Irodalmi Jelen

„Az ember fáj a Földnek” pályázat értékelése és eredményhirdetés

2014. március. 14. - 17:08

„Az ember fáj a Földnek” pályázat értékelése

Tematikus pályázatot hirdetni alkotó emberek számára kockázatos vállalkozás. Legkivált akkor, ha a téma az élet valamely átfogó jelenségére utal. Hiszen az egyén óvó gesztusa természetesen terjed ki az egész emberiség felé, a műalkotásban azonban a művész kizárólag egyetlen megragadható rész megformálására képes. Abban a „partikularitásban” kell annyi erőt, színt, hangzást, rendet összesűríteni, hogy az olvasó, a szemlélő maga tudja a mű „kicsinységét” az egész nagysága felé kiterjeszteni.

Az Irodalmi Jelen pályázati kiírása Az Ember fáj a Földnek címet viselte. Vörösmarty Az emberek című versének utolsó szakaszából származik az idézet. Abból a költeményből, amelyet nemcsak a szabadságharc, hanem egy világrend, az egész világkép összeomlása szakított ki a legnagyobb magyar – és európai – romantikusból. Mégis: mintha sebzetten is kőtömbökből faragta volna. Oszlopot állít a veszteségnek, a verségnek, a bűnnek – a nincsnek.

Az Irodalmi Jelen kiadója, szerkesztői, munkatársai talán remélték, de nem hitték, hogy a pályázat hatására ugyanezt a regisztert hallják majd megszólalni, a szó mégoly átvitt értelmében is. Hiszen az a világrend Vörösmartyval s a romantika világképével együtt már összeomlott. De abban bíztunk, hogy láthatjuk az embert a partikularitásából kitörni, s elmozdulni az egyetemes felé. És azt is reméltük, hogy az egész felett uralkodni akaró Ember megmutatja magát valódi nagyságában: a belátásban. Hogy számot vetni akaratunk, tudatunk, képességeink érvényével, s így mozdulni el más sorsok felé – ez a legnemesebb (egy szó erejéig visszatérvén a romantikához) az emberi szándékok között.

A díjra nem javasolt szerzők között is vannak szép számmal olyan alkotók, akiknek a verseire, novelláira felfigyeltünk, s a velük való kapcsolatot a továbbiakban ápolni szeretnénk.

Novella

A pályázatra beküldött novellák örvendetesen sokféle szempontból közelítettek „Az ember fáj a földnek” verssorhoz, közöttük érezhetően sok mű került ki fiatal szerző tollából. E sokféleségben széles skálán mozogtak a művek aszerint, ki mennyire szorosan értelmezte a pályázat mottóját vagy mennyire távolodott el attól. Általánosságban elmondható, hogy azok a művek feleltek meg leginkább a pályázati kiírásnak, amelyek kellő szabadsággal és kreativitással viszonyultak a megadott témához, de mégsem rugaszkodtak el attól annyira, hogy a mottó esszenciáját ne lehetett volna a műben meglelni.

A legtöbb novella az emberi felelősség problémakörét állította a középpontba. A bűn és bűnhődés archaikus kérdésének aktualizálása – létezik-e következmények nélkül elkövethető vétség – mellett gyakran olvastunk elrettentő példákat elbeszélő történeteket. Az alapvető nehézséget épp ennek a példázatosságnak az elhagyása, a didaktikus, tanító, intő hangütés elkerülése jelentette a pályaművek íróinak. Nem véletlenül, hiszen a téma pontosan ezt hívja elő könnyen, az alkotói invenció és egyediség épp ennek a meghaladásában mutatkozik meg. A zsűri tehát azokat a műveket tartja a legsikerültebbnek, amelyek az „iskolás”, az okító-magyarázó szinten túllépve, tisztán az írásmű erejével képesek hatni, a továbbgondolást, a következtetések levonását, az élmény feldolgozását már az olvasóra bízzák. Hasonlóképp, a bírálók azokat a műveket értékelték a legtöbbre, amelyeknek sikerült elkerülni a szentimentalizmust és a giccset, ami szintén gyakori csapdának bizonyult sok szerző számára. A fenti szempontoknak „Nyúlpaprikás” Az utolsó nyúlpaprikás című elbeszélése felelt meg a leginkább, mely hiteles hangon, stilisztikailag csaknem kifogástalanul ábrázolta ember és természet, valamint ettől elválaszthatatlanul az ember és ember közti bonyolult viszony mélységét.

