Ahogy a szavak – Dávid Péter versei
AHOGY A SZAVAK
DÁVID PÉTER VERSEI
Nem
olyan volt a nem mint egy céltalan lövés
madarak zuhantak szárnyukat törve
pegazus lehetett volna még – az is kevés
nincs erő már hogy bármi felrepülne
aztán süketszobává lett a város
esőfüggönyén csak a magány
szimbólumai fénylettek át most
elhagyott utcalámpák az éjszaka téglafalán
ha lett volna kedved még hazamenni
ha lett volna bármi értelme még
létezni talán nem csak úgy lenni
hát most már ebből is éppen elég
olyan volt a nem mintha céltalan
láttam ilyet többször koldusok szemében
és anyám temetésén a koporsóban
és mindig a kiürült kávéscsészékben
Ahogy a szavak
ahogy a szavak egymáshoz úgy a test a testhez
vonzva-taszítva és közte millió állapot
hogy valahogy viszonyuljunk ehhez a rendszerhez
magunkat idomítjuk – szelíd vadállatot
ha sejtjeink egymással találkoznak
kihull közülünk a kötőszó az írásjelek
és minden ami még megakadályozta
hogy füledbe mondjam jelentésedet
aztán átveszik a teret a törés metaforái
magunk közé három pontokat teszünk…
és elferdült megkopott szavainkon is látni
hogy egymásnak magyarázhatatlanok leszünk
és nem vigasz hogy száz év után
sem szó a szóhoz sem test a testhez
hogy a „sohasem” és a „mindörökké” is
ugyanúgy viszonyulnak a végtelenhez
Klórszag és holdfény
Amikor nagybátyám a kórházban feküdt
Csövekre fűzött ember az intenzíven,
Szeme folyékony higany, a haja ezüst ,
„Jól, jól… – válaszolta – Csak, tudod, a szívem…”
Mondják, csodás módon délután még felült,
És „Jól, jól…” – mondta még az esti viziten,
Aztán, míg klórszagba a holdfény elvegyült,
Álmában meglátogatta őt az Isten…
Valahogy ő jutott akkor az eszembe,
Amikor találkoztam Veled a boltban,
És azt sem tudtuk, hogy hogyan is lehetne
Beszélgetni egymással, milyen modorban…
Ráfűzve arra a köznapi helyzetre,
Nehezen szólva, csak: „Jól, jól…” válaszoltam.
Dobjunk…
dobjunk egy Hold-motívumot az égre
alatta víz talán folyó legyen
idő-képzet bukjon felszínre majd belőled
de tenger is lehet óceán végtelen
lebegjen rajta csónak-jelkép
képzettársításokkal a sós vízben
szakadt fehér vitorla lóghat ferdén
de mindenképpen szélcsend legyen
üljön általános „Te meg én” a csónak padján
kötőszó nélkül mint szerelmesek
keressék sarkcsillagukat az égen aztán
a horizonton szimbólum-szigeteket
de valami megmagyarázhatatlan okból
ne legyenek csillagok sehol se
csak a hiányuk a sötétben, és azokból
állhat össze a semmi csillagképe
aztán, hogy megkönnyítsük mégis
ezt a súlyos végtelenbe vetettséget –
írjunk a végére valami szépet –
