Jelige: Blokk

 

 

                A makkocskát már csak épphogy tartotta egy apró szál, az utolsó széllökés óta mélyen lelógott az ágról. Szemei lassan kezdtek kinyílni és nagyot ásított. Álmosan nézett körbe, de aztán egy pillanattal később kikerekedtek zöld szemei: egyből megértette, mi történik vele. Izgatottan forgolódott, hogy az ág többi részét is szemügyre vegye, ismeretlen testvérei után kíváncsiskodva. Voltak, akik már korábban elhagyták az anyafát és voltak, akik még nem keltek életre. A nagy szélvihar hatására a legtöbben azonban épp vele egy időben kaptak öntudatot, hogy elkezdjék életüket.

-         Eső? Jaj ne. Nem szerencsés dolog esőben születni! – a kis makkocska bosszúsan nyújtogatta a nyakát, hogy megkeresse melyik testvére a panaszos hang tulajdonosa.

-         Ugyan már! Ezt meg honnan veszed?

-         Én csak úgy…. hallottam.

-         Hol?

-         Nem emlékszem.

-         Na és miért nem szerencsés?

-         Én csak úgy…. arra sem emlékszem.

A makkocska épp válaszra nyitotta volna a száját, mikor jött egy újabb széllökés, amely végleg leszakította az anyafáról, ő pedig nevetve távolodott bölcsőjétől.

-         Nem is esik annyira! Ne aggódj semmin, csak szívd be a nedves növény illatát! Repülni pedig csodááás! – kiáltotta vissza testvérének, aki továbbra is kitartóan szorongva nézett utána egészen addig, míg végül őt is felkapta egy fuvallat, amitől annyira megijedt, hogy teljesen elfelejtett tovább aggódni.  

A makkocska még egy utolsó hálás pillantást vetett az anyafára és testvéreire, aztán boldogan bukfencezett a levegőben, s élvezte az eléje táruló gazdag ám kissé komor erdő látványát. Látta a kis bokrokat maga alatt, a fák levelei közt beszűrődő borús fényt, érezte a nehéz, földszagú levegőt és egy-két kisebb esőcseppet szárnyán. Végtelenül könnyűnek és szabadnak érezte magát, az egyik pillanatban azt kívánta bár sosem érne véget utazása, a következőben pedig úgy érezte, alig bírja kivárni, hogy elérje otthonát. Tudta, hogy kis szárnyai segítik haladását, ám tisztában volt azzal is, hogy ez még így sem fog nagyon sokáig tartani. Nem is bánta: tetszett neki az erdő, nem kívánkozott messzire repülni. Utazása minden pillanatát kiélvezte abban a boldog tudatban, hogy ha egyszer földet ér, soha többé nem mozdul majd.

Hirtelen tompa fájdalmat és valamilyen furcsa, tapadó nedvességet érzett egész testén. Felemelte az ütéstől kissé kótyagos fejét és eltelt néhány másodperc, mire megfejtette, miért nem halad tovább. A szél egy hatalmas tölgyfának repítette. Próbálta felemelni szárnyait, de elég nehézkesen ment, szinte mindenütt nyálkás lett. Izgatottsága és büszkesége azonban még ekkor sem hagyott alább. Egy igazi nagy fa lesz belőle! Rájött, hogy tulajdonképpen örül is neki, hogy így alakult. Ha az avarban kötött volna ki, onnan semmit sem látna, így azonban van még egy kis ideje, hogy az erdőt szemlélje, mielőtt betemeti a föld. Kíváncsian szemrevételezte a néhány piros bogyóért harcoló madarakat az orra előtt.

-         Sziasztok! Sziasztok! Hahó, sziasztok! Képzeljétek, majdnem tesók vagyunk! Én is tudok repülni, akárcsak ti! Nem mindenki mondhatja el magáról, ugye? – kántálta boldogan, de a madarak ügyet sem vetettek rá. Egy ideig még szólongatta őket, de hamar be kellett látnia, hogy pár piros bogyó most sokkal érdekesebb őnála, így inkább csak csendben, lenyűgözve figyelte ügyes és gyors „majdnem-testvéreit”, s miközben eldöntötte melyiknek szurkol a bogyók ügyében, lassan álomba szenderült.

