Négyszázharminchat oldal, minek?

„–  Ki ez a fasz, baszd meg, aki itt oskodik?

– Szia Zsolt vagyok.”

(Farkas Zsolt: Ér. Kalligram, 2004.)

Szia, Zsolt! Ez most szívatás? Négyszázharminchat oldal? Az már egy komoly, tekintélyes méretű könyv. Igazi, nagy kritikusok, mint Szegedy-Maszák Mihály, Radnóti Sándor vagy az általad is rendkívül kedvelt Kulcsár Szabó Ernő szoktak ilyen terjedelmes könyveket kiadni. Szép, nagy. Súlyos. Tudós emberhez méltó. Esszék és kritikák. Szép borító meg minden.

De hol a tartalom?

A jó kritika – hogy egyszerűsítve parafrazáljam a kritikavitához fűzött, nagyon szimpatikus kommentárod egyik fő gondolatát –, a művészetről való beszéd legalább annyira művészet, mint maga a művészet, és az igazsághoz való viszonyulása éppoly zavaros és verifikálhatatlan. A művészi és a művészetről szóló beszéd e szétválaszthatatlanságából egyenesen következik, hogy kritikai írásaid poetizáltak, retorikusak, nyelvjátékokkal vagy az élő nyelv stílusára való rájátszással, sűrítéssel, iróniával igyekeznek távolságot tartani a tudományos nyelvtől. Ez a fajta kritikusi beszédmód általában határozott állásfoglalással, a kritikusi pozíció bátor feltárásával párosul. Ez már szinte fantasztikusan jól hangzik. De számomra mégsem működik, mert a beszéd hangsúlya eltolódik a valamit mondás felől a minden áron nagyot mondás irányába. A truváj, a bravúr, a szövegek poetikai svungja „túlviszi” a mondanivalót. Írásaidban úgy ugrálunk a nyelvi regiszterek között, mint bamba képű bakkecske a sziklás hegyoldalon, éppen csak lepacsizok az egyik elbeszélői hanggal, máris érkezik egy közbeböffentett „helló”, vagy bornírt megjegyzés, vagy humorosnak vélt pontosvessző.

Ettől én, az átlagosan műveletlen, közepesen paraszt olvasó elkedvetlenedem – akárcsak a lábjegyzetelési technikádtól. Lehet, hogy mást nem idegesít halálra, de engem kifejezetten kizökkent, amikor a főszöveg egy megállapításához több oldalnyi al-tanulmány kapcsolódik. Ráadásul egy lapon akár öt-hat közbevetés is, sokszor távolról sem oda tartozóan. Néha meg szimplán, közhelyszerűen megidéződnek a „diskurzusban” nagyágyúnak tekintett, és amúgy is mindenki által unalomig ismert nevek (a Derrida–Foucault–Rorty „szentháromság”).

Persze önmagában ez még nem lenne baj: lusta vagyok bogarászni, legyen ez az én nyűgöm. De becsülettel végiglámpáztam magam az első néhány tanulmány nyakatekert lábjegyzet-labirintusain, hogy aztán leszokjak róla teljesen, mert úgy éreztem, nem érik meg az energiabefektetést a végén kinyert középiskolás gondolatok.

Például a Heon tilutoá című hevenyészett bűnbeesés-történet elemzésben elcsodálkozol, hogy Ádám és Éva, midőn evének az fának gyimilcsibül, nem öletődnek meg az nagyságos Úr által azon nyomban, hisz az volt beígérve. Hebegve kérdezgeted, hogy akkor WTF? Kedves Úristen nem is szavatartó ember! És szerinted ezzel kész is a nyugati-keresztény kultúra egyik alapszövegének dekonstrukciója. Isten halott, Nietzsche meg él és virágzik. Szerintem azonban nem az van beígérve, hogy kész, vége a dalnak a harapás aktusa után, hanem hogy aztán mehetnek szenvedni egy életen át, és csak aztán jön a halál. Tehát maga a halandóság van beígérve, nem pedig az azonnali halál. És olvasóként elég melós rájönni ezekre az apró tévedésekre, amelyekre aztán óriási méretű, folyondárosan körbe-körbe futó elemzéseket és következtetéseket alapítasz. Négyszázharminchat oldalon. 

A négyszázharminchattal további gondok is vannak. Egyáltalán nem tudok mit kezdeni azokkal a darabokkal, amelyeknek maximum csak napi érdekessége lehet. Például a kiállításmegnyitókra írt, eredetileg szóban elmondott szövegekkel, amelyek már akkor, ott a helyszínen is csak arra voltak valók, hogy kicsit lassabban fogyjanak az ingyen osztogatott pohár pezsgők, mert amúgy csupán lapos művészetelméleti meglátásokat tartalmaznak.