Ugyanakkor több más műnek is sikerült megközelítenie a hiteles nyelven megszólaló, kliséktől, frázisoktól mentes, az igényes szépirodalom szintjén kidolgozott szövegvilágot. „Krisztmann” Zöldár című novellájában a szerző a remeteélet és a civilizált lét kettősségéből teremt drámai feszültséget egy árvízi történetbe ágyazva. Ígéretesen indul „Ritter” Heródes katonái című nagyobb szabású elbeszélése, mely több idősíkon és helyszínen kalauzol végig az elbeszélő karácsonyainak történetében. Hasonló hangulatú „Béthel” Kitárt világ című novellája, mely egy erdélyi magyar faluban játszódik, s egy öreg diófa kivágása áll a többrétegű, autentikus hangon megszólaló, olykor az érzelmesség határát súroló történet középpontjában. „Tintahal”-nak szépen sikerült elkerülnie a szentimentalizmust Mező című novellájában, a háborút túlélő veterán katona történetében. „Madár88” Túl a vízen című novellája tömörségében is érzékletesen kelti életre a Tisza-menti falu életének egy meghatározó epizódját, a móriczi hagyományt jó érzékkel átemelve a jelenbe.

Üdítő élmény volt azokkal a próbálkozásokkal találkozni, amelyek a témához nem tisztán a tragikum, hanem az abszurd humor, a szatíra felől közelítettek, s ha ebben az igen érzékeny, összetett műfajban a pályázóknak többnyire nem is sikerült kellően magas szinten megvalósítaniuk ötletüket, csiszolt stílusa okán kiemelhetjük „Telep” Terra firma című szövegét, mely egy szeméttelepen élő különös lények mindennapjait mutatja be.

Volt, aki szerencsés elgondolással fordított erőviszonyokat ábrázolt: „Ideghegy” kalandnovellájában a természet legyőzhetetlensége kerekedik felül a kihívásokat kereső emberen. Az akciódús elbeszélések között igen gyakori műfajként bukkant fel az utópia és a sci-fi, némelyik ígéretes ifjúsági regény kezdeményeként, de a novella keretei között kevesen tudták szépirodalmi színvonalon kibontakoztatni történetüket, még ha az egyedi ötletre épült is. Az utópiák közül „Cora” Éjjelente nem alszunk című műve Robert Merle világát idézte egy savas eső elpusztította föld víziójában.

Többen választották az elbeszélői perspektívaváltást, és természeti környezetünk szimbolikus megtestesítője, a fa szemszögéből ábrázolták a növények sorsát. Bár ezek a nézőpontváltások dicséretesen kreatív kiindulásként értékelhetők, a kivitelezés szintjén a legtöbb mű már erősen közhelyes, sematikus gondolatokra épült. Itt is volt üde kivétel: „Bányató” Lények című írásában a mitikus történetek és az indián mesék hangulatát megidéző „inverz teremtésmítoszt”, pusztulástörténetet ábrázol érzelmességtől mentesen.

A beküldött művek között a zsűri nem egy, műfajilag nehezen behatárolható, mégis figyelemre méltó, speciális közegbe illő, átdolgozásra alkalmas szöveget vagy alapanyagot is talált – ilyen volt „Dum, spiro, spero” Az ember és a természet egysége még megvolt… című nyelvileg is igen értékes néprajzi tanulmánya, vagy „Tengerész”-től az Egy sziget meséje, mely ismeretterjesztő cikként állja meg a helyét.

A szerkesztőség összességében megállapíthatja, hogy az Irodalmi Jelen „Az ember fáj a földnek” pályázata sokakat és sokféleképp ihletett novellaírásra. A különösen aktuális és fontos pályázati téma kapcsán örömmel konstatáltuk, hogy az írás, a szövegalkotás mozzanata épp olyan szerves és mélyen gyökerező alkotóeleme az emberi magatartásnak, mint a gyakorlatias tettekben megmutatkozó felelős gondolkodás.

Vers

A Vers kategóriába 68 szerző küldött mintegy száz művet. Egységes, minden szerzőre s versre kiterjeszthető véleményt lehetetlen megfogalmazni. A művekben foglalt magatartások is széles skálán jelennek meg az aggodalomtól az irónián, sőt szarkazmuson túl a vádig. De a művet nem a benne foglalt magatartás értéke minősíti, hanem az alkotóelemek összességének rendje. Ezek a rendezettségek egymáshoz képest lehetnek nagyon eltérőek, de a műegészen belül nem.

