Ludas Matyi és feng shui
Szepes Erika Az ördöggolyó ajándéka című prózakötete az 1950-es évek világát humorral mutatja be, miközben izgalmas játékot folytat a festészettel, és kitekint Kelet-Európa történelmére is.
Harmadik alkalommal pörgeti meg a címében immár ajándékokat ígérő Ördöggolyót Szepes Erika. A könyvben az írónő visszaemlékezéseinek, családnovelláinak újabb válogatása található, melyek műfaji szempontból talán leginkább a dokumentarista széppróza kategóriájába illeszthetők. A trilógiát (Ördöggolyó, Az ördöggolyó fogságában, Az ördöggolyó ajándéka) valójában tematikailag lazán összefüggő novellafolyamok gyűjteményeként is olvashatjuk. Az ördöggolyó fogságában például teljes terjedelmében tartalmazza az első könyv anyagát, és a szereplők többsége, a helyszínek mindhárom kötetben vissza-visszatérnek. A mélytudat szövevényein át az elbeszélő csak látszólag mesél végig egy-egy adott történetet, inkább felidézett emlékesemény-sorozatok csomópontjait bogozza tovább, ahonnan szinte bármilyen irányba elindulhat. A novellaciklusok között rengeteg átjáró létezik, mint ahogy azt már az Ördöggolyók olvasása során megszokhattuk.
Az új kötet a könyv egyik legerősebb darabjával, a Tojással kezdődik, amelyben máris kézzelfoghatóan megelevenednek az ötvenes évek ─ a Garay tér, az utcai jégtömb-árusok és parasztkofák, a pletykás, besúgó házmesterekkel teli bérházak szoba-konyhái, ahol a mindenkori főszereplő gyermek- és ifjúkorát töltötte. A novella, hasonlóan az Ördöggolyó(k) legtöbb írásához, nagyszerűen váltogatja az idősíkokat. Ebből a szempontból szinte nem is számít, mennyiben lehet tudatos fogásnak tekinteni Szepes Erika saját „madeleine süteményének” felidézését, ami az ő esetében a madártej, ez a „fölösleges luxusédesség”. E szavak kimondásakor indul be igazán a novella, és kezdődik valójában az egész könyv. A fent idézett kijelentésben évtizedek élményvilága sűrűsödik össze, ettől kezdve minden idegszálunkkal ott vagyunk valami ismeretlen és mégis a kollektív múlt történetileg meghatározható helyszínein, Szepes Erika megéledő gyermekkori panoptikumában. Ott az apa „rohampoggyászai” mellett, amiket este készít össze, mert bármikor bekövetkezhet az a hajnali csengetés (főként, ha az ember ávós tisztekkel vitatkozik össze).
Az ötvenes éveket szürkévé és félelmetessé csak az utókor festi, a gyermek számára legfeljebb a gonosz nyugati boszorkány létezhet, aki seprűnyéllel kondenzcsíkokat húz az égen. Valahogy a felnőtt elbeszélő előtt is már-már humorosnak, szinte Pelikán elvtárs világát idéző sztoikus mozzanatoknak tűnnek a „fortélyos félelem” és a nagy megkönnyebbülések egymás felváltó, napi rutinjai, amelyek a korszak kisemberének életét meghatározzák. Kiderül, hogy ekkoriban még betegnek lenni is jó volt, hisz mandulaműtétnél éteres kendőt tettek a kicsik szája elé, és ez a révület – tágabb értelemben a korszak narkózisa is – valójában maga a gyermekkor és az ifjúság. A vidámság nem tarthat örökké ─ a felnőtt emlékező viszont (az olvasóval együtt) önfeledten mosolyog. A Tís című novellában Erika és kisöccse édenből való kiűzetését a szülők jelentik be, hamarosan új testvérkéjüket fogadja örökbe a család, egy velük hasonló korú kisfiút a baráti Koreából. A gyerekek rögtön összeszövetkeznek a nemkívánatos vendég ellen, aki sohasem érkezik meg. Nem tudni, hogy létezik-e egyáltalán.
Ez a változatlanság és ígérgetős légkör szintén az egész korszak, a rendszer jellemzője, amelyből mára csak az utóbbi maradt. Napjaink huszonnégy órás színes őrülete, akciós ájfónjai helyett akkoriban még narkotizáló munkaversenyek, tervteljesítési szólamok, Sztahanov és Acélos Szasza, a pionyírok hőstettei, a kor celebjei, Szabó bácsiék tették teljessé a hétköznapokat. Ez utóbbiak családfájáról illett mindent tudni, bár ez az ismeret „a gimnázium felé már égő volt”.
