Szabadságba oltott létbizonytalanság

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalni, miről szól Soltész Béla Rabszolgasors című regénye, kézenfekvő lenne azt mondani, hogy a rendszerváltásról. De mivel főszereplői mai fiatalok, a történet inkább a jelenről árulkodik, és a múltba való visszanézés az előzmények bemutatására szolgál. „Az apám egy kispolgár… vagy nagypolgár… mindegy!”, mondja Hanna, a regény egyik mellékszereplője, aki a nyolcvanas években született generáció jellegzetes alakja: ambiciózus, értelmiségi pályára készül, fontos neki az önmegvalósítás. És a huszadik századi magyar társadalom többszöri szerkezetváltása után nagyjából fogalma sincs, melyik osztályba tartozik.

A történet kiindulópontja egy nyomozás: a kulturális antropológus Fischer Zsófi és a tévériporter Vitkovics Gábor véletlenül ugyanazt a témát választja. Együtt keresik a választ a kérdésre, hogy a nyolcvanas évek végén miért kezdtek az emberek pénzt gyűjteni Isaura, az ismert regényben és a még népszerűbb tévésorozatban szereplő rabszolgalány kiszabadítására. Próbálják felgöngyölíteni, hogy a rendszerváltás körüli káoszban hová is tűnt ez a pénz. Néhány újságcikket és levelet leszámítva a kutatás elsődleges forrása a gyűjtést kezdeményező Budincsevics Géza özvegyének terjengős, csapongó visszaemlékezése. Ebből pedig egy tipikus huszadik századi magyar sors rajzolódik ki: háború, hadifogság, megfélemlítés, reménykedés és csalódás. A történetmesélésbe mások is bekapcsolódnak, de az olvasó ekkor már sokkal inkább Zsófira és Gáborra figyel, valamint az ő családtagjaikra, barátaikra, iskola- és munkatársaikra. Többnyire a nyolcvanas években született nemzedék jellegzetes figuráira.

Az utóbbi évek kritikáinak gyakran visszatérő kérdése, hogy generációs regényt írt-e a szerző. A Rabszolgasors esetében erre egyértelmű igen a válasz. Nemcsak a fesztiválélmények vagy a kultikus budapesti szórakozóhelyek emlegetése miatt, és nemcsak a Kispál és a Borz vagy a Bëlga dalszövegei, a Kisvakond, a Kacsamesék, a Három kívánság vagy a Szomorú szamuráj miatt. Persze a nemzedéki regénnyé válás fontos eleme, hogy a popkulturális utalások sűrű hálója szője át a szöveget. Soltész Béla mindezeken felül gondolkodik és gondolkodtat is: műve a huszonévesek és korai harmincasok útkereséséről szól. Látunk tehetős budai családból származó, elkényeztetett életművészt, mackós-szemüveges, otthonülő informatikust, külföldön szerencsét próbáló, de leginkább csak szerencsétlenkedő barátnőt és testvért. Néhány karaktert, akik az erkölcsileg vívódó főszereplőkhöz képest sokkal lazábbak, bátrabbak és határozottabbak, vagy legalábbis annak tűnnek. Jellemzően többet buliznak, mindent kipróbálnak, sőt olyan mennyiségben és sebességgel fogyasztják a különböző tudatmódosítókat, hogy csoda, ha harminc körül még életben vannak.

A szerző a sztereotip karakterek mellett a jellegzetes élethelyzetekkel sem spórol. Az olyanokkal például, amikor az ember órákig fogalmaz egy emailt, amikor ellenőrzi az aktuális csaj- vagy pasijelölt párkapcsolati státuszát a Facebookon, amikor kesereg, hogy a haverjai vagy mind házasok, vagy késő estig egy irodában túlóráznak, vagy amikor egy osztálytalálkozó kapcsán azon mereng, előrébb tart-e, mint tíz éve. Mindezek tetejébe a szereplők egymásnak szegezik az ezerszer hallott, idegesítő kérdéseket, mint hogy „meg lehet-e élni” ebből a munkából, vagy hogy „megfarkaltad-e” a lányt, akivel már legalább kétszer találkoztál.

