Irodalmi Jelen

A Normális Olvasó és a Szlovákiai magyar szépirodalom

2014. július. 30. - 14:53

Nos. Ez a könyv értékelhetetlen. Ez a könyv értékelhetetlen, mint minden öncélú antológia. És minden antológia öncélú. És ezért értékelhetetlen is.

Kint ülök a nyári kertben az asztalnál, és azon gondolkozom, mit fogok mondani erről a könyvről. Hogy például neveket nem is kéne említeni. Mert ugyan ez fontos számvetés egy régió, egy rezervátum számára, hogy kik a leginkább hadra fogható harcosai, akikkel büszkélkedhet, de. Egy jó antológia önös célja, hogy olvasható legyen. Hogy ne a nevek listája fusson a fejünkben, nem szakmabeli, hanem normális olvasóról beszélek, ha van ilyen egyáltalán, normális és olvas, ó! Hogy megjegyezzük, hogy tudod, az a stoppos szöveg, na, az nagyon, azt érdemes elolvasni, megjegyezni a szerző nevét. Meg az is erős, tudod, a híres költő fia, aki nem akart felolvasni a múltkor a Mediawave-n, de milyen kemény ez a hányós írása. Meg a megjegyezhetetlen számozású kamerás versek, és a barát halálára írott vers is brutális, a vízihulla kezén a „jelentéktelen, száraz sáv”-val, a gyűrű nyomával. Valahogy így képzelem a Normális Olvasót. (Aki nincs persze.) Mégis, csináljunk úgy, mintha lenne. Ahogy értékelhetetlen könyv sincs a viccen túl.

Ez az antológia kiállta az idő próbáját. Ezekben a nagyon nehéz, forrósággal megterhelt, munkaellenes napokban is élvezettel olvasta a Normális Olvasó. Rögtön az elején félretette előítéleteit ismert és ismeretlen szerzőkkel, neveikkel és azok jelentéseivel szemben. Nem volt nehéz. Rögtön egy jó kis ködös történetbe bonyolódott, ugyanis szokásától eltérően nem összevissza vagy lóugrásban olvasott, hanem az elejétől kezdve haladt a vége felé. Kíváncsi volt a hatásra, hogy a szerkesztő vajon miért ábécérendbe szerkesztette a kötetet. És lehet-e, működik-e így a dolog? És működik, pedig mechanikusnak tűnik az elv. De mégsem az a könyv. Van egy lüktetése, hullámzása, ami megfelel egy Normális Olvasó ritmusának. Próza, vers, próza, vers. Egy hosszabb-rövidebb történet után jólesik elácsorogni egy-egy illatos verscsokor mellett. Nem kell olvasóizomból nyomni az oldalakat, szövegeket, olvastatják magukat. A Normális Olvasó direkt nem megy be a könyvtárba megnézni a korábbi köteteket, mert hiába lapozgatta őket az Új könyvek polcról leemelve, azért ilyenkor másképp néz, olvas és figyel az ember. És másra is. Nem akar hasonlítgatni, hinni akarja, hogy ez most egyszeri dolog, és remélhetőleg minden évben kijön egy hasonló termék, termés a rezervátum kertjéből.

Még éjszaka is olvasható, letesztelte Normális Olvasónk, egyetlen veszély, hogy felhúzza magát az ember egy-egy történeten, beleéli magát, kíváncsi lesz a végére, nem hagyja abba, félbe, aztán már ugrik is az alvás. Nála legalábbis vannak ilyen veszélyek. Víz mellett is remekül fogyasztható, bár nem vízmentes, legalábbis így, „kéziratban”, pdf-ben, de kádban vagy strandon is kitűnően működik, le van tesztelve. És kell-e ennél nagyobb dicséret?

Még akkor is, ha nincs új a nap alatt. A történetek ismerősek és összekeverhetőek, ami azt jelzi, valami nagyon egységes, kollektív tudatalatti dolgozik e rezervátum lakóiban. Másképp ugyanaz persze mindegyik. De hát ez a művészet specifikuma, nagyjából két örök téma van, tudjuk, melyek. A szélsőségek. De beszéljünk irodalomról! A versekre ugyanez érvényes, csak a két fő téma egybeolvad a személyen keresztül. Mitől jobb a Pokol – a Pokol írott változata természetesen –, mint a Purgatórium vagy a Mennyország? Mitől izgalmasabb? Pontosan. Pedig milyen közel vannak egymáshoz, tudja meg NO az egyik versből. Keddpokol és szerdamenny. És ez csak a vers címe, de ezen túl még rengeteg szóleleményt kijegyzetel magának Normális Olvasónk. Dandaranda például. Amiről annyi derül ki, hogy mákos is lehet, de hogy mi is lenne az, nem. De ezt „elgolgotásítja”. (Ezt is feljegyezte.)

Normális Olvasónk egy másik rezervátumból jött, számára mindez jelzés. Hogy ezen a pici területen mennyi jó harcos össze tud verődni egy antológia erejéig, és milyen remek teljesítményekkel. Az ismert nagy harcosok és főnökök nem okoznak meglepetést, hozzák a formájukat. Az ismeretlen szerzők pedig meglepetést okoznak, nem is NO számra, hanem a bőréből előbújó Szintén Szerkesztő számára, sok új név bukkan fel jó szövegekkel. Nem tudja SzSz, azaz Szintén Szerkesztő, hogy fiatalok, pályakezdők vagy kik rejtőznek e nevek mögött. Nem is derül ki a kötetből, csak az, hogy az írások nagy része a másik, a nagyobb rezervátum területén jelent meg, ahol ugyanaz a törzsi nyelv. Ami megint csak jelzés a megmérettetésről. Hasonlítgatni persze nem köteten belül is lehet, ki mit lát bele ugyanabba a Segantini-képbe például. A lét rönkjét szánkón húzó öregasszonyt vagy egy kislány bozontos ölét. De itt álljunk is meg, a többi maradjon a könyv titka…

Végül mit is mondhatnánk így együtt, Normális Olvasó és Szintén Szerkesztő az Aktuális Antológiáról? Az antológiáknak, ha van hasznuk, az az öncél. Hogy olvastatják magukat vagy nem? Nem kell többről szólnia. „Legfeljebb nem sikerül…” Na de most sikerült. Sőt. Szóval, gratula!

PS. És a nevek – mégis – a teljesség igényével, avagy ipiapacs:

AICH PÉTER

ARDAMICA ZORÁN

BALÁZS F. ATTILA

BAKA L. PATRIK

BARAK LÁSZLÓ

BÁRCZI ZSÓFIA

BETTES ISTVÁN

BODNÁR GYULA

CZUCZ ENIKŐ

CSEHY ZOLTÁN

CSILLAG LAJOS