Az összegubancolódott fonalak versei

Amíg a dolgok rendeződnek címmel jelent meg Tinkó Máté első verseskötete. A cím vibráló, nyugtalanító, az ideiglenesség érzetét kelti. Még az otthoni „lim-lomok” között téblábol, de már indulna egy új világ felé. Érzései még elkerülhetetlenül a múltba nyúlnak a szülők, nagyszülők felé, gondolatai már a jövőbe futnak a jelen kérdésein keresztül.

A hat ciklusba rendezett kötet versei ugyanazt az életérzést járják körbe a kimondhatatlansággal viaskodva: szülőkről, nagyszülőkről, traumákról, gyerekkorról, „majdnem összejött” szerelmekről és az útkeresésről beszélnek.

Gyakran felbukkan az apa képe, de a hozzá fűződő érzelmek elég ambivalensek: vagy éretlen, meggondolatlan kitörések olvashatók vele kapcsolatban, vagy épp ellenkezőleg: elfojtott indulatok, mélységes elhallgatások.

Tinkó versei összegubancolódott fonalakhoz hasonlítanak, készakarva hiányzik belőlük a szigorú rendezettség, konstrukció. Vass Tibor és Rubin Szilárd műveivel mutat rokonságot a kötet anyaga, bár az előbbi sajátos nyelvjátékai nélkül, csupán önkényesen alkotott szavaival követi a neoavantgárd költőt. A szétesettség mögött felfedezhető egyfajta kétségbeesett egységre törekvés, a „dolgok, életek” összefésülésére, erős fényben való áttekintésére. Ám erre még nem érett meg az idő, a szerző még nem dolgozta össze a szálakat:

„A kanálishoz érve a vízbe fúlt

apámra gondolok, ó, a részeges, ó, abba a rohadt életbe, hogy minek. És veled persze

hitetem, hogy így ért véget ez is, mint egy őszutó, csendesen, hogy majdnem így, majd

még sokáig nem érintkezünk, szeretkezünk sehogy.

Minden egyes Braille-karakter

hat pontból áll, két oszlopban, téglalap alakban elrendezett.

A szemeim, ha vaknak születek, most a lenyugvó Napba néznének biztosan,

vagy már majdnem úgy, oda, ahol a dolgok nem rendeződnek soha,

csak tapogatják bizonytalanul a felszínt”

A számos félbehagyott gondolat, a sok elharapott mondatvég, a dadogás talán póz, talán a korunkban észlelhető nyelvromlás leképezése. A tudatos nyelvcsonkolás mellett a nagyon nehezen értelmezhető, magába zárt világok megjelenítésével is próbálkozik a szerző:

„Előtted császári gúnyák heverése.

Beméred a plafont. Azalatt gazdának

áll, aki vetkezett. Innét részt akarnak

venni. Nem tudják még, hogy száraz vagy,

mint egy magára hagyott torok, hiába.”

Sajátos feszültséget okoz a versekben a kényszerű elhallgatás és a nyers kimondás keveredése. A kötet alapállása inkább pesszimista: bogozza, rendezgeti a szálakat, holott tudni véli, hogy soha sem lesz tökéletes az a szőttes, melyeket készíthet:

„Anyám és apám repülőn szerettek egymásba,

valahol a felső troposzféra és az alsó sztratoszféra között.

Ez, jobban mondva, földfelszíntől tíz kilométert jelent.

Apám anyám karját ott fogta át először, azután

Leningrádban végig. A Néva fölött anyám hónalja

apám nyakához tapadt. Mikor hazajöttek,

egy férfi állt a váróban, hatalmas virágcsokrot szorongatott,

érzelmeit, amíg a dolgok nem rendeződnek, apámnak rejtenie kellett.

Most arra a férfira gondolok, aki azóta is zokog,

akinek a pusztulása miatt én létezem.

Meg hogy még a boldogság is

megalázható, és így vajon milyen.”

Tinkó kötete kapcsolatrendszerekben gondolkodik, mert tudja, a látszólagos magányban sincs egyedül: a felmenők, az elmúlt és az eljövendő szerelmek vele vannak. Gyakran szólít meg egy-egy lányt, aki új ígéret lehetőségeként bukkan fel.

Szókimondása, lendülete viszi tovább, az erős érzelmi töltet ennek köszönhetően nem fordul át – csupán egy-egy verssor erejéig – önsajnáló érzelmességbe. Néhol bőbeszédű; ennek egyik oka, hogy a kötet több darabja a prózavers felé hajlik.

Helyenként a túlírtsággal is küzd, főleg az érzelmek terén. Komor és kijózanító híradások (vagy látomások?) vannak néhány versben, sokat akar elmondani, de hol túlságosan nekilendül, hol túl nagy kihagyásokkal hallgat:

„Minden szándékban

mintha csak az aljasság volna,

továbbképzelem. Miért örök a

föltevés, hogy elromlik majd

az utcavégi akác, a hajszárító

zsinege idebenn megszakad,

anyámat kórházba viszik, mert

megfájdul a keze,”

Majd, talán magyarázatként, ezt olvashatjuk:

„Úgy kötözöm össze

a szálakat, hogy elvarratlan

maradjon minden, és hamis.”

A családi mitológia koncentrikus körökké alakul, és egyértelműen érezhető: még nincs minden „kibeszélve”, ennek a vonalnak lesz még folytatása, hiszen ez a fajta múlt- és önfeltárás nem szokott egyhamar „rendeződni”. Tinkó fiatal még, összességében jól debütált ezzel a kötettel, sok „elsőkötetes gyermekbetegséget” elkerülve.

Tinkó Máté: Amíg a dolgok rendeződnek. Fiatal Írók Szövetsége, 2014.

Csepcsányi Éva