Új műfaj született: a nép-poetry
Az első magyar slamparódia sokak szerint lapunkban született Dankó Domokos Máté Simán Márton: Perwoll-lal mosott költőjével. Ezt nem mi állítjuk, hanem többek között a Magyar Narancs, Veszelszki Ágnes nyelvész egyik tanulmánya és az irodalmat befogadó kocsmák szájhagyománya. Nem a mi feladatunk eldönteni, valóban így történt-e, de most nem hagyhatjuk szó nélkül Mr. Klausz A Sorsod Borsod című videóját, amely a szerzőt a Ki Mit Tube? internetes tehetségkutató verseny döntőjébe juttatta.
Mr. Klausz egy fura figura, egy esetlenül monologizáló vidéki rapper és slammer, aki kín- és ragrímeivel inkább parodizálja, mint műveli a slam poetryt.
Kedvenc időtöltése a „szmokizás”, 4:43-kor ébredve „kutyulós kávét” iszik, majd egyetlen reménye a továbblépésre az olcsó sör mellett lekapart sorsjegy. Tehát egy átlagos borsodi huszonéves, aki küzd és bízik napra nap. Kedélyesen élcelődik a kelet-európai és az észak-magyarországi elmaradottságon, zavarbaejtően bólogat arra, hogy Borsodban a buszok sárgára vannak festve. Néha megcsillantja műveltségét, mikor a Petőfi-szobor tövében a tüzesen lesütő nyári napsugárba bámul, és ekkor érezzük, hogy előadónk milyen mélyen belesimul a népköltészetbe. Közben pedig sírunk és röhögünk is rajta, hiszen Mr. Klausz a vidéki ember szószólója, aki a Twin Peaks zenéjére monoton hangon összefoglalja a Nagy Népi Életérzést. Szépen odaszól a kemény nyugati és a még öntudatosabb pesti bőnadrágosoknak: „ha keményebb lennék, mutatnám a FUCK-ot”. De ő inkább felvállalja esetlenségét, egyetlen sportját, a füvezést, a tájszólást, és a vitatható eredetiséggel rendelkező pólóra húzott inget. Felvállalja a borsodiságot, a vidékiséget, a belesimulást a hétköznapokba, a szomorúságot – és az öniróniát. Nem véletlenül nyerte meg a Ki Mit Tube? döntőjében a zsűri jóindulatát.
Mr. Klausznak, akár Dankó Domokos Máténak, talán fogalma sincs arról, hogy mekkora FUCK-ot mutatott ezzel a magyar slam poetrynek. Éppen Simon Márton beszélt arról a Revizoron folyó vitában, hogy ő a slam poetryt az egyik legjobban működő magyar szellemi műhelynek tartja. Arra nem tért ki, hogy ez a műhely főként a Mika Tivadarral és a Corvintetővel, azaz Budapesttel azonos. A videómegosztó csodákra képes, és eljuttatja azokra a helyekre a pesti fiúk és lányok problémáját, ahol azok nincsenek, vagy máshogy vannak jelen. Egy erőteljes, a magyarországi slam működését meghatározó sémát tol az arcukba. Talán ez az oka annak, hogy a slam poetry a magyar nyelvterületen a Mika Tivadar holdudvarának tűnik – legalábbis a videómegosztókra felkerülő felvételek alapján. A legtöbben hasonló témáról, hasonló stílusban beszélnek Szegeden, Szekszárdon vagy Kolozsváron. Ez nyilván nagy általánosítás, hiszen Szegeden Mészáros Péter és Németh György Attila próbál helyi ízt csempészni a versenyekbe például a Baka-slammel vagy az ehhez hasonló kísérletekkel. Az erdélyi bajnokságon is láthattunk olyan fellépőt, aki elrejtette a helyi ízt a slamjében. Az ellenpéldákat lehetne sorolni, de az is látható, hogy a hazai slamélet a mikás szófordulatok bűvkörében alkotja meg jópofa rímeit, márkanevekkel teletömött sorait, amelyet veretes káromkodással, öntudatos és direkt politizálással dob fel. Nincs ezzel semmi gond, de egy miskolci vagy salgótarjáni, esetleg nyíregyházi srácnak a globalizáció ellenére is más jelentheti a problémát és az önkifejezéshez szükséges műfaji keretet. Ilyenkor az egyetlen pesti műhely szűkösnek tűnhet. És éppen ezzel az urbánus pesti keménykedéssel szembeállítva hat őszintén minden bénaságával és népköltészeti egyszerűségével („rajta, rajta, leszakadt a pajta”) együtt is A Sorsod Borsod.
Eszünkben sincs újra kiélezni a Móricz óta levegőben lógó népi és urbánus ellentétet, Mr. Klausz másfél perc erejéig megmutatta, milyen a népi slam poetry. Nevezhetnénk akár nép-poetrynek is, hiszen távoli rokona mind a népköltészetnek, mind a slamnek. Mr. Klausz előadása a Mika Tivadarban valószínűleg értetlenséget vagy felháborodást váltott volna ki, mint ahogy Dankó Domokos Mátét is verbálisan meglincselték a kemény pesti slammerek, akik nem tűrik a kritikát. A műfaj folytathatatlan, így nem véletlen, hogy Mr. Klausz a Ki Mit Tube? döntőjében átnyergelt a rapre. A slam poetry talán az ehhez hasonló FUCK-ok nélkül is átlépheti saját árnyékát. Elég csak a Dreamtime színházat idéző produkciójára gondolni az I. Országos Team Slam Bajnokságon. A slamnek azonban az sem fog ártani, ha a jövőben nyitottabban áll Dankóhoz vagy Mr. Klauszhoz. Talán éppen olyan sokat tanulhat tőlük, mint az irodalom a slamtől.
Boldog Z.
