Alászállás a bunkerbe
Evellei Kata nem tartozik a pályakezdők közé. A szerző rendszeresen publikál az Apokrifban, verseivel és kritikáival találkozhattunk már a „2000, az Irodalmi Jelen, a Műhely, a Tiszatáj, a Kultúra és Kritika” hasábjain, olvassuk az Álombunker című kötetének fülszövegében. Ahogy a cím, a nyitóvers kijelöli a versbeszéd terét:
Útravaló
Néha jó lenne szétszakadni
felém, feléd és még egyfelé,
ahogy a hidakról is három út vezet,
mikor a vízbe kavicsként süllyedő
emlékezet zárványait, e miniatűr
súlyokat magunk előtt,
mögött, között, közé görgetjük.
Ketten vonulunk, mint a sínpár,
de párbeszédünk oldhatatlan,
ha nincs velünk egy harmadik:
szájunk gyenge, szavaink erősek,
egy hivatásos unottságával
ezért vetjük egymás helyett
egymást kereső mondataink
a nemtörődöm papír arcába,
mely menthetetlenül halomba gyűlik,
utat talál az asztalláb alá,
az ismerős, de megszokhatatlan résbe.
Azt hiszem, ezt hívják egyensúlynak:
ha mindketten másfele dülöngélünk.
Izgalmas játék ez: a beszélő – és talán a költő is, ami rokonszenves – nem kevés öniróniával mintha lefitymálná a kötet verseit, másrészt belehelyezi azokat a két ember közötti térbe, hogy valamiféle egyensúlyt hozzon létre. Ez a külső-belső tér az, ahol a játék zajlik, az Álombunker. A cím magába foglalja az álom-rémálom, veszély-védelem ellentétet, kettősségre, kétértelműségre játszik rá, mint a kötet számos verse.
Bunkert építeni „mókás” dolog, teret ad a kreativitás kiélésére. A gyerek azonban felnő, és már nem mindig bújhat el, ezért a bunker mint lelki elszigeteltség lehet kínos is. A vers beszélője néha igényli („A szótlanságod, / a gallérod élei, a hajadba tűzött / műanyag virág. Olyan messziről / nézni őket, ahogyan csak legjobb / barátját gyűlöli az ember” – Erőszak), néha pedig elszenvedi a bunker jelenlétét („nyílás helyett falak függőleges / vonala megmászhatatlan / akna megkerülhetetlen / önmagába csukódása” – világítóudvar). Ezáltal a játék lényege a mások felé nyitás és a másoktól való elfordulás kettőssége, a bunker nyitogatása-csukogatása lesz. Ennek megfelelően az első ciklus címe: Büntetésben, a másodiké, frappánsan: Nyílászárók.
Ezen a ponton joggal merülhet fel a kérdés: van-e ennél a játéknál unalmasabb? Elvégre épp elég magánya fölött lamentáló költőt olvastunk, és ez az érzékeny befelé fordulás, mint gesztus, ismerős már. Mindazonáltal pont ebben mutatkozik meg Evellei Kata költői tehetsége: viszonylag kevés időt tölt a szar az élet problémakör akkurátus kitárgyalásával (mint a légzőgyakorlatok fél tüdőre remekbe szabott című, ám tökéletesen érdektelen versében), de annál többet annak kiszínezésével, bizonyos értelemben térbeli ábrázolásával. Szépen érzékeltet, meglepő fordulatokat használ („csak a rádió megy naphosszat / a zajszünetben néha dídzsék hadarnak / és belefáradsz már a főzelékbe / mások bájmosolyába saját szagodba / de nem panaszkodsz hisz fogad sincs már / jóformán amivel motyoghatnál vén trotty mamóka” – öreg). Ironizál, humorizál, és afféle kesernyés, kelet-európai módon még akár szórakoztat is („Aztán vannak, akik lemorzsolódnak. / Kit az élettársa ver agyon, ki addig éhezik / amíg valamelyik szerve fölmondja a szolgálatot” – Nem az a megoldás). Így zárkózik be Evellei Kata: „Tintaszálkás ég-föld közelében / kornyad a búvalbaszott leányzó, / időtlen idők óta öntözetlen / papírlapok présébe vetve, / vonalközökké csukott világban” (Vonalas füzet). Így figuráz ki egy hasonló problémát: „Jaj de örülök, hogy rád találtam, szívem, ígérem, ezentúl / annyira foglak sajnálni, hogy belegebedsz, ígérem, / életem végéig siratni fogom szomorú sorsod, csak előtte / két gőgicse közt úgy ütlek meg, hogy tényleg fájjon is” (Álmodol egy nőről).
A versbeli alakok és szituációk folyamatosan érzékeltetik az Álombunker tereit. Számos leíró versszöveggel találkozunk a harmadik, Utópia címet viselő ciklusban (Kánikula a Bem utcában, Az állomáson át stb.). Ezek mozgalmassága és képisége kifejezi Evellei Kata feltűnő vonzalmát a tetőkhöz, kertekhez és erkélyekhez, emlékeket idéznek fel a múltból, a gyerekkorból. Ilyen A kert című vers, amely kiemelkedően erős szöveg, megrendítő természetességgel beszél arról, hogyan éli meg egy gyermek nagymamája halálát. Van annyira izgalmas és szép, hogy azt a két sort, amely nem igazán illik oda („Zaj nélkül, könnyedén fordultunk el a másikon, / egymás bejáratott sarokvasai”), szépséghibának fogjuk fel, és azt gondoljuk, csupán a könyv egészének mozaikos jellegét és koncepciózusságát tükrözi a vers.
Természetesen nemcsak az említett két sor nevezhető szépséghibának. Az alkalmankénti kisbetűs, központozást mellőző, kissé avantgárdba hajló megszólalásmód, bár változatosabb (nem színesebb) összképet ad líraiságban, versélményben – talán az öreg és Az elsüllyedt búvár kivételével – nem erőssége a kötetnek. Több unalmas („a dobhártyát most szinte átszúrja a csönd” – légzőgyakorlatok fél tüdőre) vagy kissé zavaros szövegben („megszilárdul bennem a törékeny vasíz” – játszóház) nem érezzük azt az izgalmas játékot, mint a fentebb idézett versekben, de szerencsére ezekből aránylag kevés van. Tájidegen elemek ezek egy egyébként meggyőző első kötetben. Evellei Kata kibontakozó lírája frappáns, szórakoztató, játékra hív, emlékezésre késztet, érdemes lesz figyelni rá a jövőben (is).
Evellei Kata: Álombunker. Prae.hu–Palimpszeszt, 2013.
Horváth Imre Olivér
