Lassú hazatérés

Mohai V. Lajos „puritán elbeszélő, nem a nagy társadalmi tablók, nem a szövevényes, bonyolult regénycselekmények híve”, ám fontos témája közé tartozik szülővárosa, Nagykanizsa. Bánki Éva recenziója A bátyám hazavitte a halált című prózakötetről.

Sok kiváló irodalomtörténész és kulturális újságíró vágyakozik arra, hogy ötvenen túl szépíróként is kipróbálja tollát, de kevésnek sikerült ez olyan kétségbevonhatatlan művészi érvénnyel, mint Mohai V. Lajosnak. Eddigi alkotásaiban a fordulatot előbb remek verseskötetei jelezték. (Közülük talán a legteljesebb és a legkidolgozottabb - már  címében is - a Kosztolányi-örökséget vállaló Szeptember végén áhítat című.) A sejtelmes halál-versekből kibontakozó művészi látásmód, az örökös „halálra-készültség” a prózakötetekben vált mindinkább felejthetetlenné. S ha ezt írom, le is kell leszögezem, nem vagyok teljesen elfogulatlan (ártatlan) olvasója Mohai V. Lajosnak, aki puritán elbeszélő, nem a nagy társadalmi tablók, nem a szövevényes, bonyolult regénycselekmények híve, mégis számomra igen rokonszenves, hiszen kevés, ám mérhetetlen intenzitással kidolgozott témája közé tartozik közös szülővárosunk, Nagykanizsa.

A Monarchia irodalmában a kisváros részletes bemutatása, annak kultikus színterei (vasútállomás, temető, főtér) és jellegzetes figurái bevésődnek a mindenkori olvasó tudatába. Ez az elbeszélő hagyomány lírai és ugyanakkor szentimentális. Hamvas Béla „karneváli” kisvárosában kiteljesedő groteszk és abszurd ábrázolásmódjában  is megtalálhatók a fent említett sajátosságok , s kicsit visszaforgatva az idő kerekét,  Mikszáth Tót atyafiak című novelláskötetének Selmecbányájára is jellemzőek. Ám Mohai V. Lajostól  nagyon idegen ez a látásmód, sőt nemcsak a groteszk, hanem az adoma vagy az anekdota is. Ő a Kosztolányi-féle Sárszeg(-Szabadka) intenzív ragyogását, rettenetes halál-élményét, halállal való szembenézését, lélektani és egzisztencialista szemléletét mélyíti el prózájában.

Kosztolányi élete nagy részét a vidékiség és szülővárosa bűvöletében töltötte (ennek az élménykörnek Mohai egy egész tanulmánykötetet szentelt), ám a Sárszeg-regényeket mégsem személyes élettörténetként vagy akár vallomásként olvassuk. A jóval esszéisztikusabb, de természetesen Kosztolányi-ihletettségből is táplálkozó Mohai-próza viszont felszabadultan játszik a személyesség, a vallomás és az önéletírás műfaji lehetőségeivel. És talán ennek tudható be, hogy Mohainál mindvégig valamilyen megállíthatatlan és nyugtalanító áradást érzékelünk, nála soha nem kísért bennünket például a Pacsirtára jellemző gondosan kimért, már-már végletekig vitt, „túlzó” tökéletesség. A bátyám hazavitte a halált egyszerre családregény, varázslatos lírai állapotrajz, olvasónapló és vallomás. Vagy ahogy az alcím mondja: elégikus víziók.

A kisváros a Mohai-prózában nem szociológiai-történelmi egység, hanem a táj születések és temetések „életre keltette” szeglete. Váltakozó évszakok közt hullámzó utcák, elhagyott pajták, romok. Félig oltott, félig vadkörtefák. Az emlékezés fókuszában nem a főtér, nem a piac, nem az iskola, hanem a Hidegház, a ravatalozó áll. Mindezt talán a családtörténet is indokolja. Az elbeszélésben bemutatott család az ötvenes évek elején költözött Kanizsára, a város akkori külterületére, a „magvaholt kertek” közé.

Egy elhagyott kisváros persze minden „túlélő”, azaz nagyvárosba menekülő fiatal szemében temető, ahol a barátok, a rokonok, a szülők már csak arra várnak, hogy értesüljenek a rokonok, barátok, ismerősök halálhíréről, és „kikísérjék” őket. Ezért minden kisvárosi látogatásnak – nemcsak a bűntudat és a kötelező családi temetőbe járás miatt – van valami halállal kapcsolatos mellékíze. Ez a nézőpont aligha elegendő arra, hogy a nem tökéletesen zárt, befejezett mozgást felidézzük, de az amúgy varázslatos lírai egyirányúságot szerencsésen oldják Mohai V. Lajos elmélkedő és esszéisztikus kitérői.

Nagykanizsa azért halálos város, mert az ott lakók életük egy pontján cserben hagyták, s már „nem tudnak azóta magukkal mit kezdeni”, és csak a „látogatásunkra” várnak. Ez a regény az egykor szégyenlős és hallgatag embereket kíséri ki utolsó útjukra, akiket még holtukban sem bánt meg azzal, hogy adomákban fecsegi ki titkaikat. A Kádár-kori felejtésre-ítéltség védekező kopottsága szociológiai mélységet ad ennek az örökös várakozásnak. Megérteti velünk a békés önfeladás, a lassan kiteljesedő, mindent beborító ősz családtörténetében, az apák-nagyapák örökségében rejlő, finoman sejtetett mozgatórugókat. S azt is, miért lesz a Hidegház a nemzedékek találkozásának és az önmagunkkal való szembenézésnek a középpontja.

Bánki Éva

Mohai V. Lajos: A bátyám hazavitte a halált. Elégikus víziók a Halottaskönyvhöz. Prae.hu., Budapest, 2014.