Első díjat azért nem adtunk ki, mert ennek a legmagasabb rendű igénynek a jó s még jobb költemények egyike sem felelt meg. Számos jól érthető, mi több: érezhető, átélhető vers született, köztük a sok olvasatban is gyakorta csupán árnyalatnyi értékkülönbség mutatkozott.

Végezetül a második díjra – megosztva – két pályaművet jelöltünk:

A Non ero, terra, tuus jelige szerzője nagy ívű kompozíciót alkotott, melyben a megtapasztalt élet jelei a szellemi, történelmi, filozófiai térben megjelenített élményekkel alkotnak érintőleges egységet; fölépülő, kiterjedő, síkokban rétegzett rendszert.

Indijános verseiben neve mögött fiatalabb, kor-szerűbb szerzőt sejteni. Rom-nyelven írt versei a nyelvvel való játék sok-sok lehetőségét kiaknázzák, de ez önmagában még csupán az ügyességét dicsérné. Ezekből a törött, deformált elemekből azonban fölsejlik az alaktalanság előtti forma: az elveszett vers, melyet mégis van esélyünk újrateremteni – magunknak.

A harmadik díjat, szintén megosztva három költőnek ítéltük. Calvin Kálvin a köznapi valót „veszi versbe”, a szcénákhoz alkalmazkodó beszédnyelvi alakzatokkal és narrativitással – egy nagy hatású modern hagyományhoz csatlakozva, melynek a beat-költőktől a filmrendező Menzelen át máig már kész formanyelvű alkotói vannak.

Hasonló versbeszédet alkalmaz PlázárerWin95. Csúsztatásokon, allúziókon, átfedéseken „bukdácsoló” nyelve, képei a hétköznapit emelik ki a maga partikularitásából, a jelentősség illúziója nélkül. Ez a világ ebben az állagában is szerethető, megóvandó.

Novisimus költői világa a megidézett Saint-Exupéryt, Tamkó Siratót, Kiss Annát vonja be élményeink körébe. Az esendő, sérülékeny, tünékeny értékek a versnyelv finomszövetében, a képek nyilvánvaló szépségében kapnak a továbbélésükhöz nélkülözhetetlen teret.

Festészet/grafika

A Festészet/grafika kategóriába 33 alkotó küldött be műveket. Ezek túlnyomó többsége az emberi jelenlét ártalmasságára, kártékonyságára, lelkiismeretlenségére és a természet sérülékeny voltára utal, jobbára plakátszerűen direkt megfogalmazásban, egyszerű vizuális eszközökkel. A pályázók emberiességét, erkölcsi hozzáállását a legnagyobb elismerés illeti meg, s azt a reményt ébreszti bennünk, hogy a civil életben a magatartásuk kedvezőbb irányba mozdítja majd a természethez, az ember által alkotott kultúrához fűződő viszonyunkat.

Mindazonáltal díjra csupán azokat az alkotókat tartottuk érdemesnek, akik képzőművészként, a szakmájuk formarendjében alkotott munkákat küldtek a pályázatra.

Az első díjat, megosztva, két alkotó nyerte el.

Jelige 14. festményei a jelstruktúrák rétegzettségében elsődlegesen az ember–állat–maszk–idol kapcsolatait teszik viszonylagossá, de – legkivált racionálisan – értelmezendővé.

A Föld jelige grafikusa az irónia minden eszközét mozgósítja, hogy bizarr függőségünket a látszólag magunk alá gyűrt, éltető természettől a visszájára fordítsa – mitikus tér, mitologikus elemek, a kicsiny–hatalmas ellentételezése révén.

Második díjat szintén két művész kapott, megosztva.

Majomno Agóniája ironikus és lírai alkotás egyszerre. Ellenpontozásra épít, a Nő–Anya–Föld, fiatal–öreg, pihen–halott, parányi–hatalmas, izgatott–nyugodt vibráló kontextusában a nézőnek nincs kivel azonosulnia; a szemlélőket és a szemlélt jelenetet szemléli.

Chikokov allegóriája, a Fekete üröm többszörös, folyamatos áttűnésen alapuló játék: a körhinta a sorskeréktől a kákics elillanó bóbitáin át a mindent daráló szájig egymástól messze lévő jelentéseket, érzeteket, képzeteket von össze. Mégsem a zavarodottság uralja a képet, hanem valami megragadhatatlan nyugalom: a világ mindezzel együtt működik.

A harmadik díjat – megosztva – az Éj és Aurora kapta.

