Zenéből épült város

Láng Zsolt Szerelemváros és más történetek című prózakötete „csalódásnovellákat” tartalmaz, de a zene formálta szerkezetben számos létezéskalauznak tekinthető tételt találunk. Mosonyi Kata írása.

Aki jártas Láng Zsolt írói univerzumában, nem lepődik meg kézbe véve a Szerelemváros és más történetek című novelláskötetét, legföljebb felteszi magában a kérdést: miféle szóépítményről lesz itt szó? Valódi helyekből és megfoghatatlan emberi érzésekből hogyan épülhet fel valami, aminek motivikus célkeresztjében a boldogságkeresés, a szerelem áll, a férfi dolga a nővel, és viszont? Az építőelemeket meg fogjuk találni, de az építmény – emberi gyarlóság folytán – légvárnak bizonyul. Ilyen értelemben csalódásnovellákat tartunk kezünkben, ugyanakkor a figyelmes olvasó lelkében mégis megépülhet az, amit nevesíteni oly nehéz, ám Láng Zsolt itt megpróbálta. Ráadásul egy olyan ópusszal, melynek legfőbb jegye (a szerkesztést és a prózapoétikát tekintve is) a zenei ihletettség.  A könyv kolozsvári bemutatóján a szerző nem rejtette véka alá, hogy kötetét a kubai zeneszerző, J. E. Lopez A végső tavasz című szimfóniájára „komponálta meg”. A zeneművet Láng ösztöndíjasként hallotta Berlinben, s rendkívüli hatást tett rá.

A mérnöki végzettségű Láng Zsolt szerint nem minden városról mondható el, hogy „szerelemváros”, de Berlinről és Kolozsvárról igen, mivel architektúrájuk a fantázia és a szabadság ötvözete. Berlin jellemzője (remek szóalkotással) a „térhumánum”, Kolozsvárott pedig „Vallomás-, Szakítás-, Veszekedés-” utca található, s a kötet címadó novellájában hat szerelmi próbálkozás intimitásának semmivé foszlását, a felnőtté érés patologikus pillanatmorzsáit csipegethetjük fel a város aszfaltjáról, tereiről, kolostorkertjeiből, lakóházak rejtekeiből.

A kötet vallomásos jellegű, minden nyelvi játék, személyiségcsere, nő-férfi narrációváltás, álorca felvétele ellenére is mondhatjuk, hogy L nem = Ő-vel, mint fordítottja sem, de azt is, hogy L nem = L-lel, és ezen már el lehet töprengeni. A boldogságot sóvárogva kergető főhős (többnyire a narrátor) a szerelemben önazonosságát is keresi, és bizony rá kell jönnie, hogy „[a] boldog szerelem is halállal jár: énhalállal”, s önironikusan hozzáteszi: „[h]a csak tudom, elkerülöm.” (Kerítés). Pedig csak akkor járhatja be a felszabadult örömkiáltás az utcákat, a világűrt (A szomszéd nő), ha képesek vagyunk kilépni önzésünkből, s rájövünk arra, hogy „mindennek oka és értelme van”. (A szüzesség elvesztése)

Megfordulhat a fejünkben, hogy szívesen laknánk-e a Láng Zsolt által felépített képzeletbeli város 41 írása valamelyikében, melyekben a sikeres párkapcsolatok aránya éppen fordított. 1 a 40-hez! És az az egy is egy férfi irreálisnak tűnő, végtelenített monológja. (Ha egy férfi szeret egy nőt) A többi nagyrészt álmodozás, illúziókergetés, sóvárgás egy valós érintés után.

Műfajilag a Szerelemváros rövidprózákat: novellát, anekdotázó írásokat, esszé jellegű memoárt, ismeretterjesztő tárcanovellát, örkényi egypercest, filozofikus kisesszét tartalmaz. Mint egy Picasso-képet, úgy kell magunkban összerakni az egyes darabokat, sőt a részleteket is, hogy összeálljon a kívánt építmény, melynek kötőanyaga a Láng Zsolt-i próza talán legfőbb jellemzője: a test és lélek harmóniájának, a boldogságnak keresése. Ilyen vonatkozásban a könyv az eddigi életmű összegzése is. A benne található írások nagyrészt már korábban megjelentek, egyesek más címen, apró változtatással kerültek be a kötetbe, hogy itt elnyerhessék helyi értéküket. Előnyükre, mert kötetté gyúrva jóval erősebb hatást érnek el. Így például a Sáp és sarcból átírt Foggyulladás inkább a szerelem paródiája lett. Minek köszönhető a kötetből sugárzó plusz erő? Egyértelműen a kiváló szerkesztésnek (a felelős szerkesztő Mészáros Sándor), illetve a szerkezetben fontos szerepet játszó J. E. Lopez-i szimfónia hatásának. A négy tétel viszonylag világosan elkülöníthető a szövegek hossza, ritmikája, tartalmi sorrendje alapján.

