Jelige: Csodaország – Gödör

Jelige: Csodaország

Gödör

Fejét szinte teljesen az almahéjba fúrva, ugrásig feszített testtel feküdve lesett a vadász, hogy kerüli, csipkedi a sirály a reklámszatyrot. „Ha belekeveredsz, már az enyém vagy!” Villámgyors és folyton figyelő állatok ezek, elkapni őket egyedül úgy lehetséges, ha valami zacskó, szatyor, zsák, vagy olajfolt a földön vagy vízen tartja őket. Az Öreggel figyelték sokat a mozgásukat, nagyon megérte, egy ilyen madár annyi friss, egészséges hús, amennyihez igen sok keresés, matatás másképp hozzáférni. Most egyre távolibb lehetőségnek látszott egy efféle vacsora, ahogy az csőrével egyre inkább kijátszotta maga alól a csíkos zacskót. A feje alá intézett gumiabroncs már mintát vágott az állába.

Amikor idekerült („kikerült”, „kirakták”) még kevésbé volt kiforrva a madárfogás módszere. A szeméttelep lakosainak java tompább és kopottabb volt annál, mint hogy ilyet kigondoljon. Örömet leltek az állandóságban, az ismerősben, nem mozgatta őket semmi, hogy bármilyen változást keressenek. Élvezettel figyelték a kis tó partközeli részeit, s várták az időnként magukat elcsapdáló, zörgő, csapkodó madarakat, mint a lottóhúzást. Nagy örömmel fogadták, ha akadt, de ha nem abban sem csalódtak, nem gondolták, hogy mindennapos lehet egy efféle szerencse.

A szemét (soha nem hívták így) kockaforma halmokban állt, s büszkén állítják, jó ideje erőszak alkalmazása nélkül, magukat a véletlenségre bízva osztották el a bálákat, mindenki többet kapott, mint ami töviről-hegyire átellenőrizhető. Az időnként érkező új adagokat a kamionok úgy borogatták, hogy egyenletesen telítsék a hatalmas gödröt, így mindenki területére közel azonos mennyiség jutott. Persze arról már a természet ember számára követhetetlen szabadsága döntött, ki mit talál. Volt, mikor kikerült vagy egy tasaknyi meggymag (kiváló a szemnek, és a vércukorszintre), volt, hogy gyerekjátékok foglalták a hely tetemes részét.

Öreg pártfogója hamar kiokosította arról, miként segítsen neki, illetve gondoskodjon magáról, hogyan szortírozza a részét okosan, hogyan rejtezzen, ha veszély fenyegetne. Oly sok vész ugyan nem fenyegetett, leginkább a néha vendégül érkező kóborló kutyák falkáját volt tanácsos elkerülni, no meg a kibaszott környezetvédőket, akik időnként előkerültek, lestek, fényképeztek, és bizonyosan nem találták volna elfogadhatónak a telepet emberi lakhatási szempontból.

Az Öregtől tudott arról is, amikor még úgymond igen nehéz élet volt itt. Pedig mikor ő idekerült, még járt vonat is a gödör szélétől úgy négylépésnyire futó síneken. Igen sokszor hangos gyereksereget vitt a ligeti gyerektáborba. Ekkoriban még főleg olyanok ütöttek itt hosszabb, rövidebb időre tanyát, kik már jó ideje hajléktalanmód éltek valami városban. Az ilyenek már túl voltak egy életen, sok „nem erről volt szó”-n, visszavonhatatlanul egy agresszív, bizalmatlan éberségben maradtak. Barátja ekkor még ifjúbban, gyorsabb eszűen igyekezett kistrategizálni, hogyan állítsa a kirobbanás előtt álló harcokat minél előbb meg, hisz őt már a minden nap felcsapó helyosztó viták is kimondhatatlanul őrölték, csüggesztették. Végül megoldást a fegyveres hadviselésben talált. Minden nyugodt órájában büszkén őrzött kellékcióját fütette, s az összes különválasztott ártó anyagot átvizsgálva, csúcsnak az akkumulátorok savát találta. Saját, úgy ahogy tiszteletben tartott halmán hamar narancs, zöld, rózsaszín, tarka vízipisztolyok tucatja sorakozott. Kiókumlálta, mennyi vízzel, savval, hogyan milyen módon töltsön, lőjön, s végül akár 3-5 lövést is bírt egy fegyver, mielőtt kulcsfontosságú csövecskéi haszontalanná olvadtak.

A harcok azóta már feledésbe is merültek, az újak, a régiektől mindig az évek alatt már kialakult rendről hallottak, abba szoktak, és talán ettől, talán a kimaratott szemekről szóló sokat mesélt történetek hatására elvoltak megörökölt halmaikkal. Ide már úgyis mindenki utoljára jött. Innen már mindenki csak a halak közé ment. Azt, hogy bárki rájuk jöjjön, ugye nem hagyhatták, hogy fertőzések üssék fel fejüket, az Öreg nem hagyhatta.

Sok mániája közül az egészséges életmód csak egy volt. Amennyire büszkén szemlélte olykor, mit hozott létre vénségére, annyira aggódó is volt. Egyszer dicsérték meg, mily szépen tervelte ki, hogy éljen itt mindenki rendben a helyén, mire ő hosszasan magyarázni kezdett, hogy azt ne higgye senki, hogy itt minden olyan jó, és ha változás is lépne föl, majd csak még jobb lesz. Nem, a világ az romlik, de nem úgy ám, hogy özönvíz, végítélet, vagy sivatagok, hanem „lassan, alattomosan romlik, úgy, hogy mi észre sem vesszük, de a régiek, öregapáink, vagy az előttük lévők, már élni is képtelenek lennének ebben ami van, meg nem is úgy, hogy egyszer csak gombnyomásra megszűnik az emberi élet, annál összehasonlíthatatlanul lassabban, de tervszerűen, egyszer csak majd nem lesz már egyenként tasakolt banán, amibe visszateszik a héját (igen gazdag káliumban, a sejtek anyagcseréjéhez, az izomműködéshez nélkülözhetetlen), aztán a családok majd az összes húst leszopogatják a nagyobb csontokról is, aztán majd tényleg szelektív edények lesznek és ide már csak használhatatlan holmi jut, aztán az emberek rájönnek, a szemetük nem párhuzamos dimenziókba  röppen, nem párolog, hanem továbbra is itt van a kertjük alatt, a tavaik partján, és el kell majd dugni, be kell temetni.” Igen sokat tudott ilyenekről beszélni.

Aztán mikor új vezető kellett, hogy fenntartható rendet intézzen, a gázolajas, majd később a kevésbé szennyes szatyros madarászás őt emelte fel. Ahogy az Öreg tanítgatta, honnan, hogyan harapja ki a mirigyeket mellyel a sirályok úszáshoz faggyazzák magukat, miket egyen bátran, mit semmiképp a kívánatos nyomelemek végett, úgy próbálta ő is efféle tanácsokkal hosszú élethez segíteni újabb és újabb társait. Egyre többször támadt kétsége, figyelik-e.

Zörgés hallatszott. A sirály mégiscsak belevergődte magát annyira a szatyorba, hogy repülni ne tudjék. Odaugrott, hogy elfogja mielőbb, nehogy a tó közepe fele kerüljön. A kis hal még pislogott a csíkos műanyag mögül, és halálos ellensége feje is már inkább a víz alatt, mint felett. Minden izma görcsben, minden irányba csapdosott, de már fogva volt. Gyorsan a halom tetejére mászott zsákmányával, és csak egy pillanatra bámult a ködbe harapás előtt, mikor a reflektorok átvilágították.