Ma már nyilvánvaló, hogy a hidegháború ugyanolyan értelmetlen fogalom, mint a békekölcsön vagy a békeharc. De a gyerekből lassan felnőtté váló főszereplőt még az állandóság levegője veszi körül, otthona és országa öröknek hirdetett eszméi, elvárásai közt, olyan bútorok társaságában, amelyeket még a nagyszülők is használtak. A konyhába be sem férő, irdatlan, valószínűleg szovjet gyártmányú hűtőgép ketyegése végigkíséri a babázós korszaktól a latin tanulásig tartó éveket. Az elbeszélő képzeletének ritmusára a Párkák csévélik az időt, olykor visszafelé, máskor egy félmondattal évtizedeket ugorva át, a gyermekkor Ludas Matyi-mintás ajtajából feng shuis térelválasztó lesz a hétvégi házban, a már egyetemista főhős hatvannyolcas eldorádói utazása „valutahiányos okokból” meghiúsul, húsz év múlva pedig lejárt útlevele ellenére a már halódó pártközpont „mesebeli Czimbercsik” nevű alkalmazottja mégis engedélyezi.
Az idővel való játék irodalmi ábrázolása talán a Col tempo című novellában érvényesül a leginkább, egyszerre létértelmező és művészettörténeti motívumokat bemutató módon. A háromfejű Hekaté, a velencei élmények három generációs emlékei, Giorgione talányos festészete a kelet-európai történelemmel és a saját sors fordulópontjaival kerül izgalmas összefüggésbe. Szepes itt is elemében van a „távoli kollégákat”, Eliadét, Joseph Campbellt, Gravest idéző eszmefuttatásaival, melyek irodalmilag sem válnak a történetmondás kárára.
Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, azt róhatjuk fel a könyvnek, hogy időnként sok a felsorolás, a részletezés, különösen az úttörő-táborok napi programjának bemutatásakor. A párbeszédek is néhány helyen mesterkéltnek tűnnek. Legjellemzőbb példa rá a Beszélgetünk című írás, amelyben a főszereplő anyja szellemével találkozik.
A felemlegetés ellenére elnézhetjük az írónő hiányos ismereteit a labdarúgásról, amelyet remekül ellensúlyoz az egyéb témákban való jártasság. Például a Jázminteában a kamaszkori barátnő-vetélkedések, ruhapróbák leírása: „soha nem volt fehér madeirablúzom ─ szerencsére…”, „felpróbáltam egy háromféle kékből összeállított jersey-komplét…” Ilyenkor megint azt érezhetjük, hogy a világ kerek, és hiába haldokló kapitalizmus meg pártfegyelem, a táncdalfesztiválok dallamai közé lassan beúsznak a Beatles, majd Woodstock vadabb ritmusai, és kialakul a nemzedéki űr. Az anya például meg sem tudja különböztetni Elvist a négy gombafejűtől.
Az Ördöggolyó-trilógia korábbi köteteiben meghatározó figurává vált apa itt is gyakran feltűnik, de többnyire mellékszereplőként. Eddig valóban nem sejtett tulajdonságainak bemutatásával időnként már-már a nagyvonalúság, a megbocsájtó kedélyesség látszatát kelti. Különösen a Bélyeg című, szintén pazarul sikerült novellában érezhető mindez. Szepes Erika azonban arra is vigyáz, hogy ezt az ábrázolásmódot ne vigye túlzásba, bár amikor azt írja róla, hogy hetven éves kora után minden esztendőben felolvasta a végrendeletét, a sorok között már inkább valami keserű humort érezhetünk, mint valódi neheztelést. A Repetában pedig a szép kamaszlányokat nevelő apák örök és jogos kétségbeesését és bukását láthatjuk, szintén mesterien ábrázolva a szereplők között zajló mélypszichés kapcsolódásokat, amelyek évtizedes lenyomatai Szepes Erikában az Ördöggolyó novella-ciklusait, egykor és most, életre hívták.
A jelen kötet méltó folytatása az előzőeknek, és reméljük, kezdete is újabbaknak.
Szepes Erika: Az ördöggolyó ajándéka. Budapest, Napkút Kiadó, 2013.
Boldogh Dezső
