Jelige: Tau Ceti – Csillagszórók

Jelige: Tau Ceti

Csillagszórók

Mert mindenkit csak az anyagiak érdekelnek! Xing szomorúan rugdosta a kavicsokat a folyóparton. A randija már megint nem sikerült valami jól, a fiúról kiderült, hogy apja magas rangú hivatalnok, és amikor megtudta, hogy a lány csak egyszerű munkás, finoman ugyan, de lekoptatta.

Ez nem igazság! Tehetek én arról, hogy a szüleim csak egyszerű parasztok, akiknek a világ a disznó farától az eke szarváig tart? Megállt, és felnézett az égre. Megszokásból. Vidéken legalább a felhőkben lehetett gyönyörködni, de itt, a városban már három hete a napot sem látta. Egy éve költözött ide, tizennyolc évesen, tele reményekkel. Itt tényleg a többszörösét kapta annak, mint amit rizstermesztésből össze lehetett szedni, de ez az állandó szmog és szürkeség!

Xing! A lány, aki kiáltott, a szobatársa volt a munkásszállón. Xing, már mindenhol kerestelek, csak azt akarom mondani… Te, nem egy sráccal kéne most lenned?

Kéne-kéne, de ejtett, amikor kiderült, hogy nem vagyok olyan rangos, mint az ő családja. Sajnos, így megy ez… Felsóhajtott. A korabeli fiúknak nem elég a csinos arc, meg a kecses termet, nekik a jövőjükre is gondolniuk kell – ami valójában azt jelentette, hogy meg kell felelniük a szülői elvárásoknak. Az idősebb férfiak pedig csak első pillantásra tűnnek hálásabbaknak, valójában csak szexet akarnak, és előbb-utóbb mindről kiderül, hogy már nős. Ahogy a múltkor arról a fogorvosról is! Barátnője megölelte, és Xing csak most vette észre, hogy milyen zaklatott.

Mi a baj, Lien? Olyan sápadtnak tűnsz.

Xing, nem is tudom, hogy mondjam el, de… Vett egy nagy levegőt, amitől köhögnie kellett. A nagynéném tudott szerezni nekem egy adminisztrátori állást a városházán. Csak nagyon messze van a mostani szállásunktól, szóval…

Elköltözöl. Maga is meglepődött, milyen nyugodt a hangja. Liennel gyerekkori barátnők voltak, együtt jöttek fel a városba, és egymást támogatták a honvágy meg a nyomasztó tömeg elviselésében. Ugyanabban a kis tűzijátékgyárban, sőt ugyanazon a részlegen dolgoztak, ami nagy szerencsének számított. A harmadik társuk, aki velük jött, egy elektronikai üzemhez került, és bár több pénzt keresett náluk, sokkal megterhelőbb munkát kellett végeznie. Hallott valami pletykát is, hogy nem bírta, és hazaköltözött. Vagy öngyilkos lett? Már nem emlékezett. Mikor mész?

Már ma. Ne haragudj, nagyon váratlanul jött a telefon, és azonnal döntenem kellett, mert az ilyen lehetőségekre rögtön lecsapnak, és…

Nem kell magyarázkodnod. Xing alig bírta visszatartani a könnyeit, de nem akarta megnehezíteni Lien dolgát. Nem akarta, hogy lássa rajta ijedtségét, és hogy mennyire fog neki hiányozni. És, hogy milyen irigy. Azért, néha felhívsz majd?

Persze, persze! Mondta gyorsan és vidáman (talán túl gyorsan és túl vidáman) a másik, és újra megölelte. Minden szombat este együtt mehetünk szórakozni, ahogy eddig is! És akkor reszkessenek a pasik!

Nevettek, de mindkettőjük nevetésébe vegyült valami új, elfojtott disszonancia. A metróvonalaknak hála a fizikai távolságok leküzdhetőek, de a társadalmiak… Egy városházi asszisztens és egy munkáslány barátsága ritkaságszámba ment. De a nyomasztó gondolatokat mindketten igyekeztek elűzni maguktól, egymásba karoltak hát, és cseverészve elindultak a munkásszálló felé. Útközben, ahogy eltávolodtak a szellős folyóparttól, egyre kibírhatatlanabb lett a levegő minősége, végül kénytelenek voltak felvenni a légszűrő maszkjaikat.

