Jelige: Tintahal – Mező

Jelige: Tintahal

Mező

            A füst alakot kívánt ölteni, helyette mindent belepett. Még azután is ömlött, hogy már senki sem félt tőle. Úgy tűnt, győzött, nincs szükség további teendőkre az emberek ellen. Holnapra új nap virrad – gondolta az egyik katona, de be kellett ismernie ostobaságát. Mostantól életét a beismerés fogja kitölteni. Lenyomattá válik.

            Megvirrad hajnalra, de új nap nem lesz, vagy talán eljön a holnap, csak a virradat fog hiányozni? Próbálta összeszedni minden erejét. Próbált szembenézni a füsttel, de leküzdhetetlen, gyarló ellentmondásnak tűnt, mint a kérdés, mely az imént nem hagyta nyugodni. És valóban, lelkiereje megvolt, kiképzését ott érezte testének parancsra váró feszültségében. Nyugodtan állt; egyik kezével az álarcot nyomta arcához, másikkal a láthatatlan térben próbált tájékozódni. Kereste a kapaszkodókat. Ekkor jött az életmentő segítség: keze egy másik kezet érintett. Kitapogatta és szinte látta, hogy a segítő kéz int: húzni fogja, húzni, csak kapaszkodjon jó erősen. De őt nem kell húzni, egyedül is szembeszáll bármivel, csak tudná hol van, és tudná mi történt valójában.

            Az itt és most nem a valóság talaja volt. Valahogy nem elég racionális az, ami történt. Az ágyúcső, illetve az ágyúcsőféleség, ami a feje mellett repült el,  nem lehet a véletlen műve. Nem lövedéket lövünk, hanem ágyúcsöveket hajigálunk? Biztos lesz rá magyarázat, de nem lesz elég kielégítő, mert csak az okokat fogja feltárni. A miértnek azt a mélységét, melyet az ember ritkán tudhat magáénak, minden bizonnyal nem fogja megmutatni. Pedig a harc utáni harc, hogy megtudjuk, miért történt, fontosabb magánál a csatánál. Az úgy is csak egy tény lesz. Egyetlen sor. Rövidebb, mint a királyok, cárok, miniszterek végtelen nevének és címének sora.

            Északra erdő van, keletre mező – gondolta a katona, Alyusha. Már hallotta nevét visszahangozni korábban is; társai hívták, de eddig nem hallgatott rá.  A túléléssel törődött, és azzal, hogy megmaradjon biztos pontnak ebben a káoszban, ebben a tragédiában. Nem akarta, hogy a félelem, de azt sem, hogy a közöny rátelepedjen. Rémisztő, ha az ember a bajban még nagyobb bajt okoz pusztán azzal, hogy széttárja karjait és kijelenti: rossz a térkép, nem ezt az országot akartuk megtámadni, bocsánat emberek, forduljunk vissza, és kezdjük előlről, mindenkit kitüntetek!

            A füst elfoglalta a pozíciókat, bejutott mindenhova. Alyusha érezte, már nem levegőt lélegez. Különös íze volt a levegőnek. Egyszer egy hídrobbantásnál érzett hasonlót. Gyakorlat volt, de éles töltettel hajtották végre. Sokan bosszúról beszéltek, hogy a százados és az őrnagy elvtárs nézeteltérése miatt történt. A híd felrobbant, és vele együtt egy szakasznyi utászkatona is, akik halálát úgy állították be, az emberiségért cselekedtek. Mindennapi történet – gondolta Alyusha – az emberi tökéletlenség példája. Ő túlélte az esetet. Sosem felejti el azt a szép hidat. Egész nyáron építették, hogy onnantól katonák nemzedékei kiképzését szolgálja. Tévedés volt a gyakorlat – gondolta – emberi tévedés, biztos, hogy a százados és őrnagy elvtársnak ehhez semmi köze. Talán már a raktárban hibázott valaki, és utána senki sem vette észre. Ott legalább eloszlott a füst, és megmutatta magát a valóság. De itt semmit sem látni. Kármokodott. Elvesztette a kezet, ami eddig előre húzta. Vagy a csöveket követe? Torka iszonyatosan kapart, az álarc már nem szűrt rendesen. Most először érezte, hogy forr a levegő.

            A robbanás után egy pillanatra mintha elvesztette volna az eszméletét. A légnyomás elrepítette, de nem ez okozta a tudatvesztést. Sokkal inkább a váratlan. Próbált visszaemlékezni, mi a teendő ilyen esetekben. Eddig magabiztos volt a kiképzés miatt, de kezdte elveszíteni a fejét. A belsejéből áradó nyugalom összecsapott az eseménnyel, és az életéért küzdő ösztönlény erejével. Hallott ugyan hangokat, de a nevét már senki sem kiabálta. A zajok elviselhetetlenné váltak. A robbanás hangja olyan volt, mintha egy óceánjárót dobtak volna az épületre. Ismerős volt számára, de nem illett bele az eddig hallott robbanáshangokba. És mit csinál itt egy óceánjáró? Olyan messze a tenger, sík a terület, csak egy kis folyó csordogál a közelben. Mindig olyan békés volt. Sírni kezdett, de a forróság elpárologtatta könnyeit. Az maszk ráolvadt az arcára.

