Reggel már nyugtalan voltam, hogy nem értél vissza. Üzenetet sem hagytál. Szóltam a portásnak, azonnal hívjon fel, ha megjelensz. Tudni akartam, hogy megvagy épen és egészségesen.

Oberczián Géza kitűnő könyve lebilincselően izgalmas kalandregénynek is felfogható, ökológiai-politikai krimiként is megállja a helyét, ugyanakkor környezetvédelmi kiáltvány is, figyelmeztetés, amely élőhelyének védelmére szólítja fel a világot. A cselekményszövés a hagyományostól eltérő, hiszen minden epizódnál egy-egy szereplő áll a középpontban, s a vele történtek, az általa megtapasztaltak adják az újabb fordulatot. Mindig csak apró rések nyílnak, de így válik igazán izgalmassá a mű.

Oberczián Géza hátsó szoba című kötetében sok az ismerős elem. Sorsok, események, cselekedetek, okok és okozatok, életek és halálok, előzmények és következmények, találkozási pontok, döntések és sodródások. Az olvasó érzi, hogy köze van mindhez, hiszen volt része hasonlóban, ugyanakkor érzi az egyedi ízt is, az egyszerit, ami pontosan így biztosan nem történt meg, és megismételhetetlen.

Ez a monolit hangot is adott. Suttogott, azt hiszem. Persze nem értettem, mit. A szobából kihallatszott a zene, ehhez társult a fura, rejtélyes sustorgás. Mint amikor észreveszed, hogy a hátad mögött rólad sutyorognak. Volt, hogy verekedtem emiatt. Rólam ne sutyorogjon senki! Lehetett volna a huzat is, de nem volt nyitva ablak a folyosón. A monolit négyzetes hasábra emlékeztetett, és térdmagasság fölött betöltötte a teret, oldalt és felül alig maradt pár centi a falig. Vagy három méter hosszan foglalta el a folyosót.

Ez a túra különbözik a manapság aranykorát élő utazókultusz élményvadász mentalitásától, ugyanis hiányzik belőle a hódítás igénye, szándékát tekintve inkább a meneküléshez és a véget nem érő áramláshoz áll közelebb. – Oberczián Géza Áramlás című regényét Rimóczi László mutatja be.

Koppannak sarkaink a macskaköveken, egyszerre lépünk az üres belvárosban, összeáll a ritmusunk, szavaink visszhangoznak. Belém hasít a gondolat: kik vagyunk mi így együtt, és mi minden lehetnénk? Egy pillanatra elmerülök ebben, nem figyelek, észreveszi, elhallgat. Zavart csend, megállunk. Várakozásteli.

Nem tudom, hogyan kell tőled elbúcsúzni…

A mondat elhangzott, gomolyog közöttünk, sűrűsödik attól, ami bennszakadt, amiről nem beszélünk.

A nő csak egy-két lépést tesz, amíg a száguldó autó megjelenik. Amint felismeri, mekkora a veszély, egy pillanatra megdermed, tágra nyílt szemmel mered az autóra, majd sikítva hátra ugrik – de a babakocsi elszabadul, billegve gurul tovább.