Sűrű gyümölcshús

Nagy Márta Júlia idén megjelent, első verseskötete a JAK füzetek 186. darabja. Az Ophélia a kádban címet viselő, puhafedeles könyv csak látszólag vékony: a benne olvasható 39 vers ugyanis sűrű, masszív szöveganyag, amely csak többszöri olvasásra adja meg magát. A szerző, mint egy lelkes fényképész, megpróbálja mohón, minél érzékletesebben konzerválni a körülötte történő eseményeket, a környező világ megkapó részleteit. A különös, személyes átszűrés eredménye aztán olyan, mint a lekvárnak megfőzött gyümölcs húsa, amely sokadszori kavargatás és hosszas várakozás után lesz csak sima, egyenletes állagú. Valahogy így haladhat az olvasó is a versekkel: a különböző stílusú, hangulatú és minőségű szövegek egyszer csak kirajzolnak egy ívet, s közelebb kerülhetünk a szerző világához.

Az Ophélia a kádban mögött rejlő alkotói folyamat valójában szoboröntés, szavakkal, a legfontosabb pillanatok emlékké zsugorítása. Mindez éles kifejezésekkel és képekkel történik, erős jelzőkkel címkézi fel a költő a lejegyzett gondolatokat, hogy majd később is könnyen megtalálhatóak legyenek a sokszor használt kulcsszavak között.

Nagy Márta Júlia verseiben több visszatérő elem és téma is akad. Zugló, az emlékezés, a keringés, az elhagyatottság, az elmúlás, a nyers szexualitás, a (test)nedvek csak néhány példa ezek közül. Külön kiemelendők azok a szavak, amelyek a hideget, a mozdulatlanságot, a „kővé merevedést” fejezik ki: elnéptelenedett helyek, kietlen tájak, hallgatag betonrengeteg, reszketeg kövek, csillagtalan erdők, alvóvárosok alkotják a kötet képzeletbeli térképét. Az ezeket fémjelző kifejezések újra meg újra előkerülnek a kötetben, mint például a sokat emlegetett csillagok A tizenhatodik óta pontosan című versben: „Anyám a földbe csillagokat vet, / Szikrázzanak az álszent hó helyett,  / Takarja fény azt, ami úgysem fehér.”

Az öt részre osztott kötetben a szerkesztők és a szerző szervező(elv)ül Shakespeare Hamletjének hősnőjét választották, aki eredeti közegéből kiragadva lebeg a szövegek felett. Ő lesz a könyv hangja, beszélője, a mottóul választott darabrészlet is őt szólítja meg: „Túl sok neked a víz, Ophélia.” A kővé dermedt mikrokozmoszt belengi az elhagyatott, félhomályos helyek és az elmúlás messziről felismerhető, dohos szaga. Ebben úszik, sodródik – gondolatban – Ophélia végig a köteten, s vele mi is.

Nagy Márta Júlia valóban úsztatja az olvasót – vagy inkább nézőt –, hiszen itt a vizualitás rendkívül hangsúlyos szerepet kap. A külső részletek enigmatikus formában történő rögzítése párhuzamos a belső lelki történések szinte katalogizáló dokumentálásával. „Szférák helyett krémszínűre meszelt szobák, / túl szűkek bármelyik angyalnak.” (Szaxofonszóló)

Bach Máté lírikus fotójából Szabó Péter készített borítótervet. A fedlap melankolikus, emberektől mentes, szürkés színvilága hangulatilag teljesen rímel a tartalomra (és a kötet címválasztását is megtámogatja), amelyről a tér- és helyköltészet juthat eszünkbe. A versekben ugyanis mindennél előre valóbbnak tűnik a képi megjelenítés, mintha a vizuális összképben a pixelkockák vagy festékpöttyök a szavak lennének. Az egyes terek – legyen szó hotelszobáról, erdőről, munkahelyről vagy kollégiumról – kulcsfontosságúak ebben a költészetben: az egyes kifejezések pedig pontos helyszíni szemlék kellékei, konzervált helyzetjelentések arról, amit éppen lát a szem. „Betűz a nap az ablakon; istenünk, az alvóváros / Tátongó, odvas magánya ásít, áldásait hervadt / Tearózsákra szórja, és szürkészöld közönnyel / Néz át az erre tévedt emberen.” (Zuglói átirat)

Sajnos a pontosság, a sűrítés sokszor túl töménnyé teszi a verseket, néhány mondatot helyenként túlterhelnek a jelzők. A minimalista szabadversekben felbukkanó rímek sok esetben megkérdőjelezhetők, az összecsendülő sorok váratlanul törik meg a struktúrát, kizökkentenek. Más helyütt viszont üdítő az irónia vagy a nyelvi leleményesség (például a Két óra álom című versben), s rendkívül kifejező, már-már festményszerűen élvezhető sorokat olvashatunk.

Ahogy a drámában, Ophélia ebben a kötetben is feladja, az utolsó versekben megőrül. A tébolyult állapotot jól fejezi ki a Víztükör című vers, amelynek zaklatottsága, képi világa Ophélia ismert képi ábrázolásait is eszünkbe juttatja erőteljes vizualitásával: „Arca felázott, tófenéki iszap, hajtincsei / Mint a hínár, gyűrűznek, törnek a fényre fel, / Szeme alatt a két táska, két fehér kavics, / Apróhalak, kukacok, férgek vesztőhelye. / Mindig megbújik mögöttük valami / Vízi ragadozó állat, lesben áll. / Zöldesfekete haj, zuzmószín penésszel, / Réteges lekopás, mint a salétromos házfal; / Mindent másféle nedv emészt meg, / Öröm látni, ahogy a szerves anyag korrodál.”

A kötet egy kivételesen érzékeny, nőies, sajátos kifejezésmóddal élő költészet lenyomata, amelyen keresztül egy egyedi szerzői mikrokozmosz tárul elénk. Ennek megjelenítése, és a kalauzul választott Ophélia tragikus alakjának üzenete bátorságot, friss gondolatiságot sugároz. Igencsak erős hangú, karakteres líra bontakozik ki a szemünk előtt.

Nagy Márta Júlia: Ophélia a kádban. JAK+PRAE.HU, Budapest, 2014.

Kadlót Nikolett