Jelige: o0Libra0o

 

 

Hangos a bűn

 

Decemberben zuhog az eső. Kinéztünk az ablakon és azt hittük, a házunk téglánként olvad szét. Máris brómszínű csíkok fordultak jobbra, majd balra az üvegen.

Beragadtunk.

 

-          Nincs mit szépíteni a helyzeten, drága felebarátaim: egyikünk sem örvendezik módfelett attól, hogy ma összegyűltünk. Aggodalomra azonban semmi ok: intézkedem. Hol is van a telefon, asszonyom?

-          Erre, csak erre tessék.

 

A szomszédasszonyt az őzgerincsütésen kívül nem sok minden érdekli, de én úgy látom rajta, a fiáért még a Tejút közepébe is elmenne. Főként, ha önként hív ilyen ördögöt a házába, noha már a puszta megjelenésétől is öklendezik. Pedig az a szegény gyerek azt sem tudja, mi az a Tejút, legalábbis csak igen halvány elképzelése lehet róla, ami biztosan összefüggésben van a reggeli müzlivel. Még az anyja is gyakran becézi „Butuskámnak”. Így került ide a professzor. Mivel a szomszédasszony egyre nagyobb kételyekkel rendelkezik csemetéje értelmi képességeit illetően, elhívta Kimondhatatlan Nevű rektorunkat, hogy korrepetálja az ő szeme világát. Nem sok sikerrel.

 

-          Minek ez a sok majré? Földanyó csak kiborította a dézsáját. Miért vannak úgy oda pár csepp esőtől? Nem értem.

 

A barátom soha, semmit nem vesz komolyan. Lehet, hogy pont emiatt vagyok folyton vele. Együtt biciklizünk. Léha dög, mondja rá mindig az anyám. Máskülönben, dühös vagyok magamra, mert aggódnom kellene a szüleim miatt. De sajnos, mióta itt vagyunk, egyáltalán nem érdekel, hol húzták meg magukat az apámmal és hogy biztonságban tudhatom-e őket. Talán én vagyok sorban a második ördög a professzor után? Micsoda kitüntetés.

                Butuskám mellettem bukfencezik a perzsaszőnyegen, miközben tejjel a szájában gurgulázik… Nem, azt hiszem, én mégiscsak a harmadik lehetek az ördöglistán.

 

-          A telefon nem működik – közli a professzor. Sarkában érkezik a szomszédasszony és lekever egyet a kölyöknek. A barátom kárörvendőn vihog rajta.  – Kénytelenek leszünk a lehetőségekhez mérten kulturáltan tölteni a hátralévő perceket, amíg ránk nem találnak.

-          Adja az Isten, hogy percek legyenek – pusmogja a szomszédasszony, kezében egy sodrófával. Hogy került hozzá az a fene nagy sodrófa? Úgy érzem, a negyedik helyre csúszom le az ördöglistán.

 

A kisfiú rikoltozni kezd. Követeli, hogy játszunk valamit – persze, elég sajátságos módon. Körbe-körbe rikkantgat és állítása szerint, Noé bárkáját színleli.

 

-          Noé bárkája! Zseniális! Hallották? Igen? A gyerek már képes összekapcsolni a történteket és különleges hasonlattá alakítani őket. Ez egy igen komplex működés terméke! Látja, asszonyom: használ a kezelésem.

-          Igen, valóban – feleli a szomszédasszony és tigrisszemekkel bámulja Butuskámat.

 

Úgy érzem, valamiféle paródia szem- és fültanúja lettem. A klausztrofóbia piszeorrú, csúf manója kibújni igyekszik belőlem. Nekem azt mondták, klausztrofóbiás vagyok. Gondolom, így is van. Bár, ezt az ördög, azaz a Kimondhatatlan Nevű felesége diagnosztizálta nálam. A barátom szerint nem kell hinnem neki. Gondolom, igaza van. Gondolom…

 

-          Jöhet a következő készségfejlesztő játék – kiáltja lelkesen a professzor; a szája csücskét nyalogatja. – A lényeg: a kreativitás. Véletlenül van nálam egy kattogó játékbomba. Na, már most, ezt fogjuk körbehajigálni, mígnem a szerkezet jelképesen felrobban. A személy, akinél ennek idején a bomba van, kiesik. De addig is, megadunk egy témát, amire őszintén, de csakis őszintén, példát kell állítani, a személyes életünkből. Szerény véleményem szerint, remek dolgokat tudhatunk meg egymás benső titkairól.

-          Azt hiszi, ez érdekel engem? – nyakaskodik a barátom.

-          Nem, de most majd kiderül, szüksége van-e magának is a kezelésemre, fiatalember.

 

Egészen biztos vagyok benne, kétség sem fér hozzá, hogy a professzor maga a sátán! Ahogyan a szemüvege villant, ahogy a szemöldöke borzolódott és a kezei görcsösen rángó, fojtogató mozdulata... Minden jel arra utal, hogy vigyáznom kell vele. Az ő bensőjébe látni nem éppen a földi paradicsom.

 

-          Addig sütök egy pralinés őzgerincet, hogy legyen mit falatozni.

-          Nem, asszonyom, a játékban mindenkire számítunk. Csak így lesz értelme. Csak így lehetünk bizonyosak gyermeke fejlődésében.

 

Így tehát vonakodva, de törökülésben helyet foglaltunk a szőnyegen. Butuskám izgatott, nyálbuborékokat ereget felém és mindannyiunk helyett részt akar venni a bombadobálásban.