Újabb szél ébresztette, de az idő teljesen megváltozott. Az erdő egészen új, fényes színekben pompázott. Minden színes volt és éles. A nap sugarai visszaverődtek a még nedves leveleken és a virágok élénk színei is teljesen újszerűek voltak. Langyosan simogató szellő fújdogált, és a makkocska érezte, ahogyan szárnyai remegnek a légmozgás dallamára. Remek! Kezd száradni! Hamarosan leesik és elkezdhet nőni!

Úgy érezte, órák telnek el mély semmittevésében, s annak ellenére, hogy az erdő még mindig lenyűgözte, nyugtalansága hamarosan kezdett úrrá lenni rajta. Próbált elszakadni az öreg tölgytől, de hiába.

-         Hé, kisember! Ne zizegj-mozogj annyit! Csiklandoz. – a kis makkocska ijedten tekintett körbe, de sehol sem látta az öblös hang gazdáját. – Itt vagyok fent! – a makkocska úgy vélte, a tölgy dörgő nevetése betölti az erdőt. Feltekintve valóban meglátta ráncos szemeit, s nyitott száját, melyből csak áradtak a mély hangok.

-         Ne haragudj – válaszolt bűnbánóan. - Nem sokáig zavarlak már, hamarosan elfúj a szél és földet érek és betemet az eső és kinövök és először még kicsi leszek, de már nagyobb mint most de aztán megnövök és fészket raknak rám a tegnapi tesóim és leveleim lesznek és akkora hatalmas fa leszek, mint te és száz évig fogok élni… vagy talán ezer! – magyarázta csillogó szemekkel, miközben vadul csapkodott a szárnyaival.

A tölgy újra hatalmas nevetésben tört ki, akkorában, hogy a makkocska a nyakát is behúzta ijedtében. Kis teste alatt érezte, ahogy a hatalmas fa törzse remeg.

-         Ne légy olyan türelmetlen! Felesleges! – válaszolta idős társa mosolyogva, majd sóhajtott egy nagyot. - Aminek el kell jönnie, az mindenképp el fog jönni.

A kis makkocska elszégyellte magát. Szerette volna bebizonyítani, hogy ő is olyan bölcs, akár „vendéglátója”, így próbált egy helyben maradni, s erőltetett türelemmel várta, hogy történjék vele valami végre. Szerencséjére nem kellett sokáig várnia. A szellő már szinte teljesen megszárította és pár perc múlva a makkocska érezte, amint teste lassan kezd leválni az öreg fa törzséről. A tölgy eddig csendbe burkolózva utolsó mondatán töprengett, de még utoljára szeretett volna kérdezni valamit.

-         Te makkocska! Mondd el nekem… miért várod annyira, hogy fa lehess?

-         Mert szeretnék fa lenni, hogy megnőjek és fészket rakjanak…

-         Jó, értem, értem. De miért szeretnél fa lenni? – a makkocska összevonta szemöldökét, értetlenül nézett fel a tölgyre.

-         Hát azért, mert….ez a sorsom.

-         Sors – mosolygott a tölgy. – Honnan ismersz ilyen nagy szavakat? Az anyafa suttogta, mielőtt megszülettél?

-         Igen.

-         És szerinted ha…

Ebben a pillanatban egy szellő végleg lefejtette a tölgyről, a makkocska pedig tovább szállt a levegővel.

-         Szia! Ne haragudj, mennem kell, rohanok! Köszönök mindent! – kiáltott a tölgynek, aki elmosolyodott a nagy buzgóságon.

-         Sok szerencsét…. vigyázz magadra – suttogta maga elé.

A makkocska vidáman bukfencezve haladt, de útja ezúttal sem tartott sokáig. A szellő hamar alábbhagyott és vigyázva az avarba helyezte utasát. A makkocska körülnézett, aztán elmosolyodott.

-         Köszönöm. Itt jó lesz.

A szellő visszamosolygott és ráérősen tovább indult, a makkocska pedig kényelembe helyezte magát a levelek közt. Akkor hát ez az. Itt fog várni. Várni, aztán a föld alá bújni, aztán kinőni és az idők végezetéig innen csodálni a világot.

-         Hé! Szia! Új vagy? – a makkocska kérdőn nézett körbe, hogy ki az, aki otthonra lelésében megzavarja. Oldalra fordította a fejét és kicsit nyújtotta a nyakát, mire megpillantotta a tőle pár méterre fekvő másik makkocskát. Ugyanolyan pici volt mint ő, de valahogy mégis más.