            A főfolyosón emberek alakjait lehetett kivenni. Körvonaluk hullámzott. Sportos mozgásuk játéknak tűnt. Futballoznak – hökkent meg Alyusha. Valóban; egy izzó tárgyat, talán egy gömböt rugdostak egymásnak. Miért nem futnak el, mit hülyéskednek ezek itt?! Élő emberek, vagy kísértetek? – kérdezte magától, és a fejéhez kapott. Valami ráesett odaföntről. Felnézett, és a morajló óceán nézett le rá. Hunyorított, érezte, hogy szempillái összeragadtak, és szeméből mintha folyt volna valami. Talán nem is sírt, csak a levegőben úszó és perzselő anyag lecsapódása csorgott. Újra feltekintett. A falak  feleslegessé váltak. Nem akarta elhinni, hogy az eget látja, csak az óceánig jutott el a gondolata. Csak az lehet. Felfordult a föld, és minden ráhullik. Mindent ő visel.

            Elemlámpák villogtak ritmusra: emberek futottak. Erre a ritmusra járt a vészleállító hangja is. A füst tovább oszlott, és a zajból egyértelműen a riasztás hangját ismerte fel. Még csak most!

A háta alatt visznek valamit – gondolta. És próbálta kinyitni a szemét, de nem sikerült. A napfény a bőre alá égetett. Ólomdarabnak vélte a nyelvét: ólomíze volt és nehéz.

            Törmelék borította be a környéket. Fűtőelemek hevertek a szabadban. Erejük, még így, félholtukban is lenyűgöző volt. Aki rájuk pillantott, nem tudott szabadulni az erőtértől. Babona –  mondta valaki.

-         Alyusha, Alyusha, hát te élsz!? Honnan hoztak ki téged? – kérdezte Fjodor.

Nem válaszolt rá, és hangról sem ismerte fel az illetőt. Csak onnan tudta a nevét, hogy folyton ismételgette: Fjodor vagyok, Fjodor vagyok.

- Túléltük öregem, istenek vagyunk! – ordította, miközben egy orvos próbálta visszafektetni a hordágyra. –  Egy helikopterből valaki fényképezget. Jobban tenné ha ezután magát is lefényképezné! – folytatta a nevetséges, önfeledt mókázást.

Teljesen bolondokat beszélt. Azt vizionálta, hogy hihetetlen képességekre tettek szert, és jön az előléptetés, és egyáltalán, minden jobbra fordul. A kérdésekre, hogy mi történt, azt válaszolta, Leonyid nem kapcsolta ki a teafőzőt, és most jól megisszuk a levét. Más emberek jajgattak, de a legtöbb csak feküdt. Néhány halott is volt a mezőn, az épület mellett. Két ember összeolvadt. Senki sem tudta kik voltak, felismerhetetlenné váltak. Egy orvos egy tűzoltót szidott, hogy ezt a förtelmet miért hozták ki onnan, csak „fertőz” és előírás, hogy az élőkre kell koncentrálni. Fjodor leugrott a hordágyról. Erőteljesen mozdulatokkal, mégis gyengén vonszolva magát, elindult az összeolvadt halottak felé, hogy megnézze, miről beszélt az orvos. Közben folyamatosan magyarázott, zagyvált valamit, de amikor közelről rápillantott a két holttestre, elkomorodott. Felismerte az egyiket. Visszafordult Alyusha felé, akit egy teherautóra próbáltak felrakni, és annyit mondott: főmérnök.

Északi fekvésű kórházi szoba. Alyusha szeme kinyílik.

-         Északon erdők vannak, fenyvesek. – mondja, és az ablak felé pillant szemével.

Felesége nem néz ki, boltívként ül az ágy mellett.

-         Ez a jelen? – kérdi.

Felesége mindenre válaszol. Aylusha naponta többször is megkérdezi, milyen évet írunk. Nem tudja felfogni, de különben sem bízik már a számokban. Egy dologról tud beszélni, hogy katonaként helyt kellett volna állnia, de nem tudott. Felesége újra és újra megpróbálja elmagyarázni, hogy nem katona, hanem civil dolgozó volt, már régen leszerelt, és nem tehet semmiről,  helytállt, de Alyusha mindig leinti, hogy hagyja abba.

Televíziót kér. A szomszéd szobában valaki a Korobuskát hallgatja, és ütemre veri botját a földhöz. Becsukják az ajtót. A televízióban egy öltönyös, kopasz ember kimérten beszél. Valami folt van a fején. Biztos ő is megsérült, ő is ott volt – mondja Alyusha. Az orvos a feleségre néz.

Alyusha könyvet kér: roham jön rá, hogy valamit hallani akar.

-         Mit olvassak? – kérdi felesége.

-         Mindegy, valamit, ami nem történt meg.

-         De mit akarsz hallani? – faggatja tovább a nő, de Alyusha fáradt ingerültséggel követeli az olvasást.

A nő kirohan a folyosóra, át a másik kórterembe, és az első beteg kezéből kitépi a könyvet. Szinte le sem ül, máris olvasni kezdi ott, ahol nyitva volt.

A bálna a víz alá bújt, a madár az égbe menekült.  

Lapozgat. Fekete-fehér fényképet talál. Lépcsőt ábrázol, rajta folt. A kép alatt egy sor.  

Az árnyéka többet változtat a világon, mint az ember.