A „szabómagdaság” tanulságai
Lovas Ildikó Rotary-díjas regénye, A kis kavics kapcsán Takács József vetette fel az ÉS-kvartettben, hogy a könyv „szingliregény-paródia” a szüleivel élő vidéki, középkorú vénkisasszonnyal a középpontban. Vajon ugyanezt feltételezhetjük-e a 2014-es új regényről, a Cenzúra alattiról? E művek hangnemük, ábrázolásmódjuk, s a bennük található problémakörök alapján paródiának talán mégsem mondhatóak, azonban meglepő a női főszereplők karakterének hasonlósága. Károlyi Csaba ugyanott háromkötetes vállalkozásnak tekintette A kijárat az Adriára (2005), a Spanyol menyasszony (2007) és A kis kavics (2010) együttesét, amelyhez tetralógiaként hozzákapcsolhatjuk a Kalligramnál idén megjelent friss kötetet is.
A szerző is kiegészítésnek szánta regényét a múlt század történelmi tablójához, a cselekményt egészen jelen korunkig vezetve, a helyszínt a „perifériáról” (jelen esetben Aradról) a „centrumba” (Budapestre) átemelve. Ezzel megerősítette „az ország préselt lemez” voltát, ugyanis Lovas Ildikó írói univerzumának hétköznapi hősei a politikai, vallási, nemzeti, területi hovatartozás, valamint a női szerep alapproblémái folytán önköröket futnak be, kisebbrendűségi érzéssel küzdve, a lelkileg feldolgozhatatlan tények és a mindennapok közegében, közönyében.
Lovas Ildikó regényeinek női főszereplői (Kozma Léni, Kiss Piroska) önismereti zavarokkal küzdenek, a lényegi kérdésekben, mint életcél, foglalkozás, szerelem, gyermekvállalás, haboznak, döntésképtelenek. Kiss Piroska élettörténete a kisebbségi lét már-már patologikus esete. A regényben az ő elbeszélése idézi meg idősík-váltásokkal az eseményeket. Személyisége ellentmondásos, az önérzetes jólértesültség (főképp történelmi, kultúrtörténeti kérdésekben) és a hétköznapi életben való nehézkes eligazodás kettőssége jellemzi. Sorstörténete jelenkori példázatként is felfogható, mely kulcskérdéseket vet fel a nemzeti hovatartozásra, az emberi együttélésre, az ember szabad akaratára nézve is, s a válaszkeresés közben a szerző bibliai passzusok segítségével alapvető törvényszerűségekre mutat rá. A regényben ez hol didaktikusan, hol burkoltan jelenik meg.
„Az emberek tartozni akarnak valahová”, olvashatjuk, de a főszereplő, akit lányanya gyermekeként a nagyszülők neveltek fel, idegennek, otthontalannak érzi magát szülővárosában, Budapesten. A regény jelen idejében a nagyapa már halott, Piroska a katolikus hagyományokhoz erősen ragaszkodó nagyanyjával él, magánélete zárt, mozgástere leszűkített. A minisztériumban dolgozik népművelőként, de mintha légüres térben létezne, magára hagyottan, napjai rutinszerűen telnek. „Az én életem a magyar sorskérdés. Nincs megoldása” – vallja, miközben felidéz nagyapjától egy megrendítő metaforikus képet: „[o]lyan lett ez az ország, mint a vagonban lefagyott kisujjam (…), mintha egy apró, hámlott hüllő volna”.
Piroska nagyapja, az egykori 1919-es aradi menekült és „vagonlakó”, unokája számára példakép. Lovas Ildikó nagyszerű történelmi tablóként rajzolja meg a többnemzetiségű Arad összefogását a Szabadság-szobor ügyében, utalva arra, hogy hasonlóra a magyarság csak 1956-ban volt képes. A regényben gyakori az aktuálpolitikai áthallás (például napjaink szoborállításai, szoborcseréi), így felismerhető a szatirikusan ábrázolt miniszteri performansz is Nyírő József romániai „újratemetéséről”. A szerző élvezettel gyúrja anekdotává a közelmúlt társadalmi, politikai eseményeit. Jelenkori történelmet ír, de most a helyszín nem saját szülővárosa, Szabadka, hanem Arad, illetve Budapest.
A regényben a nagyanya néhány szentenciaszerű mondása nyomán kulcskérdéssé válik, Piroska számára pedig sorsformálóvá az ember szabad akaratának problematikája. Vitatható a tucatszor visszatérő állítás, mely dilemma elé állítja főhősünket: „[n]agy kár, hogy az ember valaminek születik és nem valamivé lesz. Ezért aztán nem válthat hitet. Mert ha válthatna, akkor válhatna”. A nagyanya apácának készült, de az 1950-es évek politikája miatt végül tanítónő lett, és mondását inkább férjének szánta zsörtölődésként. Talán nem is sejtette, hogy ezzel szinte megpecsételi unokája sorsát. Ráadásul a ritkán látott anya egy „bölcselkedése” is kitörölhetetlen Piroska lelkéből, mely szerint: aminek meg kell történnie, az úgyis bekövetkezik.
