öröm és bánat

én úgy vagyok, hogy a családom története, mint
kopott festmény, olyan: néhány kusza vonal,
szétfolyó akvarell, amit körbevesz a képkeret, de
már fakul, fölhólyagosodik a rossz papír; ami meg
kívülre esik, talán sosem volt igaz. én úgy vagyok,
hogy az egyik nagyapámat nem ismertem, mert
mire megszülettem, elvitte, nem a háború, hanem
a gyomorrák, úgyhogy ő csak nagyanyám és apám
történettöredékeiben élt még úgy-ahogy, s mert
csak nekem meséltek róla: hát csak nekem.
néhány szerszám maradt utána a kamrában,
a padláson. meg ez a pohár alakú rézedény,
amiben a tollaimat, ceruzáimat tartom
az íróasztalon, s amit most a kezembe veszek.

az én családom úgy van, hogy az emlékezet nem fut
messzi vele az időben. kétszáz évet csak. amikor
petőfi, akkor született apai nagyanyámnak
a nagyapja. vagy a nagyanyja, esetleg valamelyik
dédszülője? már nem is tudom, hogy mesélte
gyerekkoromban nanó. akkoriban túlságosan
nem foglalkoztatott, hisz éppen az űrkorszakra
készültem. amikor meg már érdekelt volna, addigra
nem volt, akitől megkérdezzem. utána kellene
keresni régi anyakönyvek mikrofilmjein. talán, ha
lesz még időm rá, egyszer megteszem. addig meg
arra gondolok, vannak talált gyerekek, akik
az anyjukat sem ismerik, vagy olyanok, akiknek más
az apjuk, mint akiről hiszik. az is eszembe jut,
hogy mire megyek néhány évszámmal és névvel,
amelyekről rég lekoptak a történetek, ha voltak
egyáltalán. aztán meg arra gondolok, mi a fontosabb:
ez a réz tolltartó vagy a legendák és a mesék, amelyek
mindig is túllógnak a képkereten. vagy ez is,
az is? s lehet, hogy nincs is képkeret?   

az én országom az meg úgy van, hogy a térképen
levágták róla a nagyját, aztán kicsi lett. amikor kicsi
voltam, tízéves, s már volt iskolai atlaszom, jobban
szerettem a régebbi térképeket nézegetni, amiken
még nagy volt az ország. a kilencvenháromezer
négyzetkilométerest meg golyóstollal körberajzoltam,
úgy, hogy megint nagy legyen, de anyám leszidott:
tönkreteszem az atlaszt. mert anyámat nem érdekelte  
a politika. apám viszont irredenta volt, de csak
otthon. a háború alatt meg levente. megúszta,
végső soron, a történelmet. néha elszavalta,
mert énekelni nemigen tudott, hogy édes erdély
itt vagyunk, de amit történelemórán tanultunk,
az nagyon más volt, mint amiről apám beszélt néha
óvatosan, vagy amit a sánta, öreg énektanárunk
mondott egyszer, hogy csonka-magyarország
nem ország, nagy-magyarország mennyország.

az én családom úgy van, hogy nem élnek elcsatolt
területeken nagynénik, másod-unokatestvérek.
nekünk ebben a maradékországban van
minden kevés rokonunk, de közülük is csupán
néhánnyal tartjuk a kapcsolatot. róluk is
alig tudok valamit, szinte semmit. jobban ismerek
néhány regényfigurát, akiknek a felmenője
kassán, szabadkán vagy farkaslakán született.

az én szívem meg úgy van, hogy kavarognak benne
a népek, csak éppen nem tudom, milyenek. nincs
tót nagymama sztrapacskával, sváb nagypapa
pincével, furcsán kiabáló szavakkal, szokásokkal.
illetve anyai ágon mégis: egy osztrák katona, valami
eltévedt altiszt. talán az ükapám. de már
ebből a legendából sem igen lehet semmit
kicsomagolni. elúszik: dinnyehéj.