Jelige: Kilencven felé – Hívatlan látogatók – Zöld küllő, küllő nélkül
Jelige: Kilencven felé
Hívatlan látogatók
Zöld küllő, küllő nélkül
Mikor az ember fia – megunva a nagyváros nyüzsgését és zaját- egy kis telket vásárol valahol az isten háta mögött vidéken, óriási meglepetésben lesz része. Rá kell döbbennie, hogy nincs egyedül (pedig ez volt minden vágya), mert a telke tele van járó-kelő, csúszó-mászó, levegőben repülő és föld alatt alagutat fúró élőlényekkel. Vannak köztük teljesen ártalmatlanok, ilyen a sündisznó, a gyíkocska, de szörnyűséges fenevadak is, mint a vakond, ami felszántja a gondosan elgereblyézett ágyásokat, vagy a mókus, amelyik az utolsó szemig elhordja a mogyorót a bokrokról.
De hát ki tud haragudni erre a kecses kis tündérre, amelyik csúfondárosan kuporog a szomszédék szilvafáján és töri a te mogyoródat, a héját szemtelenül a fa tövébe szórva. Rajtuk kívül még száz, meg száz állat él, mozog, lapul a fűben, rak fészket a fákon és neveli nagy gonddal fiókáit. Hát ezek az állatok a mi hívatlan látogatóink a telken és mi nagy szeretettel fogadjuk őket, kivéve mondjuk a kullancsot, amit sajnos ki nem állhatok, de hát ő is isten állatkája, bár szerintem a Mindenható mérgében teremtette!
Az ember fiának abban is csalódnia kell, hogy egy hosszú, átdolgozott élet után, bevonulva kis birodalmába, jól kipihenheti magát. Hirtelen azon kapja magát, hogy nyakig benne van a munkában, ás, kapál és öntöz szakadásig, hajnalban kel, hogy még hűvösben öntözhessen és későn fekszik, hogy a hőség után még öntözni tudjon. De csodálatosképpen ez a munka csak testileg fárasztja el, boldog, hogy csinálhatja és reggel frissen ébred, mert újabb feladatok várják.
Mikor férjemmel nyugdíjba mentünk, mi is vettünk egy szép telket a szentendrei Skanzen fölött, a Pismány domb oldalában. Rátettünk egy kétszobás, komfortos faházat – sajnos az „össz” hiányzik a komfortos szó elejéről, mivel a ház nem fűthető. De hát nem lehet minden egyszerre!.Először nem volt még se vizünk, se villanyunk, de nem bántuk. Esténként bársonyos sötétség vett körül, csak nagyon távolból derengtek Szentendre fényei, így teljes pompájában borult ránk a csillagokkal ékes bársonyfekete ég. A teraszon ülve az égboltnak olyan csodálatos színjátékában gyönyörködhettünk, ami kárpótolt mindenért. Elvarázsolt az augusztusi csillaghullás és megfigyelhettük a Göncöl-szekér ballagását az égen, őszre a rúdja mindig tótágast állt. Megjelent a Vacsoracsillag, aztán a Hold is feljött melléje, nem csodálom, hogy a törökök is ezt a jelképet tették a zászlójukra. A Vénusz ragyogott teljes erejéből, mi meg a boldogságtól, hogy ilyen élményekben lehet részünk.
Mikor már megismerkedtünk telkünk minden fűszálával, rájöttem, hogy faházunk alacsony, de tágas padlástere még üresen, kihasználatlanul tátong. Ezért arra gondoltam, kiteszek a kapura egy hirdetést, miszerint „csendes, becsületes, alacsony növésű lakónak albérlet kiadó, lakbér megegyezés szerint.” Időközben azonban feltűnt nekünk, hogy a kertben napok óta szorgoskodik egy gyönyörű, galamb nagyságú, libazöld köntösben pompázó madár, és ügyesen a farktollaira támaszkodva a fa oldalán, ész nélkül veri csőrével a fák kérgét, olyan berregő zajjal, akár egy elektromos ütvefúró. Kétszer akkora volt, mint a kis tarka harkály, amit nagyon szeretek, mert olyan vagányul néz ki fekete frakkjában, a fején kackiás, kis piros sipkában.
Férjemmel törtük a fejünket, milyen madár is lehet ez az elegáns, zöld ruhát viselő ismeretlen. Végül felhívtam a Madártani Intézetet, ahol egy munkatárs elárulta, hogy kertünk vendégét zöld küllőnek hívják. (Máig nem tudtam rájönni, hogyan kerül a kerék küllője egy madárra? Mindenesetre nem látszott rajta.) Kis hazánkban öt harkályfajta él, közülük az egyik ez a zöld küllő. Költöző madár, a telet, mint a milliomosok, melegebb éghajlat alatt tölti és védett állat, ezért nehogy lelőjjük! Legszívesebben ezt a madarászt lőttem volna le, amiért ilyet feltételez rólunk. Még kárörvendve hozzátette, hogy sajnos, itt van az antagonisztikus ellentét az ember és a természet között, mert mi térhódításunkkal megzavarjuk a természet rendjét. Ebben sajnos, igaza volt, de ezen nem tudtam segíteni. Szégyellve mihaszna ember-voltunkat, megköszöntem a felvilágosítást és tovább örvendeztem a zöld küllőnek.