Az első részt képezhetik a 7.-től a 60. oldalig tartó írások, melyekre a hosszabb és rövidebb szövegek váltakozása jellemző (nagyzenekari indítással, a vonósok dominanciájával). E rész elbizonytalanító szándékkal indul, a személyiség önazonosságának keresésével (Macskamézbe ragadva), majd örkényi abszurd játékokkal folytatódik (Utolsó próbálkozás), ezután a szerelmi vágy felkeltése következik (Keringő felhők, Potyautas), hogy átadja helyét egy önironikus fricskának (Hatvan kávészem) és egy vallomásos önkitárulkozásnak (A szüzesség elvesztése). A humor, a nyelvi játék mindegyik írásban jelen van, a kiváló élőképtől kezdve az elvontabb részekig. A művészetre vonatkozó látásmód elmélyítése a szatirikus megjelenítésű Ejtsd: szinematográferben történik meg. Az első rész csúcspontja a Pingpong avagy az együttírás című kulcsnovella, mely a közös ritmusra való rátalálást érzékelteti átütő erővel. Két ember viszonylatában a megtalált közös ritmus később a Jólhangolt zongora Bach-darabjában a két kéz összjátékának teljességében fog megmutatkozni. Sajnos csak pillanatokra, de ezek már az „építmény” alapkövei.

A második „tétel” talán a 60.-tól-100. oldalig tart, itt az ütősök pattogó ritmusa érvényesül a rövidre szabott írásokban. A kötet gondolati tengelyeként itt jelenik meg a Harangzúgás című novellában a bűvszó: a „boldogságkeresés”.

A harmadik egységben – a 100.-tól a 195. oldalig – a váltakozás, a két-két hosszabb szöveg közé ékelt rövidebb írás teret enged a téma kitágításának; vonósok és ütősök katatóniás villongással vallanak az életépítmény nehézkedési súlyáról, arról, hogy irgalom és áldozatkészség, gyengédség és figyelem, valamint alázat nélkül nem létezhet valódi szeretet. Ezt paradox módon, megejtően épp egy kutya bizonyítja be a Két lehetőségben a Down-kóros kisgyermek édesanyjának. És az efféle szeretet-jegyek nélkül nem beszélhetünk valódi szerelemről sem. Erről szól kiemelten is A jól hangolt zongora, melynek két szereplője közt nincs autentikus kapcsolat. A zongorista és az írónő elbeszél egymás mellett, ez utóbbi identitása is kétséges, mivel bevallottan nem szereti a történeteket. Pedig Láng Zsolt szerint minden embernek megvannak a megírásra váró történetei, csak mesélőkedv kell hozzá.

A harmadik „tétel” legmegrázóbb darabja a Mahler kalapácsa, mely magáról a léttragédiáról szól. Ez az írás, mint minden Láng-mű, bővelkedik ismeretanyagban. Itt épp Bernsteinről és Mahlerről mesél. Megérthetjük, hogy „Bernstein megrendültsége”, amint felismerte Mahler 6. szimfóniájában a tragikumot, „egyben lázadás” is. „Annak a megpillantása, ami az élet elrendezettsége mögött van. Keserű és reménytelen sóvárgás. (…) Nem a halál szívja el az energiákat, hanem a költészet nélküli élet”. A szerző állítja, hogy „négykezeseket kellene írni, akkor szinte azonnal eldőlne, hogy a valódi mondat mi másról is szólhatna, mint a szeretetről”.

A negyedik egység talán az utolsó kilenc írást foglalja magában, lassúbb ritmikával, hogy végül egy fájdalmasan kitartott hangú hárfajáték hírül adja a beteljesületlen szerelemből menekülő főhős magányát. (Troppo vero) A Szerelemváros (Kolozsvár) lassan felépülni látszó metafizikai architektúrája pillanatok alatt összedőlhet. Főhősünk, korunk Werthere (a szerző alteregója?) kétségbeesetten állítja, hogy „[a] szerelem az a totális tumor, aminek nincs gyógyító metaforája”. S miközben a zeneszerzőt, Lopezt tapsorkánnal ünnepli a közönség, mi még vessünk egy pillantást e kötet recepciójára, sikerének egyéb titkaira.

Láng Zsolt írásainak erejét a képgazdagság, a fantáziadús mesélőkedv, és a Csáth Géza zenei tanulmányait felidéző érzékenység, érzékiség adja.  Kedvelt irodalmi toposzai a négy fő elem (ég, tűz, víz, föld), s legfőképp a tenger. Szereplőinek nyelvi jellemzője a felülstilizáltság, hősei többnyire alkotók, művészek, könyvtárosnál alább nem adja; még a Déja Vu Cukrászda felszolgálónője is filozófiát és bölcsészetet tanult.

A kötet egyáltalán nem az élet dokumentumát nyújtja, hanem az élet logikáját, melyben „a szerelem végtelen hiányérzet, térben és időben.”  S bár a Testre írva szerint „[a] könyv az erotikus tőke felhasználásának eszköze”, a transzcendens tőke az írásokban majdnem ugyanolyan mértékben van jelen.

A szerzővel együtt kérdezhetjük, a hozzá illő játékossággal és filozófiai komolysággal: „[h]át nem billegetőzik folyton a világ, és mindig menet közben, mint egy kacsa”?  Igen, aszerint, ahogy a metafizikai hálót lengeti a világűrbeli szél.

Láng Zsolt: Szerelemváros és más történetek, Kalligram, 2013.             

Mosonyi Kata