Az Éj jeligéjű szerző Vörösmartyt választotta ihletőül. Az Éj monológja teríti be a sötét eget, az űrt, s a fehér csillagbetűk a végtelenből a végtelen felé tágulnak. A „narratíva” szerint az űrvándor, köldökzsinórján a Földdel, itt lebeg, s próbál a betűkbe kapaszkodni.

Aurora festményein mintha már semmi sem volna – a teret a színek nyomai, az embert az alak kliséi jelzik. Akár ha egy negatív utópia illusztrációit látnánk. De még a rossz minőségű kópiákon is átsugárzik valami indokolatlan derű.

Fotó

Az okostelefonok megjelenésével egy egész nemzedék vált amatőr fényképésszé, operatőrré. A technika nyújtotta lehetőségeknek köszönhetően elég jó helyen és jó időben lenni, máris kész a kattintás, máris kész a film. Az automatizált érzékelők megoldják a többit. A dokumentumok szaporodnak, alig győzi a láthatatlan archívum valahol az óceán túlpartján. Az álló- és a mozgókép minőségileg felhígul, és gyakran fontosabbá válik az ábrázolt esemény, mint az ábrázolás módja.

Ezt a felhígulást érzékeltük, amikor áttekintettük Az ember fáj a Földnek pályázatunkra beküldött fotókat és videókat. A 10 szerzőtől származó fotográfiák között találtunk metaforikusnak szánt tájképet, a pusztulást didaktikusan ábrázoló dögevő kutyákat, PET-palackkal játszó ebet, groteszk olajképet, sokat látott szemétdombot és szennyezett talajvizet. Ha utóbbiakkal a fotók készítője a hatóságokhoz fordul, minden bizonnyal megfékezi a további környezetkárosítást. Ehelyett inkább hozzánk fordult, mi pedig hatóság nem lévén csak esztétikailag tudtunk viszonyulni a dokumentarista művekhez. Ebben az esetben a dokumentarizmus kevés volt. Nem volt elegendő jó időben kattintani eléggé szennyezett helyen.

Azokat a fotókat tudtuk értékelni, amelyek a pusztulás dokumentációján túl sajátos művészi zavarkeltéssel gondolták tovább Az ember fáj a Földnek alaphelyzetét. Így bukkantunk többek között Aika, Undo és Budapest-keleti alkotásaira. Undo egy kissé didaktikus volt, amikor Bábel ábrázolását és a szeméthalom mögött eltűnő emberemlékművet megalkotta. Aika főleg az ellenpontozással, a humorral és a látásmód érzékenységével ragadta meg a figyelmünket. Budapest-keleti pedig a színekkel és a fényekkel próbált egy elvontabb képnyelven szólni hozzánk. Ezek alapján díjaztuk Aika és Budapest-keleti alkotásait, mindössze egy megosztott harmadik hellyel, mert a fent említett művek sem győztek meg olyan mértékben a Föld gyönyörű fájdalmáról, mint a pályázatra beküldött festmények, grafikák.

Film

A filmek terén sem volt egyszerűbb dolgunk. Az alkotók többsége vagy kizárólag a környezetszennyezésre, vagy csupán az irodalomra koncentrált, gyakran saját, le nem csupaszított, de alaposan hangsúlyozott énjét helyezte a középpontba. A beküldött 7 videó közül 2 olyat találtunk, amely ötletességével felkeltette figyelmünket. Só kisfilmje látványos beállításokkal, aprólékos kameramunkájával, frappáns történetével, groteszk humorával és visszafogott példázatával nyerte el tetszésünket. Gyopárka szintén történetközpontú videója Vörösmartyt hívta segítségül, hogy a két síkon játszódó eseményeket bemutassa. A film érdekesen aktualizálta és képi megoldásaival olyan környezetbe helyezte az irodalmi szöveget, amely a mindennapiság szintjén jelen lévő problémákat is kiemelte. Mindezek ellenére csak megosztott harmadik hellyel tudtuk jutalmazni a két alkotást.

Pályázatunk fotókat és filmeket felvonultató blokkja sikeresnek mondható, hiszen a pályamunkák segítségével nemcsak az alkotók, de az olvasók is átgondolhatták a Föld jövőjét érintő problémákat. Ennek köszönhetően legalább néhány percre az ember kevésbé fájt a Földnek, s talán saját magának is. A rettenet átérezhetőbb lett, már-már szinte szép, s mindezzel együtt talán több esélyünk nyílt arra is, hogy saját személyes terünkben jobban figyeljünk egy-egy, a jövőnket meghatározó kérdésre.

Irodalmi Jelen