-         Helló – vigyorgott a másik. – Gesztenye vagyok. Tegnap érkeztem a nagy esőben.

-         Én meg… épp most.

-         Igen, láttam.

-         De én is az esőben születtem, csak fenn ragadtam egy tölgyön.

-         Hú! Az nagyon izgi lehetett.

-         Hm... eléggé – a kis makkocska büszkén elmosolyodott. – Ha kicsit nyújtod a nyakad délkelet felé, még lehet látni is egy picit.

A következő órákban Gesztenye bemutatta a körülöttük levő fáknak és cserjéknek – Juhar, Fűz, Kökény, Csiperke és Vargánya -, aztán addig fecsegtek, míg leszállt az éj. Makkocska még sosem látott csillagokat, így ámulva nézte a sok kis apró ragyogást az égbolt sötétjében. Mosolyogva aludt el. Már van otthona.  

            A napok múlásával Makkocska és Gesztenye egyre beljebb került a földbe. Már első nap elszántan ásták magukat egyre beljebb az esőtől felpuhult talajba, s minden nedves hajnal és minden új esőcsepp közelebb vitte őket céljukhoz. Esténként versenyeztek, kinek van kisebb része kint a földből és nagyon változó volt, hogy az adott napon épp ki győzedelmeskedett. Mikor már alig-alig látszott ki belőlük valami, gyors búcsút vettek egymástól, hogy rügyecskeként találkozzanak ismét.

            Makkocska befelé figyelt. Nem érzékelte a kinti időjárást, sem az idő múlását. Nem volt körülötte semmi, csak a sötétség és a földszag, mely mindent beborított. Körülölelte a föld, hol nedvesen és tapadón, hol szárazon és tartózkodón. Érezte, ahogyan magja egyre inkább hasad, és lassan, nagyon lassan kibújik belőle az Élete. Szét akart hasadni teljesen, hogy utat nyisson saját magának. Le akarta vetni testét és maga mögött hagyni, hogy új alakban teljesedjen ki. Ez már nem a régi izgága lelkesedés volt. Valami megmagyarázhatatlan erő késztette, hajtotta, hogy a nap sugarai felé törjön, hogy kinyíljon és beteljesítse saját mivoltát. Nem volt gondolkodás. Nem volt érzés. Nem volt semmi. Csak az ösztön… és a föld.

Mikor rügyének feje kibukkant, Makkocska erősen hunyorgott. Már el is felejtette, milyen a napfény és az erdő. Mintha egy többéves álomból ébredt volna. Eltelt pár nap, mire hozzászokott, hogy ismét a föld felett van, és mire Gesztenye feje kibukkant végre a föld alól.

-         Na? – fordult hozzá barátja mosolyogva. – Milyen volt?

-         Elmondhatatlan – felelte mámoros tekintettel.

Ahogy telt az idő, rügyecskékből hajtás lett, majd suháng és csemete. Gesztenyével mindketten nagyon szépen és gyorsan fejlődtek, s néhány naponta összemérték, ki a magasabb és kinek vastagabb már a törzse. Továbbra is Vargányával nevettek a legtöbbet és egyre nagyobb örömmel számolgatták esténként a leveleiket.

-         Nyertem! – kiáltott fel egyik reggel Gesztenye.

-         Micsoda? – pislogott rá álmosan Makkocska.

-         Nekem száztizenkét levelem van, neked meg százkilenc! Megszámoltam, én nyertem!

-         Remek. Azt hittem, már leszoktál a folytonos versengésről. Különben is, aludhatnál. Vagy legalább engem hagyhatnál aludni.

-         Mindkettőtöknek hagynia kéne mindenkit aludni! – pirított rájuk Kökény. - Még a harmat sem száradt fel a leveleimről és máris tőletek hangos az erdő! Ezzel kelünk, ezzel fekszünk! Ti sohasem bírtok csendben maradni egy fél percre sem!

Makkocska elfordult, Gesztenye pedig lesütötte fejét, hogy Kökény ne lássa, milyen jót derülnek újabb szidalmain.

-         Ejnye fiúk, tényleg! Folyton csak rosszalkodtok! – jegyezte meg tettetett helytelenítéssel Vargánya, Kökény pedig vadul helyeselt, mire mindhárom fiú elnevette magát, a jókedv pedig mindenkire átragadt, kivéve Kökényt, aki nagyon méltatlannak érezte helyzetét.

