékezett rá maga sem, hogy ez mikor következett be. Talán nem is egy adott időben, hanem egy szakaszban indult meg a távolodás. A politika is hozzátartozott, nyilván. Legalábbis az, amikor megértett egy-két összefüggést benne, többek közt azt is, hogy gazdaságilag mi határozza meg az erővonalakat, és hogy a családja vagyona hogyan foglal ebben helyet. Onnantól hiába voltak a vacsorák a Waldorfban, hiába minden piknik a Coney Island-i nyaralóban, hiába a Limousin ma estére is, és Lisa drága, hatszáz dolláros parfümje. Csak az a kép járt a fejében, az egyetlen kép, amivel Jason díjat nyert, de amiben messze nem az érte járó elismerés volt a lényeg. Gyerek kuporog a keselyű előtt, a dögevő pedig mögötte várakozik a halálra. Ő rezidens volt akkor, másodéves. A diplomáját már átvette, mégsem akart endokrinológus lenni, mint az apja, nem látta semmi értelmét annak, hogy az egész életét kövér, hormonzavaros betegek közt töltse, akiknek legnagyobb problémája mindig az marad, hogy hány kiló fagylalt van a hűtőszekrényben, és mennyi marhahúst süssenek vasárnapra. Undorodott. Az egyik oldalon a nagybátyja részvényeitől, amik az olajbizniszből származtak, a túloldalon a felsorakozott onkológiai betegekig, akik a kemoterápiától sugárban hánytak. Az anyai nagyapja politikai karrierjétől, amihez a katonai múltja és a fegyvergyára – valljuk be, - elég sokban hozzásegítette, és az összes csonttá soványodott éhező gyerek képéig, akiknek a harmadik világban egy doboz tápszer sem jutott. Pár hétig komolyan azon gondolkodott, vajon rajta kívül tényleg nem látja-e senki az összefüggéseket? De hamar rá kellett jönnie, hogy nem erről van szó. Az ember nem buta jószág, persze, hogy mindent lát és átlát, ha akar. Inkább arról volt szó, hogy nem is akartak tudni róla. A kérdések, amiket feltett nem is érdekelték az embereket. A kisembereknek nem volt hozzá közük. Mit tehetnénk mi? – tárták szét a kezüket, a nagyok, akiken pedig múlott majdnem minden, azok szántszándékkal fordítottak hátat. Valamit pedig most már tenni kell, egyre inkább így érezte. Napról - napra csak ezen gondolkodott, és most Lisa-nak is ugyanezt a mondatot mondta. A családjában az volt a szokás, hogy a diplomaosztóra tetemes részvényköteget kapnak az ifjak ajándékba. Akkor már magánál volt. Igen, leginkább így nevezné az állapotot, amibe nagyjából másfél éve eljutott. Eladta a részvényeket, amik akkor nagyon sokat értek, megkereste Jasont és elindította a regisztrációját annál a nemzetközi szervezetnél, ami Afrikában mobil kórházakat létesített. A teljes vagyonát oltóanyagra költötte, amit a WHO-nak adományozott, ezt persze Lisa nem tudta. Sem a szülei. Minek mondta volna el? Az utóbbi időben így is mindenkit csak megbotránkoztatott. A mai születésnapját az utolsó családi körben eltöltött vacsorának szánta, ott akarta bejelenteni a terveit, január elsején indult volna Ugandába. Akkor még nem tudott róla senki, hogy India partjait szétsöpri a cunami. Ő már el is felejtette, hogy a felekezetek közötti missziós munkatársak adatbázisába is bekerült a száma, ők azonban nem feledkeztek meg róla és aznap reggel csengett a telefon, pontosan egy orvos hiányzik, ha vállalja, lefoglalják a jegyét az esti gépre. Igent mondott.

Budapest

A mentősök rendesek voltak, bekapcsolták a szirénát és százhússzal tepertek a néptelen városon át. Gergő arcára már az érkezés után maszkot tettek, az oxigénpalackból áramlott a sűrített levegő, de a kisfiú ezzel, szemmel láthatóan már nem tudott mit kezdeni. A légzése lassult, a végtagjai ernyedten lógtak a teste mellett, akár egy ottfelejtett rongybabáé. A mentőorvos menet közben preparálta a vénát, mert a hörgőtágító gyógyszerek izomba adva mit sem érnek, hosszasan magyarázta, hogy mit miért tesz, talán, hogy saját magát kontrollálja, talán hogy az ő figyelmét elterelje, de lehet, hogy mindkettő. A kórházba hajnali négykor értek, a váróterem órája, mint egy pályaudvaré, onnan tudja, hogy megdöbbent rajta, kétszer is megnézte, és arra gondolt, mintha utaznának valahová, de a félmondatnak baljós árnyéka volt elhesegette. A felvétellel nem sokat bajlódtak, az ügyeletes orvos azonnal kivette a kezéből a csecsemőt, és magára hagyta őt a kelletlen és álmos adminisztrátorral. Mire az intenzív osztályra ért, Gergőt már lélegeztető gépre tették, az orvos csak pár szóra lépett ki a folyosóra és csak annyit mondott, a fia kritikus állapotban van, holnap reggel érdeklődjenek, vagy várjanak itt a padon, de azt nem javasolja. Messze lakunk, dadogta, nem tudunk hazamenni, a mentő hozott és ilyenkor nincs vonat. Az orvos akkor megkérdezte tőle, honnan jöttek? Amikor kimondta a város nevét megrándult a férfi arca. Ő pszichiáterként dolgozott, a szakdolgozatát a mimikai jelek szintetikus összefüggéseiből írta annak idején, azonnal visszakérdezett. Miért? Ebben a hónapban a maga fia onnan a hetedik egy év alatti csecsemő, aki légzési elégtelenséggel kerül be hozzánk, felelte az orvos, és a nyakában lógó kék maszkot babrálva hozzátette: most már tennünk kéne valamit. Akkor fel sem fogta, hogy mire gondol. És akkor még nem tudta azt sem, hogy majd csak jóval a temetés után válik képessé arra, hogy megértse. Nem tudta azt sem, hogy a dátumhoz képest két évre pert nyer majd a kőolaj finomító ellen, és a kártérítés teljes összegét a kruppos gyerekek alapítványának ajánlja fel. Az orvos kézfogása erős volt, hálás, nem felejti el. De nem volt vigasz és soha nem is lett. Valamit tennie kellett, és megtette, amit lehetett. Sötét éjszaka volt, hosszú, mint a sarkkörön. Hideg és fekete, amiből nehezen virrad.