Szemfüles madár volt, mert pillanatok alatt felfedezte az üres padlást, mint ideális fészekrakó helyet és diadalmasan beköltözött, fittyet hányva minden antagonisztikus ellentétnek. Hát nem mondom, hogy kimerítette az eszményi albérlő fogalmát. Igaz, hogy gyönyörű volt, de ez nem volt a feltételek között. Viszont éppen az ágyam fölött rendezte be új otthonát és mivel nagyon korán-kelő volt, már reggel ötkor felvert legédesebb álmomból, mert zajosan jött-ment, takarított és készítette a reggelit. De ami rosszabb volt, faházunkat élő fának nézte, miután kopogtatására úgy visszhangzott, mintha odú lenne benne. Így aztán egy nap, mikor beszaladtunk Szentendrére egy órácskára vásárolni, hazatérve megdöbbenve láttuk, hogy drágalátós, antagonisztikus madarunk nem töltötte tétlenül az idejét és egy öklömnyi lyukat vésett a faház oldalába! Nem örültünk, de azért nem haragudtunk rá, hiszen messze földön nem akadt még egy olyan telek, ahol ilyen csodás madár lakott. Arról nem is beszélve, hogy minden, fáinkon lakó kukac reszkethetett, mert a küllő egész munkanapját az ő irtásuknak szentelte.
Eltelt a tavasz, a nyár. Szeptember elején, egy csendes, vasárnapi alkonyon véletlenül az ablak felé néztem és megláttam, hogy valami zuhan lefelé. Kiszaladtam és megkerülve a házat, kerestem, mi esett le. Kiderült, hogy a zöld küllőnek a nyáron fiókája született (ez sem volt a feltételek között), mi nem is tudtunk róla. Pedig milyen büszkék lettünk volna rá! Ez a kis fióka pottyant le a földre. Hogy repülni tanult-e, vagy kiesett a fészekből, titok maradt. Mire odaértem, már a kerítésen túl húzódó 14 méter mély vízmosásban volt, ahová nem tudtam követni. Este 11 óra felé elkezdett csendesen esni az eső. Több se kellett szegény kis fókának, rázendített a panaszos sírásra, hogy fázik, már csupa víz a ruhája és az anyukáját akarja. Szörnyű volt egész éjjel a keserves csipogást hallgatni, még kis tacskó kutyánk, Niki is ideges lett, nyugtalanul járkált a szobában, ő biztosan jobban értette a kis madár panaszkodását. Hajnal felé aztán egyszerre néma csend lett, biztosan egy róka, vagy más ragadozó kapta el szegényt. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: hol van a „jóságos anyatermészet”, amelyik így büntet egy ártatlan kis jószágot? Igen, igen, tudom, a rókának is ugyanolyan joga van élni és élelemhez jutni, a természetnek meg minden élőlényre gondja van. De azért mégis…
Bennünket nagyon megviselt az eset. Napokig csak a kis zöld küllőt sirattuk. Elmúlt az ősz, a tél. Tavasszal alig vártuk, hogy az idő enyhüljön és kiköltözhessünk a telekre, ami most már igazi második otthonunkká vált. Lassan megérkeztek a költöző madarak is a messzi Délről, mi is vártuk vissza kertünk ékességét, a zöld küllőt. De soha többé nem jött haza pedig milyen örömmel hallgattam volna hajnali szöszmötölését fejem fölött, a padláson! Most már ő is az örök vadászmezőkön jár, ahol talán senkire és semmire nem vár többé halál.
Álljon itt búcsúztatóul Romhányi József egyik kedves verse:
A harkály szerencséje
Harkály kopácsolta a fa vastag kérgét. úgy találom formán. Sikert nem remélt még.
Bizony, néha az is kevés,
ha egy tucat lukat bevés,
mert mire az asztal terül,
a lakoma elmenekül.
D alig koppantott kettőt, avagy hármat,
a szerencse hozta már az aranytálat.
Egy tudatlan féreg ült a kéreg alatt
s kikiáltott: szabad!
Padlásterünk egy darabig üresen állt, de nem sokáig. Egy gyönyörűséges, barna bundájú nyestházaspár vette ki az albérletet, most már 30 esztendeje, hogy
ott laknak. Jól kijövünk egymással. Velük is sok kalandot éltünk át, de hát ez már egy másik történet. . .