-         Psszt! Halljátok ezt? – szólt közbe hirtelen Juhar olyan rémült tekintettel, hogy

mindenki azonnal elhallgatott. S valóban olyan furcsa hangokat hallottak, melyeket képtelenek voltak beazonosítani, hamarosan pedig azt is meglátták, kikhez tartoznak ezek a hangok.

-         Mik ezek? – súgta Gesztenye.

-         Emberek – mondta Juhar. – Már láttam ilyeneket korábban. De nem kell suttognod. Nem hallják, amit mondunk. Nem hallanak ezek semmit, csak egymást, vagy még azt sem.

Makkocska elgondolkozott, miért ilyen lenéző Juhar hangja, közben pedig kíváncsi tekintettel nézte az embereket. Szóval így néznek ki. Juhar barátja, Fűz ismerte Bükköt, aki ismerte Kőrist, aki ismert egy egész Raywood-fasort a városban, így rengeteget hallottak már ezekről a fura lényekről – például hogy ők valaminek a csúcsa, de Makkocska már nem emlékezett, minek a csúcsa… és hogy azt hiszik, az egész világon ők az egyedüliek, akik képesek gondolkodni… micsoda buta, felvilágosulatlan faj! – de nagy részük még sosem látta őket.

-         Apa! Ott egy gomba! Ehető? – kiáltott fel a kicsi. 

-         Várj egy picit, megnézem – mosolygott a nagy és elővett valamit, amihez hasonlót a fák még életükben nem láttak, s Kökény sikkantott egyet, mikor a valamiben meglátta Vargányát.

-         Hogy kerülsz abba a bigyóba?

-         Nem tudom, nem én voltam – válaszolt Vargánya ijedten, pár pillanat múlva pedig a nagy egyszerűen letépte. Borzalmas üvöltés hallatszott, a fák megremegtek bele. Vargánya olyan fájdalmat érzett, hogy sírni is képtelen volt, csak artikulálatlan hangok törtek elő belőle, aztán pedig úgy tűnt, elájult.

-         Igen, de azért előtte megkérdezzük az erdészt. Hazavisszük és megfőzzük. Anya örülni fog.

A két ember lassan elhagyta a helyet, a többiek azonban még mindig tátott szájjal néztek barátjuk után, s egyszerűen képtelenek voltak feldolgozni a látványt.

            Makkocska hunyorgott a tavaszi napfényben. Szeretett a nap sugaraiba nézni, s élvezni, ahogy a fény megtölti élettel. Becsukta szemeit és nyugalomban élvezte a rég érzett meleget.

-         Hé, te ott! – szólt neki Gesztenye. Makkocska unottan kinyitotta egyik szemét egy pillanatra.

-         Mi van?

-         Nem hívlak többé Makkocskának. Olyan öreg vagy, mint az a tölgy, akire még mindig rálátok. – Makkocska elmosolyodott. Néha még beszélt a tölggyel, s nagyon megszerették egymást az évek alatt.

-         Akin fenn ragadtam?

-         Az. Sőt, lehet, hogy öregebb vagy még nála is. Ironikus, hogy Makkocska a neved. – Makkocska még szélesebben mosolygott.

-         Ugye nem akarsz most már azon versengeni, hogy ki az öregebb? – erre mindketten elnevették magukat.

Hirtelen egy szokatlan zajra lettek figyelmesek.

-         Emberek – suttogta Gesztenye haragosan. Nem láttak embereket a sok évvel

ezelőtti eset óta, amikor barátjukat elragadták, de azóta sem beszélt róla senki. Makkocskának a mai napig könnybe lábadt a szeme, amikor eszébe jutott Vargánya igazságtalan halála. A feszültséget tapintani lehetett, nem sokkal később pedig meglátták az embereket is. Most nem kettő volt, hanem legalább egy tucat.

-         Itt! Itt egy, ami jó lesz! – kiáltott hangosan ez egyik.

-         Rám mutatott? – kerekedett el Makkocska szeme és barátai ugyanilyen riadalommal tekintettek vissza rá. A pillanatok évszakoknak tűntek, míg feszült figyelemmel várták, mi történik.  

