„Azért mentünk a Dunára, mert ott voltunk szabadok”
Egy hajó segítségével játszották ki a korabeli cenzúrát és az ellenőrzött felolvasásokat, tagjai sorában felvonult a magyar irodalmi élet színe-java. 30 éves az Örley Kör, a rendszerváltás szellemi előkészítője. A PIM-ben alapítók beszéltek múltról és jelenről.
Pontosan harminc évvel ezelőtt, 1985. május 15-én különös társaság gyűlt össze az Astoria szálló kávézójának paravánnal leválasztott szegletében. Negyven író irodalmi kört alapított, és először sikerült hivatalos szintre emelni egy efféle társulás létjogát. A Petőfi Irodalmi Múzeumban a kerek születésnap előestéjén beszélgetést rendeztek, amelyen alapítótagok emlékeztek a Kör jelentőségére. A műsort a legalább egy, de inkább két generációval fiatalabb Fehér Renátó vezette, ami azért volt szerencsés választást, mert így azoknak a szemszögéből faggathatta a nagy elődöket, akik szinte még meg sem születtek az Örley megalakulásakor.
Németh Gábor is felolvasott, Erdély Miklós Ásványgyapot című versét
Az est nyitányaként Györe Balázs felolvasta valamennyi alapítótag nevét – a teljes névsor itt olvasható. A már klasszikusnak számító alkotók közül ott volt Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, és felvonult mellettük az akkori fiatalok serege, Márton Lászlótól Marno Jánoson át Kukorelly Endréig és Krasznahorkai Lászlóig. „Olyan tömegek gyűltek össze egy-egy összejövetelen – idézte fel Rácz Péter –, és olyan pezsgő vitákat folytattunk, hogy egy-egy ilyen este után aludni sem tudtunk otthon.” Tizenegy halottunk van azóta – emlékezett Györe Balázs, és az ő emlékükre is felolvasta Csajka Gábor Ciprián Majd jön az ősz című versét.
Fehér Renátó egy a mából visszatekintve szokatlan mozzanatra kérdezett rá, nevezetesen a helyválasztás furcsaságára. Hogyan lehetséges, hogy egy efféle szellemi „bunkermozgalom” a belváros közepén álló, elegáns szállodába tette a székhelyét, és nem valami kietlen, külvárosi zugba? A helyet Szilágyi Ákos javasolta – mondta Györe Balázs, amit Rácz Péter azzal egészített ki: épp abban volt a helyválasztás jelentősége, hogy nyíltan, központi helyszínen gyűltek össze. A soraikba szerencsére nem került besúgó, mi pedig „nagy arccal eltűrtük a szomszéd asztalnál sörözgető megfigyelőket” – emlékezett Szkárosi Endre. Mint a költő felidézte, arra is volt példa, hogy az Astoria üvegablakán kinézve egyszercsak tankok felvonulását látták a Kossuth Lajos utcán – nem volt kérdés, hogy a hatalom rendezett nekik erődemonstrációt.
Rácz Péter és Tábor Ádám
Magát az Örley Kört három – azóta irodalomtörténetté lett –társulás hozta létre: a Rainer Maria Társaság, a Lélegzet és a Fölöspéldány Csoport. A kezdeményező Mészöly Miklós volt – folytatta Rácz Péter az emlékezést –, aki először vetette fel az Írószövetségben, hogy ne csak szakosztályok szerint tömörülhessenek az alkotók, hanem esztétikai-ízlésbeli hasonlóságok mentén is. Az önálló irodalmi platformokért harcoló Mészöly felszólalásának gyümölcse lett a társulás, amely kezdetben a Magyar Írószövetség Örley István Köreként működött.
