Kőesésben, fényhullásban

A Magyar Kultúra Napját Sepsiszentgyörgyön irodalmi esttel ünnepelték, amelynek vendége Király László József Attila-, Déry Tibor- és Arany János-díjas költő és Szilágyi István Kossuth-díjas író volt. A meghívottakkal Fekete Vince, a Székelyföld főszerkesztő-helyettese beszélgetett. 

Kőesésben, fényhullásban

A Kőesésben, fényhullásban címet viselőíró-olvasó találkozót – amely a Bod Péter Megyei Könyvtár, a Magyarország Kulturális Központja–Sepsiszentgyörgy és az Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával jött létre – nagy érdeklődés övezte. A házigazda ezúttal is Szonda Szabolcs, a megyei könyvtár igazgatója volt.

A beszélgetés előtt két rövidfilm avatta be a közönséget a meghívottak ars poeticájába.  Király László számára a versírás maga a szabadság, az a terület, ahol semmi és senki nem zavarhatja. Szilágyi István soha nem volt képes úgy írni, hogy az munka legyen számára. Sohasem azt fogalmazta, aminek tudta a végét, számára az írás önmaga felfedezését jelentette, valaminek a megfejtését.

Miként érzitek magatokat a jelenlegi világban emberként, költőként, íróként? – tette fel első kérdését Fekete Vince.

„Sikerült végigélnem az 1930-as évektől máig az összes negatív, pozitív történést” – válaszolt Szilágyi István. A mai világot értetlenkedéssel szemléli. A hetvenes években jelent meg egy tanulmány, hogy bolygónk tartalékai vészesen fogynak, s ahelyett, hogy racionalizáltuk volna fogyasztásunkat, a még pazarlóbb életmódot választottuk. Annak idején egy télikabát évekig használatban volt, elrongyolódása után sem dobták el, hanem a kutya óljába tették. A hazugság világvallássá alakult, mind a magánéletünkben, mind a politikában, még a tudományban is.

„Ha azt mondanám, jól, nem fedné az igazságot, de az sem, hogy rosszul – vette át a szót Király László. – Úgy érzem magam, mint bárki ebben a teremben. Meg kell tanulni elkerülni, hogy káromkodva vagy imádkozva éljünk, a munkánkra kell figyelnünk. Nincs más célom, mint az egyensúlyt megtalálni, s megtartani. Mivel munkámmal pillanatnyilag jól haladok, azt tudom mondani, meg vagyok elégedve. A mai világ előnye, hogy békén hagynak, nem próbálnak helyettünk gondolkodni”.

Szilágyi István ötven, Király negyven évet dolgozott az Utunk, illetve utódja, a Helikon szerkesztőségében, Fekete Vince erről is kérdezte őket.

Szilágyi elmondta: a munkát akkoriban nagyon komolyan vették, főleg a cenzorok. A lap tizenhatezres példányszámban jelent meg, lett volna több előfizető is, de a Román Kommunista Párt papírhiányra hivatkozva nem engedélyezte a magyar irodalmi kiadvány további terjeszkedését. Annak ellenére, hogy a cenzúra nagyon komolyan vette a munkáját, és nem lehetett tudni, hogy egy kétértelmű sor végett felakasztják avagy megdicsérik-e a szerzőt, születtek maradandó művek.

Nem igaz, hogy akkoriban nem lehetett közölni – tette hozzá Király. Igaz, meg kellett találni annak a módját, hogy a szerző közölni tudja a gondolatait a sajátos körülmények között. Létezett egyfajta cinkosság az olvasó és a szerző között, amiről tudtak a cenzorok is, de tehetetlennek bizonyultak, esetenként nem foglalkoztak vele. Megtörtént az is, hogy jeles alkalomra magasröptű költeményt rendeltek a magasságosak. A hazafias költemény a Szárnyaló költészet címet kapta. A nyomdában az első hatszáz példány után az „á” ólombetűről letört az ékezet. Két napon át javítgatták kézzel a lapszámot, persze az olvasónak feltűnt, hogy az ékezet nem nyomtatott. Az efféle történések nyomán egyfajta bajtársias kapcsolat alakult ki a szerző és olvasó között. Ugyanakkor az alkotók tudatában voltak, hogy ez az abszurd korszak nem tarthat már soká. Túlságosan embertelen, homályos, irányított volt ahhoz, hogy életképes legyen. De abban a korszakban is születtek alkotások, melyek mind a mai napig megállják a helyüket, annak ellenére, hogy a szerzők állandó megfigyelés alatt álltak, vaskos jelentések készültek róluk.

Szó esett arról is, hogy Szilágyi István főszerkesztőként hogyan ösztönözte munkára kollégáit. Péntek délben mosolyogva megkérdezte Király Lászlót, hogy hány sor van meg a hétfőn leadandó anyagából. „Állítom, minden szerző az utolsó előtti órában kezd gondolkodni a kért anyagon” – reagált erre Király László. Ugyanezt a módszert alkalmazta Bodor Ádámnál is, hát gyakran megesett, hogy a két szerző hétfő délelőtt egymás mellett ülve rótta a sorokat. „Nem tehetek róla – nevetett Szilágyi. – Mindketten rendkívül jól írnak”.

Miért írtok? – tette fel a kérdést beszélgetőtársuk. Szilágyi István az írást eszköznek tekinti ahhoz, hogy megfejtsen valamit a maga számára. Iskoláskorában nem igazán kedvelte az írott betűt, bár olvasni nagyon szeretett. Talán a sors iróniája, hogy mind a mai napig kézzel ír, nem írógéppel, számítógéppel.  Az induló íróknak azt tanácsolja, Kolozsváron mérettessék meg magukat. Kisvárosban az a veszély fenyegeti az alkotót, hogy kritika hiányában nem fejlődik. Kolozsvárban az a jó, hogy nincs „a legnagyobb író, a legnagyobb költő”. Ha valaki azt mondta, Szilágyi Domokos a legnagyobb, mindjárt ott volt Lászlóffy Aladár ennek ellensúlyozására. A kolozsvári tapasztalatok után el lehet menni bárhová, mert azt a tudatot, hogy ezt a csatát megnyerte a szerző, senki nem veheti el.

Király László egyfajta erkölcsi kötelességnek tekinti, hogy megossza tapasztalatait a világgal. Fiatalkorában ő is rengeteget olvasott, s mivel nem jutott hozzá kortárs szerzőkhöz, első próbálkozásai a klasszikus magyar költőket idézték.

A bő kétórás, remek hangulatú találkozó egy novella és versek felolvasásával végződött, majd a szerzők dedikáltak.

Miklóssi Szabó István