Vagy a két sport témájú írással. Az egyik Ronaldinhoról. Végül is annyit mond az egész, hogy jó focista, és kár, hogy nem lesz ott a vb-n. A több mint tíz évvel ezelőttin. Miért és kinek érdekes ez még ma? Vagy a Knézy Jenőről írt fikázásáradat. (Nagyon nem szeretem a fikázás szót, de ebben az esetben tökéletesen írja le, hogy miről is van szó.) Alapvetően nem a „halottakról jót, vagy semmit” maxima megsértésével van bajom, de ez az öt oldal még a Nemzeti Sport online változatának valamely eldugott cikkét pocskondiázó kommentár szintjét sem éri el. És mit keresnek egyáltalán ezek a szövegek egy kritikákat és esszéket tartalmazó kötetben? Vagy csak geg az egész? Kellett a négyszázharminchat?

A másik oldalon meg ott vannak a „komoly” irodalomtörténetinek szánt tanulmányok. Rögtön Szegedy-Maszák Mihály Irodalmi kánonok című tanulmánykötetének értő olvasata. Előbb fontos, ám közhelyes megállapítások a centrum- és perifériakánonok kapcsolatáról, és hogy Szegedy-Maszák felületesen, ideologikus hajlításokkal[1] kezeli ezeket a fogalmakat, majd a magyar kánon állapotának tárgyalásához érve ilyesmiket olvashatunk:

„A Kosztolányi-versek zöme jóvátehetetlenül negédes, cukros, mézesmázos, még a halál is ragad a sziruptól. Hiába a verselési ügyesség, Kosztolányinak csak prózában sikerült erőset produkálnia. A költői életműből én egy jó versszakról tudok.”

Vicc ez, a klasszikus irodalomtörténészek ideologikus, deklaratív-minősítő lendületének kifigurázása? Jó lenne, mert amúgy nagyon látványosan ugyanaz történik, amit pár sorral fentebb kifogásoltál Szegedy-Maszáknál: egyszerűsítő, a kánont saját egyéni értékítélet mentén elgörbítő minősítés.

A farkasi kánon abszolút minimum foka, ahol minden trópus fagy, Kosztolányi, a másik oldalon pedig a banánfák alatt napozik a trópusokon Hajas Tibor, aki „újabb jelentős fiatal” íróként lép elénk egy kétezer ötös tanulmányból. A skálán köztes fokok pedig: Bartis (rossz), Esterházy (Jav. Kiad. óta rossz), Spiro (közép rossz). A minősítő, deklaratív tanulmányrészek mennyisége a tárgyul vett szövegeknek tulajdonított esztétikai minőség javulásával fordítottan csökken. Az abszolút csúcson szereplő Hajas elemzés végére maga az elemzés, az értelmezés szűnik meg. Oldalakon keresztül csupán a tárgyszövegből vett idézeteket találunk. A kritikus ezzel azt állítja, hogy az esztétikailag értékes szövegek saját esztétikai minőségüket deklarálják, és nem szükséges azok további elemzése, értékelése, ezzel egyszerre pedig a kritikusi működést visszaszorítja a „rossznak” tartott szövegekre. Olyan szöveg elit születik így meg, amely nem szorul kommentárra, az értékelés kritériumai és alapfeltevései némaságban maradnak. Véleményem szerint a kritikusi gondolkodás feladata éppen az efféle elhallgatott, ki nem mondott attitűdök feltárása, és nem pedig működtetése.

A kötetet annak ajánlom, akinek nagyon sok felesleges ideje van, és nem zavarja, hogy egy-egy oldalt órákig kell bogarásznia, mire rájön, hogy melyik mondat narrátora kicsoda, kihez és miről beszél, mint ahogy az sem, hogy a (jelöletlen) idézetek, parafrázisok, utalások, jópofáskodó szólamok mögött sokszor elemi tévedések rejlenek, és megelégszik az „ez jó, ez rossz” típusú megállapításokkal. A szerző előző két kötete, a Mindentől ugyanannyira vagy az Ér szintén nem kevésbé talányos, rébuszokban beszélő kötet, rövidségük miatt azonban jól emészthetőek, és sok bennük a revelatív esztétikai, filozófiai megállapítás, meglátás. A Szia esetében viszont a forma, a beszédmód, a retorika sajnos a tartalom rovására megy.

És hát továbbra is: minek a négyszázharminchat oldal?

Farkas Zsolt: Szia. Esszék, kritikák. Kalligram, 2013.

Csoknya Sándor