A névválasztásról a közönség soraiban ülő Zirkuli Péter mesélt színes adalékot. Mivel nagyon fajsúlyos nevet senki nem akart (bár felvetődött az Arany János vagy Berzsenyi Társaság ötlete is), a választás az Ottlikkal jó barátságot ápoló, ám alig ismert Örley Istvánra esett. Györe Balázs azt hangsúlyozta: számukra a legnagyobb dolog az volt, hogy a „nagy öregek”, akiket meghívtak a legendás szerdai összejövetelekre, ténylegesen el is jöttek, „felvállaltak, megtűrtek, szerettek minket” – fogalmazott a költő. Tábor Ádám eligazított a történelmi háttér ismeretében: léteztek ugyan akkoriban illegális szellemi körök (például Halász Péter lakásszínháza vagy Kőszeg Ferenc szalonja), de ezek zárt társaságok voltak. Az Örley volt az első, amely kitárta kapuit, és bárki csatlakozhatott. Csak azokat vették be a soraikba, egészítette ki Tábor Ádám, aki „kokettált a fennálló rendszerrel”. A kor „színpompás szürke zónája” – fogalmazott találó metaforával Fehér Renátó. Mészöly felvetése után egyébként sokáig nem történt semmi, „három évre rá Kukorellyéknél határoztuk el, hogy összegyűlünk” – emlékezett Tábor Ádám a kezdetekre.
Zirkuli Péter a közönség soraiból szólt hozzá, előtte Margócsy István ül
A mából „furcsaságnak” ható mozzanatok sorából a moderátor az egyre bővülő csoportosulás életkori összetételére kérdezett rá. A napjainkban generációs alapokon szerveződő egyesületekkel szemben ugyanis az Örley tagjai között több évtizednyi különbég volt, ami azonban nem jelentett problémát. Nem az életkor, a szellemi örökség kötötte össze a tagságot – reflektált Tábor Ádám. Míg a Móricz Zsigmond Kör a népi-nemzeti vonalat, a Nagy Lajos Társaság a szocialista világnézetet képviselte, az Örley a Nyugatos hagyományt vitte tovább (ezért volt hangsúlyos az újholdas szerzők jelenléte), emellett Erdély és Balaskó az avantgárd hagyományt képviselték soraikban.
Szkárosi Endre a kiszélesedő szellemi szembenállással jellemezte a kort. Amikor a Mozgó Világot szétrobbantották ’84-ben, először a JAK lépett fel, hogy a Mozgó nyomán szétszóródott értékeket összegyűjtse, publikálja, de erre máshol is mutatkozott igény. Az Örley Kör egyfajta szellemi ernyőszervezet volt – jellemezte Szkárosi, amely a progresszió jegyében először tudott hivatalos platformként működni. A tagságon kívül összejöveteleikre meghívtak szinte valamennyi jeles írót, Esterházytól Nádasig, akik el is fogadták az invitációt.
Szkárosi Endre. A háttérben folyamatosan peregtek a korabeli fotók
S ha már a tagságról esett szó, Fehér Renátó arra is kitért: nincs nyoma a dokumentációban, hogy a Kör szilárd hierarchia, tisztségek, protokoll szerint működött volna. A tagfelvétel informális volt – idézte fel Tábor Ádám –, bárkit szívesen láttak. Egyedül a művészeti tekintély számított: „ha például Erdély Miklós megjelent, mindenki arra nézett”. Némi formalitást a társulás által alapított díjak odaítélése és kiosztása során követtek, az éves díjkiosztókon választották meg a következő év három kurátorát, hogy ne „bebetonozott” grémium döntsön. Rácz Péternél volt egy eredeti oklevél, melyet felolvasott, és a számos díjazott sorából kiemelt néhányat. Így például Balaskó Jenőt, Erdély Miklóst, Esterházyt, Nádast vagy Határ Győzőt, aki azután a Szabad Európa Rádióban köszönte meg az elismerést.