 

-          A téma nem lesz egyszerű, drága felebarátaim. Mindenkinek be kell ismernie egy-egy helytelen cselekedetét, méghozzá minden körben. Nehéz feladat az önismeret, de hasznos és a legmélyebben rejtőző meglepetések is hagynak maguk után némi kívánnivalót. Kezdhetjük?

 

Még utoljára végignézek a társaságon. Nem vagyunk heten, mint a gonoszok, de még soha nem láttam ilyen hátborzongató teremtményeket. Az asszony kezében a sodrófa, hegye a földre koppan. A professzor a bombát forgatja és negédesen mosolyog. A kölyök, az egész est veleje-magja, Butuskám a fülcimpáit cibálja, a barátom pedig lesajnáló pillantásokkal illeti. Összeillenek.

 

-          A téma legyen a bűn, amelyet elkövettünk. Véleményem szerint, könnyebb a beismerés, ha eleinte csak apróságokat sorakoztatunk fel. Könnyíthetünk is a lelkiismeretünkön, ha esetleg a végén hozzátesszük, hogy megbántuk a helytelen cselekedet. Érthető? Akkor tehát, kezdődjék a mulatság! Ha megengedik, én kezdek.

 

Tik. Tak. Tik. Tak.

 

-          Ma reggel azt mondtam a feleségemnek, hogy ráncosabb, mint az esztergomi dédapám. – A barátom irdatlan nevetésben tör ki, a gyerek is gurgulázik. – Mélységen sajnálom, hiba volt.

 

A bomba továbbrepül, a szomszédasszonyhoz.

Tik. Tak. Tik. Tak.

 

-          Én… elrontottam az aszaltszedres őzgerincet a múlthéten. Sót tettem bele cián… - Elmosolyodik. – Miket beszélek? Cukor helyett. Ó, és elnézést.

 

Tétován a barátom kezébe adja a bombát.

Tik. Tak. Tik. Tak.

 

-          Fú, mit tudom én… Legyen az, amikor elhappoltam az öcsém bringáját és totálkárosra zúztam a szeméttelepen. Kár érte, egész jó járgány volt. Bocs neki.

 

Butuskám következik. Rázni kezdi a szerkezetet és nyaldossa a kanócot.

Tik. Tak. Tik. Tak.

-          Mamának… a süti… a falra dobtam és festettem. A sütivel. Zöld volt. Baktériumot festettem vele. A mama volt, ő volt az! – Eszeveszetten módon nevet.

 

Rám kerül a sor. Félni kezdek. Nem tudom, miért.

Tik. Tak. Tik. Tak.

 

-          Tehát…

 

Tik. Tak. Tik. Tak.

 

-          Egyszer elfelejtettem megetetni a papagájomat. Elpusztult.

 

Olyan csendet szívtam be az orromon, amitől kitágultak az ereim. Érzem, ahogy patakokban zúg a vér bennem. A játék átbillent a komolyabb térfélre. Szakadék felett lógunk mind. Újból a professzornál van a bomba.

 

Tik. Tak.

 

-          Bolondnak tituláltam egy páciensemet, noha valójában nem volt az. Gyűlöltem őt. Ma már sajnálom az egészet.

 

Tik. Tak.

 

-          Belesütöttem az anyám műfogsorát egy réteges őzgerincbe és ezt adtam neki a kilencvenedik születésnapjára. Nem volt szép tőlem. Ha már nem volna halott… bocsánatot kérnék.

 

Tik. Tak.

 

-          Na, jó, bevallom, egyszer loptam egy chipset a vegyesboltban. Veszettül éhes voltam. Megesik, nem? Bocsánat.

 

Tik. Tak.

 

-          Vírusos… vírust adtam egy másik fiúnak. Az óvókertben… az óvodában. Rossz voltam, bocsánatot kérek. De mama, mikor adsz gidagerincet?

 

Tik. Tak.

 

A szobában egyre mélyebb és valamiért hangosabb a sötétség. Így érzem és kész. Az ördög felém néz, csattog a szemfogával. Ő tart itt minket, már világos. A csapdát nem a természet állította nekünk, hanem a professzor. Nem a Föld, nem a sors. De hát mire jó ez az egész? Biztos mi vagyunk a hibásak. De én nem vagyok bűnös. Nem hibáztam. Nem.

Jön ki a manó, klausztrofóbiás vagyok! Levegőt!

 

Tik.

(levegőt)

Tak.

 

-          Utálom a világot. Mindent, ami él vagy halott. Mindent, ami mozog és azt is, ami nem. Pokolba az emberekkel, a jókkal és aljasokkal; pokolba a fákkal, az esővel és az őzekkel. Soha nem érdekeltek a szüleim. Egyszer azt kívántam: bár borulna rájuk sav és roppanna össze a gerincük. (levegőt)

Bámul engem a professzor, a barátom, a szomszédasszony és Butuskám is. Ez már nem az a ház. Ez már nem az a társaság. Gyűlölöm őket. Szerintem, kijött belőlem a pisze manó. Klausztrofóbiás vagyok, gondolom. (levegőt)

Rájöttem. Az ördög pillantásának súlya van.  Kérdez engem:

 

-          Megbántad? - (Nem mondom ki, hogy nem.)

 

Tik. Tak.

 

-          Még nem késő. Vigyázz, most még bocsánatot nyerhetsz mindenkitől.

 

Tik. Tak.

 

-          Tehát? Sajnálod?

 

Tik. Tak.

 

-          Sajnálod?

 

Tik. Tak. Tik. Tak.

Tik. Tak.

 

 

 

Bumm.