Xing már negyed éve nem látta Lient, és kezdett egyre jobban elhatalmasodni rajta a magány. Miután barátnője elment, átkerült egy olyan szobába, ahol nálánál jó húsz évvel idősebb asszonyok laktak, ráadásul egy másik tartományból, így alig értette meg a nyelvjárásukat. Az első két hétben még próbálkozott a kapcsolatfelvétellel, de valami miatt összezártak ellene, talán nehezményezték, hogy velük ellentétben, akik napi tizenkét órát görnyedtek a futószalag mellett, Xing a sokkal kellemesebb minőségellenőrzésen dolgozott. Nem tehetek róla, hogy nektek nincs érettségitek! Kiáltotta volna legszívesebben az arcukba, de inkább hallgatott. Ahogy hallgatott a telefon is. Szülei már évekkel ezelőtt kiköttették a költségek miatt, Lien pedig csak az első hónapban kereste, egyre rendszertelenebbül.

Akkor eldicsekedett, hogy milyen jó helye van, hogy mennyivel könnyebb a munka, és amint lesz üresedés, azonnal szólni fog neki. Lelkesedése átragadt Xingre is, de amikor először mentek el táncolni szétválásuk után, és konstatálta, hogy Lien új ruhában, új mobillal érkezett, és márkás sört rendel a pincértől, a viszontlátás öröme kissé megkeseredett benne. Barátnője viszont szinte tombolt, kacérkodott a férfiakkal, és hajnalig akart maradni. Viszont Xing fáradt volt – neki a szombat ugyanúgy munkanapnak számított, ahogy annak idején Liennek is, de úgy tűnt, a másik lány ezt már elfelejtette (talán akarattal), és kicsit duzzogva hagyta ott a mulatságot. A metrón, amikor az előbb leszálló Xing szokás szerint a maszk felhúzása előtt puszit akart váltani vele, mintha vonakodott volna. De másnap bocsánatot kért telefonon, és úgy tűnt, tartani tudják majd a kapcsolatot. Aztán egyszer Lien kurtán-furcsán bejelentette, hogy van valakije, és azóta nem kereste.

Lement a társalgóba, jobb híján, és leült a tévé elé. A többiek (csupa idegen arc!) a híradót bámulták: a Jangce áradása tízezreket kergetett el otthonaikból. A Fülöp-szigeteken tájfun pusztított. A GDP előreláthatólag 8%-al nőhet az idén, messze megelőzve az Egyesült Államokat… Nem kapcsolhatnánk át valami vidámabbra? Minden arc feléje fordult, és Xing zavarba jött. Maga sem értette, mi ütött belé, hogy merte fiatal taknyosként ilyen tiszteletlenül megzavarni az idősebbeket. Lehajtott fejjel bocsánatot kért, és már nem is törődtek vele tovább. Kiment inkább rágyújtani, kellett valami vigasztaló.

Odakint, ahogy a rosszízű levegőhöz maga is hozzáfújt egy kevés mérget, végre el tudott gondolkozni a helyzetéről. Nem érzem itt jól magam. (Szív, lent tart, kifúj.) Haza nem mehetek, anyámék alig élnek meg abból, amit termelnek. Nem okozhatok csalódást! (Szív, lent tart, kifúj, köhög.) Lienre már nem számíthatok, talán sosem látom többé. (Szív, lent tart, kifúj, köhög.) Új állást kell szereznem, ahol vannak más fiatalok is! (Szív, lent tart, kifúj, köhög, köhög, köhög! Cigaretta hullik a bokrok közé.)

Nagyon fáradt volt. Új megrendelés jött Portugáliából, valami nemzeti ünnep miatt, és minden nap túlóráztak. Oh, Portugália! Csak szerezzek egy gazdag férjet, elmegyünk oda, s talán vissza sem jövünk, soha! Nem tudta, hányszor ismételte el magában ezt a gondolatot, mialatt a csillagszórókat számolta és ellenőrizte a dobozokban. Vagy, amikor be kellett ülnie a többiek közé a gyártásra, mert közeledett a szállítási határidő. És érezte a gúnyos pillantásokat, a kaján örömet, ami körülvette: lám, a meósnak is be kell piszkolnia kezét! Összeszorított szájjal dolgozott. Aznap este egy idősebb nő nézett vissza rá a tükörből.