A regény laza asszociációs szerkezetébe rejtve, számos történelmi, kultúrtörténeti csemege, anekdota között ott lapulnak a főszereplő helyenként ügyetlen, netán lázadó, sorskereső próbálkozásai. Lovas Ildikó a női identitásnak, a női szerepnek való megfelelés és kihívás alanyává teszi Piroskát. A Cenzúra alattiban a mintegy nyolc oldalt kitevő feminista „kiáltvány” legfőképp az értelmiségi nők öntudatra ébresztését szolgálja. De a szerző részéről megbújik ennek közlésében némi irónia is, mintha Csokonai Dorottyája keresné helyét a 21. században.
Piroska lépten-nyomon ütközik korunk kegyetlen és kérlelhetetlen realitásával. Céltalan sétái közben az éttermek pincéreinek viselkedésén és a hipsztereken élheti ki kritikai hajlamát. Bírálhatja a számára idegen és bűnös Budapestet, a folyton acsarkodó magyarokat, az ivászatról ismert vajdasági írótársaságot, az erdélyi magyar irodalom körüli kultuszt; belemarhat a klasszikusokba is. Az olvasó azonban legyen résen, mert Piroska ismeretei ugyan gazdagok, de szelektíven használja fel őket, ezáltal kritikája néha egyoldalú. Torz képet mutathat például Füst Milánról, Illyés Gyuláról. Főhősünk szeret kinyilatkoztatni, „erkölcsi kápót” játszani, ahogy ezt orvos barátnője, Gabi mondja róla, és bibliai idézetekkel meg is inti érte.
A posztmodernen edződött olvasó a történetmozaikokból ügyesen össze tudja rakni a cselekményt, melyen végigfut még egy szál, a könyv alcímeként jelölt „szabómagdaság”. Ez látszólag Piroska ötlete, valamiféle eszmény, követendő példakép keresése, mely nála legjobb esetben is az attitűdben ölthetne testet, ugyanakkor a szerző performansza. Ugyanis a „szabómagdaság”-ban lehet összegezni a Piroska-dilemmákat, és megadni rájuk a választ. De csak a figyelmes olvasó számára nyílik meg sokoldalú jelentése, és nyeri el példatörténeti jellegét. Mert üzenet rejlik abban, hogy egy pápista (Piroska) egy kálvinista (Szabó Magda) gondolataira ügyeljen, tanácsaira figyeljen.
A kötetben Piroska három pontban foglalja össze az önmaga s a nemzet sorskérdéseire a Szabó Magda-életműből levonható tanulságot. 1. Nem nyaldosni kell a sebeket, hanem tenni a dolgunkat, amire rendeltettünk. Mert annyit érünk, amennyit mások javára tettünk, és csak akkor tűnhet el az irónia a könyvben többször emlegetett Illyés Gyula-féle pozitív vízióról, a „haza a magasban” eszményképzetről. 2. Ne önvédelemre rendezkedjünk be, tegyük félre személyes sértettségünket, ugyanakkor legyen erkölcsi tartásunk, mely megingathatatlan. 3. Piroska számára felszabadítóan hathatott az idős „író-fejedelemasszony” szoknyáján átütő tangavonal, annak felismerése, hogy Szabó Magda gyermektelen nőként is teljes életet élt.
A könyv igazi értéke az ismeretközlő részletekben rejlik, ez egyben a Lovas-próza erőssége is; valamint az intertextualitás, mely hol szemléltet, hol önreflexióként működik, hol a korfestést szolgálja levél, újságcikk, naplórészlet, röpirat, szociologikus dokumentumok formájában. Lovas Ildikó prózatechnikája a váratlan idősík-váltásokkal, az események szétszabdalásával elűzi a monotóniát, sodrást ad az elbeszélésnek, lehetővé teszi számos korjelenség, divatos téma becsempészését. A Cenzúra alattiba így kerül be régi és jelenkori témaként a zsidókérdés, a feminizmus, a depresszió, a másság és a hazánkat vigyázó Mária alakja. Így teljesedik ki napjaink kórképe.
Utalnunk kell még arra is, hogy néhány részlet elhagyásával talán könnyebben tájékozódhatna az olvasó a szerkezetben. Ilyen például Dévai D. Kamilla tárgyalása, Szent Klára története vagy a háborús veszteségek taglalása. Ügyelni kellett volna arra is, hogy a nagyszerű részeket ne árnyékolják be a banalitás, a giccsbe hajló, lányregénybe illő mozzanatok. Nehogy ráfogható legyen, mint az megtörtént A kis kaviccsal, hogy „méltán foglal el kiemelkedő helyet a kortárs női irodalomban” – még ha megtiszteltetés is az írói panoptikumban Szabó Magda mellé kerülni.
Kiss Piroska élettörténete az önsorsrontás példázata, mely nemzeti sorskérdéssé is tágítható. Ha nem utalnánk folyton a cenzúra alá a történteket, ha működne az egészséges párbeszéd, akkor nem vonszolna, hanem vezetne bennünket a sorsunk. A szerző ezt a súlyos kérdést sokféle módon járja körül, didaktikusan és példázatszerűen is, történelmi tényekkel alátámasztva. Néhol metaforikusan, máshol mindennapi nyelvet használva szólal meg, helyenként ironikusan, kellő humorral beszél, de mindenképpen meghagyja az olvasó döntési szabadságát. A „szabómagdaság” is megtalálja helyét, szerepét a rendkívül gazdag és hasznos ismereteket tartalmazó, pergő írás laza asszociációs hálójában.
Lovas Ildikó: Cenzúra alatti. Kalligram, 2014.
Mosonyi Kata
