Mégsem végezzük ki nagyapádat!
A Kivégezzük nagyapádat Szávai Géza első regénye, amelyet 1977-ben fejezett be, de csak 1982-ben jelenhetett meg, akkor még Progéria címmel. Az idei könyvhétre adta ki újra a Pont Kiadó immár új címmel és stiláris javításokkal.
Az első lapok után Kundera világában érezhetjük magunkat, különösen a cseh író híres, Tréfa című regényével rokonítható Szávai Géza műve. Nem véletlenül, hiszen mindkét író ugyanannak az abszurd rendszernek az ámokfutását és visszásságait írja le, csak az egyik Csehországban, a másik pedig Romániában. A kelet-közép-európai létérzés és tapasztalat viszont egy és ugyanaz.
A cselekmény nem lineáris, a főszereplő, Gáspár Áron érett férfiként emlékezik vissza gyerekkorára és a kamaszévekre. A regény feszes mondatai, jól megválogatott jelzői mögött mindvégig a tragédia árnyéka lappang.
Az Így kezdődött a világ című első fejezetben a múltból bontakozik ki a történet, mindaz, ami Gáspár Áron további életét meghatározza. A családi kereszteket testvérével, Benedekkel együtt hordozza. A nagyszülők nevelik őket, akikhez, különösen a nagyapához, ambivalens a kötődésük: egyszerre gyűlölik és csodálják, lázadnak ellene és ragaszkodnak a keményfejű, gőgös székely öreghez. Az anyjuk Marosvásárhelyen volt cselédlány, ott „szedte össze” a két gyereket két apától, akikről semmit sem tudnak a fiúk.
Ezt a szégyent a Keresztúr közelében lévő kis faluban viselniük kell a gyerekeknek. „Kurva gyerekei, apátlan bitangok” – csúfolják őket a többiek. Áron és Benedek között nagyon erős a kötelék, egymásba kapaszkodnak, míg Benedeket el nem ragadja egy iszonyú betegség, a progéria. A másfél évtized alatt megöregedő kamasz betegsége szimbólummá növi ki magát. Ahogy Benedek idő előtt, megmagyarázhatatlan biológiai folyamatok következtében megöregszik, úgy „vénül meg lelkileg” idő előtt Gáspár Áron és számos kortársa.
Áron a bátyja nélkül szörnyen egyedül marad, és saját elhatározásából beköltözik a keresztúri gyermekotthonba. Nem akar továbbra is a faluban maradni, ahol már annyi fájdalom érte. Ez a keresztúri árvaház lesz számára az alma mater, innen indul el a nagybetűs élet forgatagába.
A regényben fontos motívum a borotválkozás. Míg gyerekként a siettetni próbált felnőtté válás eszköze volt, férfiként az önmagával való állandó szembenézés rítusa, az elmélkedés, a visszatekintés és a tervezgetés lehetősége.
Az emlékeken kívül örök kapocs marad a két testvér között a bátyjának egy kamaszkori kalandjából született kislánya, Fruzsina, akit a még szintén kamaszlány anyja a nagyszülők ajtaja előtt hagy. Így ők nevelik föl, majd az öregek halála után Áronhoz és feleségéhez, Annához kerül.
A Kivégezzük nagyapádat az izgalmas családtörténet mellett mélyreható szociográfia is. Olyan korszakról, a Ceauşescu-rezsimről tudósít, melyre még sokan emlékeznek. A reménytelenség, a keserűség és a félelem évtizedeiről. Szávai kemény szavakkal és iróniával számol be a képtelen rendszerről, amely egyik napról a másikra akart jól képzett és mindenáron párthű vezetőket „csatasorba állítani”:
„Hát nem kacagás, a traktoristák főnöke, az érettségizett elvtárs: pincér-, cukrász- vagy szakács-érettségivel. Ebben a városban a főnökök, akiknek a mesterségük mellé érettségi diploma is kell, hogy főnökök maradhassanak, mindannyian pincérdiplomával fogják szolgálni a munkásosztályt. A keresztúri proletariátus élcsapata a pincérosztály – évente egy-egy érettségiző pincérosztály –, Grammer igazgató elvtárs pincérserege…”
A regény központi része a Kivégzősdi című fejezet, amely mind az első, mind a második felét érthetőbbé teszi a cselekménynek. Az idősíkok itt is gyorsan váltakoznak: hol a jelenbe, hol a múltba ugranak. Egyszer a második világháború végén járunk, amikor egy hatalmaskodó őrmester el akarta űzni a cigányságot a faluból, és a tyúklopáson ért Pipe Lajit ki akarta végeztetni. Ám végül az egészből egy megalázó, csak az őrmester számára „vicces” komédia lett. A bekötött szemmel falhoz állított cigányembert nem lőtte le, mondván, nem pazarol rá töltényt… Ezt, és az ezt megelőző procedúrát, tárgyalást játszották el a felnőttek elbeszélései alapján a falubeli gyerekek.
A mű egy családi fényképpel zárul, egy fényképpel, melyen a múlt alakjai – a szülők, nevelőszülők – és az új távlatok felé induló fiatalok, Fruzsina és vőlegénye, Gerzson együtt tekintenek a fényképezőgépbe: „Menetelünk, szinte. Ahogy így állunk, álltunkban és ültünkben szinte menetelünk, ritmusra, mint a katonák. Hátunk mögött a semmi: fehér fal előtt készült a kép, ezért tűnik a háttér olyan végtelenbe-tetszőnek. Átellenben (szemben velünk): az bizonyára a jövő.”
A sötét tónusok, a sokszor nyomasztó légkör és tragikus emlékek ellenére reményt adó a történet. Egyrészt Gáspár Áronon keresztül megmutatja a „mégis küzdeni, haladni és megmaradni” eszményét, másrészt a fiatalokban felcsillantja a jövő, az új, talán szebb, talán jobb világnak a lehetőségét.
Szávai Géza: Kivégezzük nagyapádat. PONT Kiadó, 2014.
Csepcsányi Éva