Makkocska váratlanul éles fájdalmat érzett a törzsében, ami egyre beljebb hatolt a húsában. Felüvöltött, s furcsán, idegenben hallotta saját hangját, mintha sok évvel ezelőtt lenne és Vargánya üvöltését hallaná. Az utolsó, amit az erdőből látott, Gesztenye rémült, könnyes tekintete volt.

Mikor magához tért, egy kemény, zajos valamin feküdt, ami gurulva vitte egyik helyről a másikra. Az egész törzse sajgott és lüktetett fájdalmában. Látta, hogy teste a törzsénél véget ér és lombkoronáját is megfosztották tőle. „Megcsonkítottak” – gondolta döbbenten. A levelei, amelyek sűrűségén Gesztenyével versenyeztek… a magassága, ami szintén versengés tárgya volt… vége. Érezte, ahogy a félelem lassan kúszik fel törzsén, s egész megmaradt testét betölti, hogy minden rostja remeg. Hogy éljen így tovább? Így nem mehet vissza az erdőbe…. Mindenfelé döbbent kiáltásokat és fájdalmas nyöszörgéseket hallott. Erősen behunyta szemeit, remélve, hogy ez az egész csak egy szörnyű álom, s mégsem tették tönkre egyetlen pillanat alatt.

Fogalma sem volt, meddig utaztak, de az árnyékok megnyúltak, mire megálltak. Az út többi részében a mellette elsuhanó fákat nézte vágyakozva, akik mikor meglátták, szomorú arccal kiáltottak bíztató szavakat neki. Hogy tartson ki, hogy ne keseredjen és hasonlókat… Makkocska pedig minden erejével próbált szót fogadni. Amikor megálltak, az eget kezdte tanulmányozni. Körülötte néhány fa suttogott, de nem semmi kedve nem volt részt venni a beszélgetésben és találgatni, mi vár még rájuk.

Hangos kiáltásokra és zörgésre ébredt. Az emberek hangjai… soha nincs csönd, egy pillanatra sem. Az erdő is zajos volt, de egészen más módon, mint azok a helyek, amelyeket az emberek uraltak. Egy hatalmas, szintén robogó dolog körülölelte és a magasba emelte. Makkocska élvezte, hogy annyi idő után újra repülhet, de aggodalma azért nagyobb volt, mint öröme. Ezután egy hatalmas, forgó valamibe helyezte, amelynek szúrós, recés oldala a húsába vájt és kis darabokat tépett le a kérgéből. „Szóval lecsupaszítanak… semmi sem véd már meg” – realizálta dermedten, miközben körülötte minden fa sikoltozott és néha bizony az ő száját is elhagyta egy-egy fájdalmas hörgés. Mikor megszabadították a kérgétől, egy, az előzőhez nagyon hasonló dologba került, amely apró darabokra nyisszantotta. A fájdalomtól már üvölteni és gondolkozni sem tudott. Amikor elválasztották gyökerétől, tényleg azt hitte, fájdalmat érez?  Utolsó gondolatfoszlánya az volt, vajon Vargánya is hasonló dolgokon ment-e keresztül.

Hideg vizet locsoltak rá, így tért magához, aztán egy rövid ideig ázott benne. Megnyúzott, széttépett testének nagy megnyugvást adott az ismerős hűs érzés, máris csökkent a fájdalma. Öröme azonban nem tartott sokáig, hamarosan ugyanis forró vízbe dobták. A sokktól szinte azonnal elájult, így nem érzékelte, hogyan bomlik rostjaira, miközben több órán át főzik, s hogyan égetik el „felesleges melléktermékeit”, hogy aztán visszavezessék belőle a hőt és így tovább főzhessék őt. Nem, ő már csak arra eszmélt, hogy idomtalan, határ nélküli péppé vált „testét” ismét hideg vízzel locsolják. „Fa… – gondolta ironikusan – hol vagyok én már attól…” Ez után újabb adag víz következett, de ez a víz valahogy egészen más volt. Éles, szúrós szaga mindenhová behatolt és egész ormótlan lénye viszketett tőle. Makkocska egyre fehérebbnek látta magát, a végére már olyan vakítóan fehér lett, mint a hó. Soha nem hitte volna, hogy bárki is képes fából havat csinálni. Ámulva szemlélte megváltozott külsejét, teljesen lenyűgözte a változás és a döbbenet, hogy ilyesmi lehetséges. Mire felocsúdott, két forgó – az első állomáshoz hasonló – valami préselte össze és Makkocska érezte, ahogy elveszik tőle a nedvességet. „Micsoda? – gondoltam rémülten. – Hát ezek nem tudják, hogy ha a fától elveszik a nedvességet, akkor meghal?” Próbált kiáltani a mellette sétálgató embereknek, de azok ügyet sem vettettek rá, ő pedig haragra gerjedt. „De… tudják, nagyonis jól tudják, ezt mindenki tudja… hiszen ezek a nagy dolgok épp erre lettek kitalálva… ezek direkt ki akarják szedni belőlem a vizet, hogy meghaljak…”