A nyolcvanas generáció írója természetesen nem állítja, nem is állíthatja szembe a rohanó, habzsoló, karrierépítő és önpusztító mindennapokkal a tisztességesnek hazudott múltat. A „bezzeg régen” kezdetű mondatok a fülünkben csengenek ugyan, mert régen ott volt a vallás és a hazaszeretet, ott volt az erkölcs és az illem, de mivel a nem éppen feddhetetlen (konkrétan nyilas) múlttal rendelkező, brazíliai emigrációjából hazatért Harkányi úr nosztalgiázik ekképpen, evidens, hogy neki sem hiszünk. A huszonévesek és a harmincasok előtt pedig – a szülők anyagi támogatásával vagy anélkül – egy csomó új lehetőség kínálkozik, és Soltész fel is vonultatja ezeket. A lelküket eladva dolgozhatnak egy dinamikusan fejlődő, piacvezető multinál, mondvacsinált pozíciót betöltve. Esetleg a hivatásuknak élve lehet belőlük éhező művész vagy minimálbérből tengődő tudós. Ha pedig egyik létforma sem elég vonzó számukra, elmehetnek. A Rabszolgasors rabszolgái a legkülönbözőbb utakat választják. Ahogy a diktatúrák idején a megalkuvás vagy a lázadás, a besúgás vagy a börtön, a nem sok jóval kecsegtető itthon maradás vagy a minimum kockázatos disszidálás várt az emberre, úgy ma sem tűnik jobbnak a helyzet. A díszletek változtak, a kézzel írt levelek helyét átvették az sms-ek és az emailek, a szabadságot korlátozó biztonság helyett pedig itt van nekünk a szabadságba oltott létbizonytalanság. A Facebook és a YouTube a miénk, minden más változatlan.

A szerelem, a csalódás, a megcsalás persze történelmi koroktól független, bár Soltész arra is rávilágít, hogy huszonévesen gyereket vállalni, vagy valaki mellett egy életre elköteleződni korábban természetes volt, míg a nyolcvanas években született generációnkban problémaként jelenik meg. „Anyám persze huszonegy volt, amikor születtem, de most már máshogy vannak a dolgok”, tűnődik el az életén Zsófi. Folyton magunkra vagy környezetünkre ismerünk tehát, ráadásul minden újabb epizodista felbukkanása és régen látott mellékszereplő kalapból való előhúzása tovább erősíti a fő csapásirányt. Mert az anyázó kommentek, a Coelho-idézetekkel súlyosbított cuki kisállatos körlevelek, a béna céges csapatépítő tréningek, és úgy általában minden, elsőre jelentéktelennek tűnő részlet mellett a lényeg mégiscsak a bűnügyi szál, illetve az országos, sőt kis híján világméretű konspiráció.

A Rabszolgasors a legfelsőbb szintekig vezető szálak felgöngyölítése révén tulajdonképpen hatalomkritika is: a korrupt politikusok és a gátlástalan nagyvállalkozók bírálata. De Soltész nemcsak a fantomcégek alapítóit és a közbeszerzési pályázatok nyerteseit fekteti boncasztalra, hanem a naiv bölcsészlányt és az unalmas informatikusfiút, a nyelvtudással hadilábon álló tanárnőt és a hallgatókat zaklató tanársegédet, a felemelkedő vagy lecsúszó szülőket is.

Mivel a szerző maga is világutazó (első könyve, a Clandestino dél-amerikai utazásait örökíti meg), nem véletlen, hogy az új mű szereplőgárdájának élményanyaga Brazíliától egészen Japánig legalább féltucatnyi országból származik, noha a helyszín – néhány másik várost leszámítva – szinte végig Budapest. Ennek létező terei, utcái és villamosai közé beékelődik egy-egy fiktív egyetemi tanszék, tévécsatorna és multinacionális vállalat. Az olvasó számára kizárólag emailekből és blogbejegyzésekből ismert két mellékszereplő, Andi és Dani, miközben az Egyesült Államokban, illetve Spanyolországban keresi (és többnyire nem találja) a helyét, a legkülönbözőbb nemzetiségű emberekkel való találkozásairól számol be.

Az összkép tehát legalább annyira színes, mint maga a valóság, és hiába olvasunk fikciót, néhány egészen szürreális elemtől eltekintve mindvégig azt érezzük, hogy a szerző a mi életünket írta meg. A regény cselekmény-centrikussága, olvasmányossága és humora ellenére is olyan, mintha egy társadalomtudományi konferencián ülnénk, amelynek előadói fontos problémákat vetnek fel, több irányból közelítve őket. A közönség soraiban ülők, vagyis az olvasók a végéhez közeledve azt kérdezhetik az írótól, vajon van-e kiút ebből a csapdának tűnő helyzetből. Az író pedig visszakérdezhet: szerintetek van?

Soltész Béla: Rabszolgasors. Ab Ovo, 2014.

Szarka Károly