Eljött a vasárnap és új erőre kapott. A szüleim messze élnek? Kibírom. Nincs már barátnőm, nincs még barátom? Majd lesz! De előbb új munkát kell keresnem! Bízott magában, kiöltözött, és szabadnapját egy internetkávézóban töltötte, álláshirdetéseket böngészve. Három helyre el is küldte önéletrajzát, és nagyon remélte, hogy kap majd visszajelzést. Hazafelé menet elfogta a szorongás: biztos jól csinálja? Végül elhessegette magától a sötét gondolatokat.

Hétfőre belázasodott, de nem akart szabadnapot kivenni, mert kellett a pénz. Ebéd után olyan köhögési roham tört rá, hogy a munkavezető zavarta el az üzemorvoshoz. A vén doktor cigarettával a szájában hallgatta meg a tüdejét, a szívét. Ne dohányozzon! Fújta rá a füstöt. És holnap maradjon otthon! Megrázta a fejét. Doktor úr, nem lehet… Az orvos szó nélkül kinyomtatta az igazolást, és adott neki valami receptet is. Az ismerős írásjelek között négy nyugati betűt is felfedezett: COPD. Nem merte megkérdezni, mit jelent.

A gyógyszer kétheti fizetésébe került, viszont jobban lett tőle, és a hét második felében, ha szenvedve is, legalább be tudott járni dolgozni. Érezte, hogy munkatársai dühösek rá, miután másfél napot „ellógott”, de nem érdekelte: kényszerpihenője alatt kilógott a kávézóba, és az egyik helyről válaszoltak neki. Igaz, csak annyit írtak, hogy ígéretes jelölt a megcélzott pozícióra, és majd értesítik, de már ettől is sokkal jobban érezte magát.

Szombat este elment szórakozni, gondolta, talán sikerül összejönnie valakivel. Ha nem, az sem baj, legalább kienged egy kis gőzt. Nem akart a régi helyére menni, túlságosan emlékeztette azokra az időkre, mikor még Liennel együtt járt oda, így elmetrózott a belvárosig, és találomra választott a rengeteg bár közül. Mennyi esélye volt egy húszmilliós városban, hogy Lien is ott lesz? Ráadásul azzal a fiúval, aki őt nemrég az alacsony társadalmi helyzete miatt utasította el? Rejtély, mégis így történt.

A lány torka elszorult, ahogy meglátta őket önfeledten, összebújva. Újra rátört a köhögés, de ezúttal alig tudta abbahagyni. És utána még közel egy órán át úgy érezte, hogy alig kap levegőt. Szinte félálomban botorkált vissza a szállásra, és ruhástól vetette magát az ágyra. Hát ezért nem hívott többet! Sírni azonban még nem sírt, arra csak másnap délután került sor. Akkor kapta meg az e-mailt, hogy nem ő nyerte el az állást.

A következő hét véget nem érő lidércnyomásnak tűnt számára: hajnalban felkelt, bement dolgozni, sokat köhögött, hazament (Haza?!), és lefeküdt aludni. Nem beszélt senkivel, kollégái levegőnek nézték. És szombat este a részlegvezető behívatta az irodájába. Nem sejtette, mit akarhat.

Maga itt akar hagyni bennünket! Tudjuk, hogy más cégekhez is elküldte az önéletrajzát! Támadt neki a testes, középkorú nő. A lány úgy érezte, egy világ szakadt rá. Nem, én nem… Ne tagadja! Azt hitte, hogy az ottani munkaügyes nem tájékozódik a jelentkezők felől? Írja alá! A felmondólevelét nyújtotta felé, a dátum két héttel ezelőtti volt. Fél hónapját nem fogják kifizetni, még arra sem lesz pénze, hogy szégyenszemre hazautazzon! Összeesett.