-         Felesleges erőlködni! – kiabált. – Már rég meghaltam! Már akkor meghaltam, mikor erőszakkal elválasztottatok az otthonomtól és a testemtől! Megnyúztok? Apró miszlikbe vágtok? Megfőztök? És még azt hiszitek, csak ti tudtok gondolkodni? Ostobák! El sem bírjátok képzelni, milyen ostobák vagytok! Nem volt jogotok! Mit képzeltek, mik vagytok ti?! – csak úgy záporoztak belőle a

szavak, de senki sem figyelt rá. Észre sem vették, hogy létezik. Makkocska teljesen kifulladt a végére, fel sem tűnt neki, hogy már másik helyre vitték, hogy feldarabolják. Mivel teste nagy részétől már megszabadult, ez nem járt elviselhetetlen fájdalommal, mint amire számított amikor meglátta az éles dolgokat. Ennek ellenére még mindig azt kívánta összeszorított szemhéjai mögött, hogy mikor ismét a világra néz, bár olyan lenne minden, mint régen. Legbelül viszont érezte, hogy már soha semmi sem lesz olyan, mint régen.

            Kis idő elteltével ismét rátették egy robogó dologra, ami elvitte őt arról a borzalmas helyről. Emberek sürögtek-forogtak körülötte és innentől az volt a dolga, hogy várjon, ő pedig várt, fél évszakon keresztül, amikor is egy ember megfogta és betette valamibe, amit pénztárgépnek nevezett. Makkocska tehát a pénztárgépben várt, de az már nem volt annyira eseménytelen, mint az előző hely. Egészen szokatlan és érdekes zajokat hallott egész nap, amikor váratlan nyomást érzett, aztán eltépték. Tompán érezte már csak a fájdalmat, hiszen teste nagy részétől megfosztották, gyakorlatilag halott volt az a lapos fehérség, ami őt jelentette. Az ember, akinek odaadták, egy pillantást vetett rá, aztán picit összegyűrte – azért ez nem volt túl kellemes – és bedobta egy sötét helyre, mely tele volt idegen anyagokkal és egészen érdekes dolgokkal. Nem nagyon látott még ezekhez foghatót, de látott legújabb saját magához hasonló dolgokat galacsinba gyűrve és simán egyaránt. Makkocska úgy érezte, a magány a – már nem létező – belsejét emészti fel és ez sokkal rosszabb volt bármilyen kínnál, amit eddig ebben a világban elszenvedett. Annyira gyötörte a tehetetlenség dühe, hogy nem tudott magával mit kezdeni. Ki akart lépni csonka testéből, el akart szakadni mindentől, hogy visszafordítsa az időt akkorra, amikor még boldog volt és gondtalan. Megpróbált kiszabadulni, minden maradék erejét összeszedve igyekezett kijutni a sötétből.

Egy szürke, sok hasonló, ám mégis különböző karokból álló valami szólította meg. Makkocskának úgy rémlett, Kulcs a neve, de nem volt benne biztos.

-         Nyughass már! Mégis mi a célod ezzel?

-         Ki… fogok…. jutni…. – mondta, s minden szónál nekiütközött annak, ami körülzárta

-         Mi? Minek?

-         Hogy vissza…menjek…. az erdőbe! – erre a másik a szemeit forgatta.

-          Először is, nyughass. Ez egy táska, innen nem szabadulsz ki csak úgy. Másodszor, hova vissza?

-         Az erdőbe.

-         Milyen erdő? És minek?

-         Nem voltál még az erdőben?

-         Talán… nem vagyok benne biztos, de egyszer mintha láttam volna még egy másik táskából…. ahol sok fa van, ugye?

-         Igen. Én is fa vagyok. És még soha, soha nem voltam sehová sem bezárva. Ezért akarok visszamenni.

