Nincs publikációs viszketegsége

Hamvas és a posztmodern próza kapcsolata, a Karnevál és a legendás Éber irodalmi kör, fiatal írók és publikációs viszketegség, miért irigyeli Vida Gábor Thomas Mannt – az Álljunk meg egy szóra  E-MIL-esten jártunk a kolozsvári Bulgakov Kávézóban.

Nincs publikációs viszketegsége

Kolozsvárott kevés olyan kulturális-irodalmi rendezvény van, amellyel párhuzamosan ne futna legalább még egy színvonalas program, ilyenkor a művészeteket, irodalmat kedvelő közönség nehéz helyzetbe kerül, melyiket válassza. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája Álljunk meg egy szóra sorozatának legutóbbi rendezvénye a Transvilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) vetítéseivel esett egybe, ezzel magyarázható, hogy Vida Gábor estjén a megszokottnál kevesebben voltak.

A kortárs erdélyi próza egyik jelentős képviselőjével, a Látó szerkesztőjével László Noémi beszélgetett, olyan témákról, amelyekkel egy filmvetítésen bizonyára nem találkozhattunk volna. Vida Gábort nem kellett sokat faggatnia a moderátornak, szívesen mesélt, s legalább olyan lelkesen, könnyedén ásta bele magát egy-egy témába, mintha egy novellán dolgozott volna. Első körben arra kaptunk választ, hogyan lett tiszteletbeli örmény, s mi köze van Örményországhoz.

2008 áprilisában Kali Kinga örménykutató, nem mellesleg igazi örmény hozta tető alá azt a Látó tematikus számot, amely ehhez a népcsoporthoz kapcsolódik, történelméről, kultúrájáról mond el lényegi dolgokat. Az illető lapszámnak Vida volt a „házigazdája”, vele egyeztetett a kutató a témák kapcsán. Így lett Vida amolyan tiszteletbeli örmény, aztán annyira megkedvelte a témát, hogy ellátogatott a Pacsirtavár és a Musza Dagh negyven napja helyszíneire.

Meg kell élnünk azt, amiről írni szeretnénk, a prózaírónak mindenhez kell értenie – vélte Vida a Fakusz három magányossága című kötete kapcsán, amely három kisregényt foglal magába. Az élményszerű tudás elengedhetetlen az íráshoz, még akkor is, ha ebben a prózai művében a kulturális élmények a meghatározóak.

Kevesen tudják, hogy Vida Gábor is költeményekkel kezdte az írást. Tizenhárom évesen írta meg első „őszi” versét, amelynek utolsó sora ama költői túlzást tartalmazza, hogy várjuk az iskolakezdést. A lírikusi karriernek hamar vége szakadt, s már kilencedikben, aradi kollégistaként prózaírásra adta a fejét. A bentlakásban az Iskola a határon hangulata uralkodott, s ennek hatására füzetbe megírta emlékeit gyerekkora kedvelt helyszíneiről, tóval, nádassal, fákkal, de hamar elfogyott a mondandója. A következő évben már regénnyel próbálkozott – mesélte nevetve az író. Mindeközben kőolajipari szaklíceum tanulójaként fúrótornyokhoz járt gyakorlatozni, s még az is megfordult a fejében, hogy geológus legyen az álomszép geológiatanárnő miatt.  

Aztán Temesváron, országos magyar tantárgyversenyen következett be a fordulópont, amikor eldöntötte, hogy a kolozsvári bölcsészkarra felvételizik magyar irodalom  és francia szakra. Korántsem volt könnyű, hiszen a szaklíceumban nem a francia nyelvre fektették a hangsúlyt, a kolozsvári bölcsészkaron pedig túljelentkezés volt, s a francia szak tanárai hírhedtek voltak szigorúságukról.

Vida többek között Tompa Andrea, Fekete Vince, Sántha Attila, Lakatos Mihály évfolyamtársa volt. Akkoriban nagyon felszabadult hangulat uralkodott Kolozsvárott. A magyar szakon Kozma Dezső és Cs. Gyimesi Éva voltak a tanárai, akik hagyták, hogy azt csináljanak, amit akarnak, lapot alapítsanak, halandzsa nyelvet találjanak ki vagy megalapítsák a legendás Éber irodalmi kört. Ennek neve tulajdonképpen egy Edda-dalból ered, de szorosan kötődik Hamvas Karnevál című művének eszmeiségéhez.

Hamvasnak és Szentkuthy Miklósnak úttörő szerepe van a posztmodern szövegregény történetében, Esterházy gyakran hivatkozik Hamvasra ennek kapcsán. A meghívott, bár nem szövegprózát művel, hanem a „hagyományos” történetre, az élményszerűségre esküszik, szereplőinek Hamvashoz hasonlóan barúros neveket ad; jó példa erre a Fakusz három magányossága című kötete.

Vida nem ért egyet azzal, hogy megmondják egy írónak, mit és hogyan kellene írnia, mi a divatos az olvasók és a kritikusok körében. Nincs publikációs viszketegsége, több kézirata jól elvan a fiókban, majd történik velük valami. A fiatal írókra viszont jellemző, hogy mindenáron publikálni akarnak, s ezt az ösztöndíjakhoz szükséges publikációs lista is indokolja.

Vida „lusta” írónak gondolja magát, eltervez egy novellafüzért, majd az első három írás után abbahagyja, mert egyszerűen elfogy a téma. Vannak dolgok, amelyek adják magukat, de nagyobb formátumú műveknél ez a fajta ihletettség nem működik. Balzac például ezt profi módon művelte, mondhatni versenyt írt az adósságaival. Egyébként Krúdyt és Thomas Mannt „irigyli” leginkább, utóbbit azért a kulturális alapélményért, amelyet képes regényeibe beépíteni.

Varga Melinda