Amikor magához tért, a rendelőben feküdt, a vizsgálóasztalon. Mellette a holmija egy hevenyészve összerendezett kupacban hevert a földön. Nem őrizte senki, így felkelt, és kiment a folyosóra. Találomra elindult. Látta, hogy az öreg doktor és a nővér egy üvegfalú szobában elmélyülten nézik a tévét. Észrevétlenül ment el mellettük. Először egy lépcsőhöz, majd egy lifthez ért. Nem tudta, hová megy, és egyre nehezebben szedte a levegőt. Fázott, de közben verejtékezett.

Fejében mindenféle képek kergették egymást: Lien, a fiú, akinek már a nevére sem emlékezett, a szülei, és csillagszórók. Rengeteg csillagszóró. Először azokat látta, amiket maga ellenőrzött. Ezerkétszázhatvan darab dobozonként. Nyolcvan doboz egy szállítmányban, az annyi, mint tízezer-nyolcszáz. Motyogta, miközben céltalanul lófrált az elhagyatott folyosókon. Mivel őrök csak a bejáratoknál álltak, nem tartóztatta fel senki. A kamerákat is rég lekapcsolták, takarékosságból.

Aztán, miután számba vette az itteni készleteket, eszébe jutottak más csillagszórók is, gyermekkorából. Amikor az újévi ünnepeken kacagva szaladtak kezükben a szikrázó csodákkal, és a levegő édes volt, az égen pedig úgy ragyogtak a csillagok, mintha visszatükröznék az ő játékszereiket. Folyni kezdtek a könnyei. Hirtelen megtorpant. A raktár bezárt ajtaja előtt állt. Ösztönösen vette elő az azonosító kártyáját. Még nem törölték ki a kódját, az informatikus szombaton csak délig dolgozott.

Odabent puskapor szaga fogadta, az árukészlet csendben várta a hétfői szállítást. Elindult a polcok között. Valahol hátul kell lenniük… Kisebb és nagyobb rakéták, petárdák ládái mellett haladt el, míg végül a C sor 19-es részén megtalálta, amit keresett. Az utolsó általa ellenőrzött adagot. A saját csillagszóróit.

Gond és gondolkodás nélkül tépte fel a pecsétet, és nyitotta ki a legfelső dobozt. Néma áhítattal vett ki egyet az arasznyi pálcikák közül, majd a mindig magával hordott gyufával meggyújtotta. Csak nézte, nézte a szikrázást, és elfelejtette hol van, elfelejtett minden rosszat, ami az utóbbi hónapokban érte. Újra kislány volt. Amikor az első leégett, szórakozottan elhajította, és újabbat vett elő. Aztán még egyet, és még egyet. Lábánál gyűltek a meggörbült drótdarabkák. A gyermeki öröm egyre nőtt benne, s valahonnan mélyről felbukkant a kíváncsiság és a pajkosság is. A kartonládából még alig hiányzott pár szál, és látni akarta, milyen, mikor egyszerre ragyog ezer csillagszóró. Sőt, tízezer!

Sorba rendezett nyolc dobozt, majd kinyitotta mindegyiket. Aztán meggyújtott egy gyufát, és beleejtette az elsőbe. Egy villanás, és szikravulkán tört ki előtte. A füsttől köhögni kezdett, de fájdalmat alig érzett, önfeledt örömöt annál inkább. Sorban begyújtotta mindegyiket. Nevetett.

A ragyogás csodálatos volt, a füst egyre elviselhetetlenebb. De nem számított. Köhögve és zihálva nyitott ki egyre több ládát. Fogyott a gyufa és az oxigén. Nem vette észre, hogy a tűz belekapott a ládák papíranyagába, és a lángok már a komolyabb tűzijátékok dobozait fenyegették. Csak nevetett, nevetett. Nem is érezte, amikor a robbanás darabokra tépte.

A híradó szűkszavúan számolt be az esetről. Raktártűz egy petárdagyárban, egy halott, nyolc sebesült. Még szerencse, hogy éjszaka történt, így alig tartózkodtak az épületben. A rendőrség vizsgálódik, a biztosító talán fizet.

Egyszer sem említették meg a lány nevét.

A tűz miatt a légkörbe jutott szén-dioxid és egyéb káros anyagok mennyisége elenyésző volt, legalábbis a nagyváros légszennyezettségét figyelembe véve.

Az élet ment tovább, a gazdaság dübörgött, Lien férjhez ment.

Így megy ez.