-         Fa? – Kulcs nevetése betöltötte az egész helyet. – Na ne nevettess! Papír vagy, nem fa!

-         Mi? Nem! Én fa vagyok és sosem hallottam még ilyet, hogy… papír. Esetleg hó lehetek, de igazság szerint mégiscsak fa vagyok.

-         Hogy lennél már fa, ha papír vagy?

-         De én….

-         Csss! Mostmár hagyd abba, elegem van belőled! Bele kell törődni a megváltoztathatatlanba.

Makkocska először ledöbbent, aztán apró galacsintestét olyan dac töltötte el, amilyet még életében nem érzett. Dühös volt Kulcsra és a düh mellett annyira elhagyatott és megalázott volt, hogy könnyek szöktek a szemébe, és gyorsan elfordult, mielőtt bárki megláthatta.

A sötétben teljesen elvesztette időérzékét. Sok időt töltött az úgynevezett táskában. Talán kettő vagy három évszakot is…. vagy talán tizenötöt. Ő maga sem tudta és nem is érdekelte már igazán. Úrrá lett rajta a közöny. Az életének végleg vége… nincs mit tenni. Talán igaza van ennek a behódolt Kulcsnak… bele kell törődni. Persze, Kulcsot kivették a táskából rengetegszer, de őrá rá sem hederítettek. Senki sem kérdezte ki ő, honnan jött, mik voltak az álmai, miket suttogott a fülébe az anyafa. Senki sem tudta, hogy tévedés történt, hogy neki nem is itt kéne lennie, neki még nagyobbra kellett volna nőnie és onnan magasról szemlélni az erdő életét.

Egyszer mégis kivették a táskából, s csak úgy belehajították egy másik sötét, szűk és irtózatosan büdös helyre. Nem sokkal később onnan elvitték egy másik, sokkal nagyobb és sokkal büdösebb helyre, ahol viszont nem volt már többé bezárva, s körülölelte a gyönyörű, kék ég. Sírni tudott volna, mikor az eget hosszú idő után újra meglátta. 

Makkocska hunyorgott a tavaszi napfényben. Képtelen volt nem az erdőre gondolni és arra, hogy miért történt ez vele. Elszakították az otthonától, a barátaitól, az életétől…. mindentől. Mit is tanult az emberektől…? Hogy milyen érzés kiszolgáltatottnak, megalázottnak lenni. Hogy milyen, ha senki nem figyel senkire és semmire és nem hallja a másik hangját. Ezek még talán a sajátjukat sem.

Egyszerűen kiragadták, hogy minden kényük-kedvük szerint kiszolgálja őket. Meddig volt fontos? Pár pillanat, míg valaki rávetette tekintetét, hogy megnyugodjon és számoljon. Ezért vágták hát ki…. Ezért vettek el tőle mindent. Kifacsarták. Mit ártott ő? Ő nem ártott, sőt hasznos volt…. Remek. Ez volt élete célja tehát. Hogy hasznos legyen egy ilyen hálátlan fajnak ahelyett, hogy ezer évig éljen az erdőben, a barátaival, ahogyan tervezte ötvenhárom tavasszal ezelőtt. Megbocsájthatna… ha lenne értelme. De nagyon fáradt volt a megbocsájtáshoz. Nem érzett már sem dühöt, sem szánalmat az emberek vagy a Sorsa iránt. Nem volt már magányos. Nem érzett semmit, csak végtelen fáradtságot. Behunyta szemeit és maga elé képzelte Gesztenyét és Vargányát, próbálta elhitetni magával, hogy a szeméttelep bűze valójában tiszta, párás erdőillat és hogy a robogó zajok helyett a szellőt hallja, amely lágyan zörgeti leveleit. Eszébe jutottak a fák, mikor utazott, azok nem hajtották le a fejüket, mint az emberek, amikor valami rosszat látnak. Ők nem fordították el a tekintetüket, s nem látott megkönnyebbülést az arcukon, amiért nem ők vannak soron. Csak részvétüket és bíztatásukat fejezték ki. Ők testvérei voltak halálában akkor is, ha még sohasem látta őket azelőtt.

Igen… Ő legalább boldog életet élt - amíg valóban élt. Nem úgy, mint az emberek, akik folyton hajszolnak valamit, amiről talán maguk sem tudják, mi az.

Ezért testvérének mégsem volt igaza. Esőben születni…. szerencsés dolog.