Az Örley Kör kétségtelenül legnagyobb „dobása” azonban a tiltások–tűrések–támogatások korában az a bizonyos hajó volt. Az ötlet, hogy béreljenek hajót, Hekerle Lászlótól származott – mesélte Rácz Péter –, és az volt benne szenzációs, hogy kijátszhatták általa a cenzúrát. A nyolcvanas években ugyanis – folytatta a magyarázatot Györe – mind a lap-, mind a kiadóalapítás, vagyis minden, írásos publikációt feltételező tevékenység tilos volt. Felolvasni előzetes engedélyeztetéssel lehetett művelődési házakban. „A hajó egy kiskapu volt – magyarázta Györe –, ahhoz csak pénz kellett.” Az örleysek négy órára bérelték ki a négyszáz főt befogadó dunai sétahajót, amely zsúfolásig meg is telt érdeklődőkkel. „Azért mentünk a Dunára, mert ott voltunk szabadok” – summázta a hajózások jelentőségét Szkárosi Endre. Az Örley-hajóból négy is kifutott a vízre az évek során, Tábor Ádám felsorolta az esteket és azok központi témáját. Az 1985-ös első hajón többek között Kornis Mihály olvasta fel máig emlékezetes és felkavaró Dunasirató című novelláját. 1986-ban indult a Vitahajó – itt Mészöly Miklós tartott vitaindító beszédet a hagyományok megőrzése és a világirodalmi kitekintés párhuzamáról. 1987-ben a Jövő-hajón gyűltek össze a résztvevők, itt Varga János környezetvédő is felszólalt. Végül az 1988-as Duna-hajón már kimondottan a bős–nagymarosi vízlépcső volt a téma, ahol számos Duna-körös is jelen volt.
Tábor Ádám és Györe Balázs
Ebben az évben a már jelentősen lazuló cenzúra közepette épp a Duna-kör adta ki a felolvasásokból összeálló Duna-antológiát. (1987-ben jelent meg a JAK Füzetek sorozatban az első magánkiadású antológia, melyet az Örley Kör szerkesztett, ez volt a Lélegzet 2., ezt is felmutatták a vendégek.) A Jövő-hajó akkora társadalmi jelentőséggel bírt – hangsúlyozta Rácz Péter –, hogy a magyar rendszerváltozás előszelére figyelmező külföldi lapok is felkapták; a New York Times Lakitelek után a legfontosabb megmozdulásként értékelte.
Mikor szűnt meg, és megszűnt-e egyáltalán az Örley Kör? – firtatta Fehér Renátó, arra is kitérve, van-e valamiféle jogutódja a társulásnak? Tábor Ádám elmondta, formálisan sosem szűnt meg a Kör, de 1990-től egy csapásra kiürültek a zsúfolt összejövetelek. A legendás Astoria-beli színhelyt később többször áttették, de ennek már nem volt nagy jelentősége, mivel időközben megalakult a 2000, a Holmi és a Magyar Napló, és a Kör tagságának zöme ezek valamelyike köré gyülekezett. Aki pedig politizálni akart, a pártokhoz ment. Az utolsó örleys megmozdulás egy 1992-es aláírásgyűjtés volt, amikor a Csurka szárnyai alatt erősödő szélsőjobboldali hangok ellen tiltakoztak. Valamiképp mégis tovább él a Kör: amikor Csaplár Vilmos volt a Szépírók Társaságának elnöke, több beszédében is kiemelte, hogy a szervezet az Örley Kör szellemi utódja.
Úgy ért véget, hogy nem ért véget...
„Az idők változását ez az este is jól jelképezi – tekintett körbe Györe Balázs –, hiszen annak idején több százan vettek részt a felolvasásainkon”. A PIM-ben valóban nem gyűlt össze jelentős tömeg, de manapság, a napi négy-öt irodalmi est és több tucat folyóirat korában ezen nincs mit csodálkozni. Akármekkorát is változott azonban a világ, az Örley Kör beírta magát nemcsak az irodalomtörténetbe, de a történelembe is.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
